Augé a metrón: városantropológia a föld alatt

Mit mond el egy városról a metróhálózata, és mit mond a városlakónak egy metrómegálló? Hogyan vezet minket saját történetünkhöz Kőbánya-Kispest vagy Charles de Gaulle-Étoile? Marc Augé francia etnológus az október 30-án a Műcsarnokban vele rendezett kerekasztal beszélgetésen új nézőpontokat kínált a városi tér felfedezéséhez: ahogy korábban a nem-helyek fogalma, most a metró mint kutatási terep szolgált kiindulásul a tér újfajta megismeréséhez. 

Deák tér, metró megálló | fotó: Balázs Anna

A metró mint hely

Marc Augéval K. Horváth Zsolt, Wessely Anna és Fáber Ágoston beszélgetett a szerző két esszéje, a Séta a Luxembourg-kerten át és az Egy etnológus a metróban magyarországi megjelenése kapcsán. Augé neve a nem-helyekről szóló elméletének köszönhetően vált ismertté, nem véletlen, hogy a fogalom a mostani beszélgetésen is többször felvetődött. Vajon nem-helynek számít-e a metró, ahol minden nap emberek arctalan tömege utazik célja felé érdemi kapcsolatteremtés nélkül, és ahol a társas cselekvés mégis olyan erősen beleírja a nyomát a térbe, hogy az etnológus érdemesnek tartja azt megfigyelései terepéül választani? Augé szerint a nem-hely legfontosabb tulajdonsága, hogy hiányoznak belőle a történelem és az identitás kapcsolódási pontjai, amin keresztül az emberek a sajátjukká tehetnék a teret. Az etnológus megfigyelte, hogy míg egy társadalom általában megismerhető terei leírásán keresztül, a nem-helyekből képtelenség visszafejteni az azokat használó társadalom szerkezetét. A metró olyan értelemben valóban nem-hely, hogy utasai személyiségüket zárójelbe téve igyekeznek eljutni egyik pontból a másikba; Augé szerint azonban a föld alatti terekhez olyan erős felszíni jelentések kapcsolódnak, amik éppen hogy a társadalom megismerésének ideális terepévé teszik a metrót.

 Ismeretlen kultúrák az átszállófolyosó mélyén  | fotó: Balázs Anna

A metró mint terep

A történeti meghatározottság mellett a metró azért szolgálhat a városi élet vizsgálatának fókuszául, mert föld alatt kanyargó tereiben számos eltérő társadalmi gyakorlatot halmoz egymás mellé. Az etnográfia hagyományosan azt vizsgálja, hogy a társadalmi folyamatok és kapcsolódások hogyan termelnek olyan kulturális formákat, melyek aztán visszahatnak az egyén tudatára és cselekvéseire (a témához ajánlott a posztmodern antropológia egyik alapműve, Liisa Malkki és Allaine Cerwonka Improvising Theory című kötete). Az etnológus ezeket a folyamatokat minél közelebbről igyekszik megvizsgálni, annak reményében, hogy rajtuk keresztül jobban érthetővé válik a tágabb rendszer működése is. A metró alagútjaiban és átjáróiban a társadalmi mozgások szimbolikusan és szó szerint is összesűrűsödnek, ezért ideális terepül kínálkoznak a megfigyelésre. A nem-hely minőségek ebben az esetben talán éppen hogy előnynek bizonyulnak: a felszíni folyamatok egy jelentésekkel kevésbé telített föld alatti térben a maguk háborítatlan valóságában mutatkoznak meg.

Augé szerint a metró azért is ideális hely a társadalom tanulmányozására, mert az egyéni és a kollektív cselekvés ugyanolyan fontossággal jelenik meg benne: minden utas saját megismételhetetlen magányát cipeli magával, miközben egyéni célja felé közeledik, eközben viszont többi utastársával egyetemben részévé válik a közös erőtérnek, amely a metró közönségét mozgatja a huzatos folyosókon. Az autoetnográfia, vagyis saját társadalmunk leírása a kezdetektől küzd a problémával, hogy miként határozza meg alanyát, a kutatása tárgyául szolgáló másikat. A párizsi vagy budapesti metrón utazók egyéni történetei emlékeztetnek rá, hogy egyetlen kultúra sem homogén, akár kívülről tekintünk rá, akár belülről. Az átlagos utas az, akihez a megállókban kiírt tiltások szólnak – a város valóságát viszont csak az egyes utasokkal való találkozás során tapasztalhatjuk meg.

