Két helyszínen látható a Hejettes Szomlyazók csoport kiállítása: két összefüggő, mégis önálló tárlat. Az Új Budapest Galériában megtalálható munkák fontos eleme a kívülállás és a függetlenség. Az önreflexió a csoport későbbi időszakát bemutató Ludwig Múzeum-beli kiállításon sem veszít kitüntetett szerepéből.
Mindkét helyszín összeállítását jellemzi az önirónia, hiszen az intézményesüléstől részben tartózkodó csoport intézményes kereteken belüli megmutatkozása fontos kérdéseket vet fel szenvedélyes életükre vonatkozóan. Kurátor nélküli kiállítás – vagyis a csoport tagjai retrospektív jelleggel kurálták az anyagot, főként kronologikusan rendszerezték az alkotásaikat.
A szuperdadaistának tetsző művek kánonjában a közös létrehozás a legfőbb összetartó erő, sokszor performatív momentumok lenyomatai. A Bálna kiállítóterében, a Rügyfakadáson (megtekinthető szeptember 3-ig) a csoport hat-nyolc állandó tagjának (Beöthy Balázs, Danka Attila, Elek István (KADA), Fekete Balázs, Kardos Péter, Nagy Attila, Várnagy Tibor, Vidákovich István) és baráti körének a spontaneitás vezérfonala mellett, intézménykritikai megnyilvánulásai láthatóak. Kiáltványaikban két folytatólagos állásfoglalást fejtenek ki. A két manifesztum között eltelt öt év és a gazdasági, politikai, művészeti kontextus változására történő reflexió pozicionálja a csoportot. Erdély Miklós 1981-es, A posztneoavantgard magatartás jellemzői programszövege épp azt a művészeti közeget írja le, amelyben a HSZ tevékenysége folyt. A lazuló szocialista rendszer utolsó éveit, majd a rendszerváltás és demokratizálódás folyamatait egyaránt jól tükrözi a „3T” tiltott, később tűrt státuszából intézményesült csoport tevékenysége.
Első korszakuk a fluxus hagyományaiból is táplálkozva punk elemekkel mossa el művészet és nem-művészet határait. 1984-es alakulásukkor a csoport „pártolja a semmittevést és a közös unatkozást”, ugyanakkor céljai között szerepel, hogy tagjai „érvényesülését (karrierjét) elősegítse”. Puritán technikák használata jellemzi ezt az időszakot Világnézettségi magazinjuk újságkivágásokból, írógéppel, stenciltechnikával készült az alakulás évében, 1984-ben, amely mellett a bizonyos írógép is kiállításra került, amivel létrehozták avantgárd lapjait. Az olcsó szamizdat kiadvány demokratikus alapokon működött, közel száz példányban terjesztették. Az underground esztétika mellett témái művészeti kérdések és a mindennapi élet eseményei. Kedvelt témájuk még a meztelenség, a szexuális vágy és az ezzel kapcsolatos humor. Ide tartozik még többek közt szellemes Munkaügyisek című képük, amely a bürokrácia útvesztőinek képviselőihez fűződő direkt ellenszenvből született közvetlen intézménykritikának fogható fel. Ez a fajta direkt szexuális beszólás viszont ellentétben áll a meztelenség játékos felfogásával, például a későbbi, Strand (hőélvező akció) dokumentációjával vagy a ’87-es Öröknaptárral (olyan naptár, amely az év minden napján újabb női akttal lepheti meg a Stúdió kiállítását).
A szocializmusban kedvelt médiumot, a faliújságot ironikusan (ki)használva kacsint ki a szentendrei faliújság-kiállítás, amelyet a művelődési ház előterében mutattak be 1987-ben. Montázs-sorozat és mesedia-filmkockák jelennek meg a léceken egyfajta társasházi sufni hangulatot keltve a látogatóban. A művészet fogalmának és intézményes keretének dekonstrukciója nem ismeretlen a fluxus-közeli újhullám, később punk vagy underground képviselői között. A HSZ újdonságát a közös szerzőiség és a folyamatos önreflexió hozta. A csoport tagjai nagyrészt nem folytattak tanulmányokat művészeti felsőoktatásban, indulásukkor Somogyi Győző szakkörében tevékenykedtek, és első kiállításuk is ennek kapcsán, Kisörspusztán volt. A főleg autodidakta művészek konceptuális hagyományokat folytatva pozcionálták magukat a művészeti színtéren.
Későbbi időszakuk, ’86 és ’87 között, Platón Barlangja névre hallgat, amely a Galántai Györggyel való megismerkedésük eredménye. Az általa használt Kavics utcai pincehelyiséggel szomszédos légópincét bérelték műteremnek. A kultúrpolitika változásának köszönhetően optimista attitűddel nevezték el alkotói terüket, ám úgy tűnt, a rendszer mégsem érett meg akkor erre. A közös érdeklődés több kiadványkészítővel közös bandázást eredményezett, a nyitott műterem és a heti bemutatók szellemét nem nézte jó szemmel a hatalom. A barlanghasonlat a tűrt művészek belső migrációba kényszerülésére utal, és leírja ennek a korszaknak szellemét is, amelynek aztán rendőri intézkedés vetett véget.
