Bázel, a három ország határán elhelyezkedő város, minden év júniusában egy hétre a nemzetközi művészeti élet pacemakerévé válik. Az Art Basel elnevezésű művészeti vásárt immáron 39. alkalommal rendezik meg a svájci kisvárosban. Az idei év slusszpoénja, hogy a vásár hétvégéje egybeesett a foci EB kezdésével: így a kortárs művészet és a futball csillogó szemű hívei együttesen özönlötték el, az egyébként meglehetősen visszafogott városkát és változtatták azt egy hatalmas vidámparkká.
Bár a futball szerelmesei valószinűleg jóval nagyobb számban vannak a világon, mint a kortárs művészet rajongótáborának tagjai, mégis érdemes párhuzamosan megemlékezni az idei június első hétvégéjéről. Hiszen mindkét megszállottság pénzt, energiát és elragadtatást igényel, mind a benne dolgozók, mind a hívek részéről.
A foci EB-t nem kell bemutatni, hiszen még az antisportolók sem menekülhetnek a 100 ezreket megmozgató esemény hatása alól. Az Art Basel ismertetése viszont érdekes és tanulságos lehet mindenki számára, hiszen a művészetkereskedelem legnagyobb éves eurćpai eseményéről beszélünk.
A művészeti vásár alapelve nem különbözik a piac általános fogalmától: az árusok, jelen esetben a világ különböző pontjairól érkező galériák – akik komoly szelekció után jutnak be a legjobbak közé – egy héten át kínálják portékájukat a nagyközönségnek a kisebb nagyobb standokon. Az Art Basel sajtóközleménye szerint az idén ezer jelentkező közül 300 galéria szerepelt kínálatával a hatalmas méretű kiállítási csarnokban. Ezek anyagi megpróbáltatása rendkívüli: a standok négyzetmétere 515 svájci frankba kerül, amelyhez hozzájárul még a szervezés, utazás, szállítás, szállás, no és a lehetséges gyűjtők VIP kiszolgálása; egyszóval hatalmas summába kerül a kiállítóknak ez a presztizs. A kisebb-nagyobb és persze a leggazdagabb gyűjtők jelenléte azonban általában kárpótlást jelent: a nagymenő művészek alkotásai már a hivatalos nyitás előtti nap, a preview-n elkelnek. A műalkotások árai a pár ezer eurós „kezdő művészek” munkáitól a csillagos egekig, vagyis több millió euróig ívelnek. A galériák az eladott művek után 18%os vámot fizetnek a svájci államnak.
Az egyik legdrágább – és elkelt – kortárs műalkotás a kínai „Andy Warhol”, Takashi Murakami hatalmas ezüstszínű mangaszobra volt, mely 8 millió euróért talált gazdát magának. Az alkotás árán való rosszullét előtt érdemes belegondolni, hogy a legalább hat méter magas szobor vásárlója egy ehhez mért helyszínnel is rendelkezik. A mű egy külön szekcióban szerepelt, melynek címe Art Unlimited, ugyanis a vásár 2000 óta egyfolytában új részlegekkel bővül: Artist Records, Film, Performance, Talk, Statement…. Csodaországban gondolhatja magát a látogató, főként ha a magyar művészeti szcéna helyzetéhez szokott a szeme és az érzékei. Csakúgy, mint a meccsek vagy a focistadionok hazai nézője.
Egy pár éve az elutasított galériások, illetve azok, akik drágállták az Art Basel standjait, saját szerveződésekbe kezdtek és különböző helyszíneken, raktárépületekben, ideiglenes sátrakban létrehozták a kisebb, a szakma zsargonjával élve szatelit vásárokat. Utóbbiak színvonala erősen vitatható sajnos, tisztelet a The Solo Projects elnevezésű kivételnek. Itt a szabály szerint egy galéria csak egy, maximum két művészt mutathat be a standján, amely természetesen nagyban megemeli a kvalitást: letisztult és izgalmas kamarakiállitásokat eredményez.
A vásárok kínálata nagyon széles, nemcsak festmények, szobrok vagy fotográfiák kerülnek itt eladásra, hanem akár hanginstallációk is, illetve természetesen müvészfilmek, amelyeknél a legszomorúbb az, hogyha az ember az összes kiállított filmet végig szeretné nézni – beleértve Andreas Fogarasi munkáját, mely a tavalyi évben magyar színekben elnyerte a Velencei Biennálé nagydíját és most az Unlimited szekcióban szerepelt –akkor egy hét is kevés lenne – vagyis eleve lehetetlen az alapos hozzáállás.
A vásáron lehetett persze Picasso festménytől kezdve, Donald Judd szobrokon át Richard Avedon fotogáfiákig mindent kapni, mégis egy fiatal alkotó, Thomas Rentmesiter munkáját említeném meg, tanulsága miatt. A Cím nélkülre keresztelt, a képfelirat szerint 2000-ben készült és variálható méretben létező műalkotás egy nagy nutella paca, kb 2 négyzetméter átmérőjű. A barna tömeg, mely nem kell leírnom mire emlékeztet leginkább, kipárolgása alapján tényleg a világ egyik kedvenc édességmasszájábol keszült. És eladható. Sőt, kívánság szerint helyszínre installálható és bármikor eltüntethető, csupán a konzerválás problémái kedvetleníthetik el a potenciális vásárló érzékszerveit. Egyszóval mindent lehetséges a fair play határain belül, meg még egy kicsit tovább is. Akár a fociban.
Ezért is gondolhatja azt egy gyanútlan turista, hogy a zürichi pályaudvaron, minden képzeletet felülmúló, sokkolóan csúnya futballista koszorú szintén egy kortárs, provokatív képzőművész alkotása, melyet valaki majd hazavisz.
Végezetül meg kell említeni azt a sajnálatos tényt, hogy egyik vásáron sem volt látható magyar galéria. Az Art Basel-en Kelet Europát két lengyel, illetve egy román és egy szlovén galéria képviselte csupán, és ehhez adódott a többi vásáron is láthatóm nagyon kis számú jelenlét. Az eseményre emellett a hírek szerint sok magyar látogatott el, néhány galériás abban a reményben, hogy valamelyik szatelit vásáron esetleg standot igényel jövőre.