A leleplezésre váró négyes metró Budapesten | fotó: Czirkos Eszter

A metró föld alatti mikrovilága több mint társadalmi szimbólum: Augé erről szóló könyve végén felvázolja egy antropológiai leírás tervét, amelyben a metró helyszínei és utasai kimerítő elemzés tárgyaivá válnak. Az etnográfia jellemzően sokszínű forrásai a metró esetében különösen izgalmasak lehetnek: a metróhálózat teljes alaprajza mellett a közlekedési társaság statisztikái, a megállóban lévő plakátok üzenetei, a metró tereiben megjelenő illegális üzleti tevékenységek mind alapul szolgálnak egy teljes metró-monográfiához.

A metró mint emlékmű

A metró nem csak a társadalmi cselekvés terepe, hanem a történelmi emlékezeté is: ahogy K. Horváth hangsúlyozta, nem épült még metró politikai felhangok nélkül, elég a moszkvai metró szocreál luxusára gondolni, amely reggelente ma is a dolgozó népet ünnepli munkába menet. Valóban, az építés költséges volta és a tény, hogy a föld alatti közlekedés mindig is megmozgatta a közösség képzeletét, elkerülhetetlenül a hatalmi törekvések eszközévé teszi a metrót, noha városonként a legkülönbözőbb formákban.

Műanyag modernizmus és João Vieira csempeversei a Deák téren | fotó: Balázs Anna

Különösen érdekes ennek fényében végignézni a budapesti metróépítkezéseken: a kisföldalatti máig kiemelt referenciapont a budapestiek identitásában, mint a világ második (de a kontinens első!) földalatti vasútja, a milleniumi építkezések máig kiható diadalát sugározva magából. Az ötvenes években épült kettes metró a szocialista Magyarországról tudósít, a kézi munkaerővel épített alagutak, Rákosi titkos atombunkere és a meg nem épült állomások további legendáin keresztül. A hármas metró belső terei máig őrzik a hetvenes évek vizuális kultúrájának néhol kifejezetten megőrzésre érdemes elemeit, külvárosi lakótelepeket összekötő végállomásai pedig a kor lakásépítési politikájáról tanúskodnak. A négyes metró hamarosan átadásra kerülő állomásai még frissen viselik magukon az aktuálpolitikai csatározások nyomát, de az utasforgalmi terek eddig látott részletei alapján elképzelhetőnek tűnik, hogy a metró az eljövendő generációk számára is karakteres jelentésekkel szolgál majd.

Újraértelmezett csempemozaik a négyes metró vonalán | fotó: Czirkos Eszter

A metró tehát a történelem állomásain is keresztülhalad, kapaszkodót kínálva a városlakók emlékezetének. Augé arról beszélt, hogyan keresztezik egymást a metrótérképen a gyerekkor, a munka és a szerelem útvonalai, egy-egy megálló nevét az emlékezet megfelelő sarkaiba vésve. A személyes és a társadalmi emlékezet egyszerre van jelen a metróhálózatban, a párizsi metrón legalábbis biztosan. Csaták, győzelmek, államférfiak neveit viselő megállók egyszerre szólítják meg a sokféle egyéni történettel felszálló utast; mindegyiküknek kicsit mást mondanak, az eredmény mégis egy közös horizont, ahol esély nyílik egymás megértésére. A metrótérképnek ez az Augé-féle olvasata jól megvilágítja a kollektív emlékezet működését: a társadalmi emlékezet több, mint az egyéni emlékek összessége; állomások hálózata, melyeken mindenkivel egy kicsit más történik, de az átutazás élménye mégis összekapcsolja őket.

A metró mint az emlékezet tárgya maga is állandóan változik a várossal együtt: Augé arról beszélt, hogy az ingatlanárak drasztikus felemelkedésével Párizs belvárosából a lakók kiszorultak a külsőbb kerületekbe, így a metró reggelente a munkába ingázókkal telik meg. Azok, akik valaha életterükként birtokolták a városközpontot, ma már csak a föld alól közelíthetik meg ilyen természetességgel. Wessely fel is vetette, hogy vajon Párizs belvárosa nem-hellyé változott-e az utóbbi évtizedekben, mire Augé egy különös jelenségre hívta fel a figyelmet: ahogy a városközpont kiürül, úgy telnek meg vasárnap délutánonként a városszéli bevásárlóközpontok nézelődő családokkal, akik nem vásárolni, hanem kifejezetten nézelődni mennek oda. Augé szerint különös látni, hogyan válik a városi tér a saját múzeumává, miközben a valódi múzeumok elveszítik jelentésüket a nagyközönség szemében, és egy letűnt kor hátrahagyott szellemvárosaiként állnak a többi épület között.

A használat módja tehát örökké változik, de a városlakók minden mozdulatukkal beleírják a történetüket a térbe. A megállók nevei talán lassabban, de ugyanúgy cserélődnek, mint a mozgólépcsőn haladó utasok, egyszerre újjáteremtve a metrót a jelenidejű megfigyelés terepeként és a városi élet emlékműveként.