A Kopár szík sarja (megtekinthető szeptember 10-ig) a Ludwigban a csoport második korszakából mutat be műveket, amelyet már hivatalos kiállítások és díjak is jellemeztek. A parafrázisok, paródiák és a humor itt is meghatározóak, amelyek a rendszerváltás körüli kelet-európai félhivatalos művészeti közegében értelmezhetőek. A szocialista kultúrpolitika lezáródásával, a szubkultúrák változatosságának alakulásával a HSZ is elkezdte megtalálni pozícióját.
A csoport által konstruált magánmitológia megidézéséhez a kiállításokon hozzá tartozik a bemutatás módja mindkét helyszínen. A tárlók, faliújságok tudományos eszközökkel való vizsgálata és a statisztikák bemutatása múzeumi szentséggel tölti meg az efemer tartalmakat. Főleg itt jellemző az önelemzés, amely a kiállítás egyes egységei mellett jelenik meg: infografikák a kötelező olvasmányokról, kedvenc kajákról, átvett díjakról és látogatott helyszínekről. Ez a fajta kikacsintás egy olyan mitológiagyártás eszköze, amely egyúttal bagatellizálja saját jelentőségét.
A rendszerváltáshoz köthető paradigmaváltás után a kulturális ellenállás formái megváltoztak, az ellenkultúra fogalma más dimenzióba került a HSZ tevékenységében is. A tiltott vagy tűrt kategóriák láthatatlanságából szubkultúrák jöttek létre, amellyel egyidejűleg karriert kezdtek kialakítani. A nyilvánosság formálódásával a csoport ehhez kapcsolódóan minőséget váltott: „ellenlábasából, azok hűséges kiszolgálója lett”. Vagyis a könnyebben hozzáférhető sokszínűség kánonjában elfoglalták helyüket. Ugyan nem került a populáris kultúra regiszterébe, de a művészeti szcénán belül meghatározó szerepet tölthetett be. Az új hatalmi struktúra kialakulásával felkérések érkeztek, például retrospektív kiállítást rendeztek a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban és több külföldi utazásra volt lehetőségük.
A szomjazás, esetükben a kulturális termelés iránti szomj itt is tovább működött, reflektáltan. Tetemes mennyiségű grafikát, festményt, rajzsorozatot, montázst, kollázst hoztak létre, amelyek nem egy-egy műként, hanem összetett installációként kerültek bemutatásra (Berlini képek, Pesti képek, Miskolci rajzok).
A szocializmus öröksége tükröződik például a Kék Acél kiállításon is bemutatott Gazdálkodj okosan! társasjáték-parafrázis installáción. A társadalomkritika, intézménykritika elemei finoman szűrődnek át az alternatív kulturális mező regiszterein. A történeti festészet (Madarász Viktor, Munkácsy Mihály) egy-egy művének újraalkotásával a szerzőiség tagadása mellett az önreflexió és az ön-mitologizálás folyamatát vehetjük észre.
Technikailag jellemző a mindenki által elérhető, egyszerű anyagok használta, mint amilyen a tempera, a farost, az üvegek, a fémhulladék vagy az újságpapír. A népies technikák (például HSZ Marcsa vagy Fehérvári anzix) (ön)ironikus gesztusai ebből eredően buhera látványvilágra emlékeztetnek. Összefüggő vázlatfüzetek ezek, amelyeket sokszor blaszfémikus, néhol szakrális (Isenhelmi oltár, A oltár, Bűnbánó Magdolna, Ifjúkorom legszebb nyara triptichon), szubjektív mágikus formákkal és tartalommal töltenek meg. Legtöbb átfogó installációjukban, sorozataikban a szerzőiség elmosódik, vagy egyáltalán nem jelenik meg: összefűző elemük a barátság és a közös létezés, amellyel egyfajta totális installáció jön létre. Vezérfonala a sodródás, a spontaneitás és a folyamatos, éber figyelem, az adott lehetőségek maximális, energikus kiaknázása.
Az interdiszciplinaritás a közös játék minőségéből következik, a csoport zenei, irodalmi, képzőművészeti érdeklődésének fúziójából jön létre, mint az 1991-es Der Medve vázlatfüzet: bemutatási módja az egész kiállítóteret meghatározza, amely egy rögzített kutyaugatás hangjára lapozva történik. Az ugatás hangja a lapozás szinkronjával játékosan tölti be a teret. A zeneiség, a ritmus nemcsak formailag, de attitűdben is jelen van: az együttes nyitottsága elmossa a határt szereplő-résztvevő és közönség között. A Ludwigban látható experimentális videoklipek a közös kocsmázások és koncertfelvételek lenyomatai, amelyeket együttes mantrákra emlékeztető hangok festenek alá.
Az intézményesedés — ugyan valóságos — ténye a magánmitológia-gyártás része, ugyanúgy, ahogy az egyéni karrierek erősödésével, művésszé válással és a kontextus változásával a csoport feloszlott, de tevékenysége továbbra is a művészeti mező meghatározója.
