Van Thomas Mitchellnek egy tanulmánya, amelynek már a címében is azt ígéri, hogy a 21. századi technikai sokszorosításról fog beszélni, Benjamin után szabadon: A műalkotás a biokibernetikus sokszorosítás korszakában. A magyar fordításból kimaradt egy nagyobb rész, melyben Mitchell példákat hoz a biokibernetikus sokszorosítás kortárs művészeti reflexiójára, a laboratóriumokban elpusztult egerek emlékére állított ember nagyságú egérszobortól (Bryan Crockett Ecce Homo-ja a tenger alá süllyedt szülőszobáig (Damien Hirst Love Lost című installációja). Ezek a művek kritikusan viszonyulnak a biokibernetikus sokszorosításhoz, és így vagy úgy, de emberi (vagy állati) testek módosulásáról, montázsszerű átalakításáról beszélnek allegorikusan kidolgozott módon. És bár a Mitchell által felsorolt művek valóban rendkívül aktuálisak, hiszen az ember által munkába állított legújabb sokszorosításról, a biokibernetikairól szólnak, de megkockáztatom, hogy Benjamin műve minden médium kapcsán újraírható – még azok kapcsán is, amelyek a modernizmus allegóriáiként régóta velünk vannak, bár a sokszorosítás nem jut róluk eszünkbe, és hétköznapi értelemben nem minősülnek médiumnak.
Marinetti, in his car, 1912
Ilyen például az autó. Ez a név az automobil lerövidítéséből jön. Az automobil (’önmozgó’) elnevezés egy eufemisztikus metafora, hiszen a fizika olyan dolgot nem ismer, ami magától mozog. Az ilyen elnevezések azonban nem hazugak, inkább nagyon is hasznosak, hiszen általuk képet alkothatunk arról és figyelmeztethetjük magunkat arra, hogy milyen (túlzó) reményeket tápláltak elődeink és táplálunk mi is a helyváltoztatással és annak energiaszükségletével kapcsolatban. (Sokat elárul, hogy minden nagyratörő álom ellenére a józan számítás megmaradt: azóta is lóerőben számolják az autók teljesítményét. Ez a tény legalábbis lehűtheti a kedélyeket az önmozgást illetően.) De mi köze az autónak a biokibernetikához? Nagyon is sok: az autó mint az ember egy kiterjesztése, protézise, megelőlegezi azokat a technológiákat, melyek látványosan beleépülnek az emberbe. Az autó ezekhez hasonlóan kiegészíti az embert, körülveszi, átmeneti helyként szolgál számára, felgyorsítja a haladását, és az autó által a tér összezsugorodik, besűrűsödik. Az autó hordozza az embert, ahogy a génjei is „hordozzák” az emberről szóló információt. Ha nem is olyan, mint az őssejt, de az autó a genetikus alapú mesterséges képalkotáshoz hasonlóan egy másik testtel ruházza föl az embert, ami által az eredeti test kimozdul a helyéből, újraalkotódik, artikulálódik, megváltozik az érzékelése, és az ember egy másik énképpel ruházódik fel.
Németh Hajnal: Összeomlás
Az embernek az autóval való összeépülése már korán reflexió tárgyává válik a huszadik századi művészetben. Emlékezhetünk, hogy az egyik legelső avantgárd irányzat egy autóbalesetnek köszönheti a megszületését, legalábbis Marinetti egy manifesztumbeli beszámolója tükrében. Az autó tehát emblémává vált, a futuristáktól kezdve a Pop artig sokféle megfogalmazásban volt látható, és olyan filmekben mutatták be nekünk az autó és az ember „organikus” viszonyát, „testi” kapcsolatát, mint Cronenberg Crash című mozija. Az autó tehát modern életünk allegóriája, és aki az autót színre viszi, legyen az képzőművész vagy filmrendező, annak számolnia kell ezzel a megterhelő jelentéssel. Németh Hajnal Összeomlás című hangos installációja számol ezzel a terheléssel. Itt is központi alakzat az autó, de megroppant, baleset utáni formájában. A mű címe túlmutat az összetört autón, és miközben azt allegóriaként állítja középre, rajta keresztül azokról beszél, akik benne ültek, legalábbis a sajátjukban, amikor balesetet szenvedtek. Németh interjúkat készített ezekkel az „összeomlott” emberekkel, és az interjúkat operalibrettóként használta. A megszületett párbeszédes áriákat autógyárakban, szerelőcsarnokokban, autóbelsőkben vették filmre, és a multimediális installáció részeként láthatók, hallhatók. Az installáció mediális összetettségében is felidézi azokat a szavakat, melyek egykor az operaformát szívesen alkalmazó barokk szomorújáték szótárát alkották: gyász, rom, hanyatlás, katasztrófa. Bár ennek a konceptuális installációnak a kritikai irányát nem nevezném könnyen dekódolhatónak, azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy allegorikus, ugyanakkor összetett módon beszél a saját gépében montázzsá vált ember traumáiról.
http://www.crash-passiveinterview.c3.hu/index_hu.html
