Angyalszoba

„Volt egy kislányunk, Sárika, aki nyolc évesen meghalt leukémiában. Ebben az időben kezdtem el festeni az angyalt, amely több mint angyal: átlényegült gyermek és olyan szellem, amely őriz, véd, figyel. Ahol az angyal megjelenik, nagyobb baj nem lehet. Része életemnek, de része a mindenségnek is: közkinccsé tudom tenni, ezáltal mindenkié lett, illetve lehet.” Aknay János egy régi interjúban szívszorító nyíltsággal beszél a művészi munka és a gyász egybefonódásáról. Nemcsak szívszorító, de szokatlan is a nyíltság, a személyes sors és a művészi motívum kapcsolatának korlátok nélküli felvállalása, mint ahogy ma kivételesnek tűnik a klasszikus angyalmotívum imamalomszerű ismétlése és újrafeldolgozása is.


Még szokatlanabb a személyes sors és a köztér közvetlen összekapcsolása. Aknay János legújabb munkája a szentendrei Barcsay Jenő Általános Iskolában felépített Angyalszoba, egy nagyobb méretű közlekedőtérben felállított kocka-tér; körben a falakon Aknay angyal-festményei, középen egy ülőpad, fejhallgatóval, benne versek hangzanak el, többek között Pilinszky, Nagy László vagy Dsida Jenő művei. Aknay egy tiszta meditációs teret képzelt el, tulajdonképpen egy csendszobát, amely aztán a használatba vétel során néhány nap alatt a valósághoz idomult, a villanyt a portás kapcsolhatja, de akár saját zene is bevihető, hallgatható. Az eredetileg a Modemben rendezett retrospektív kiállításból megmaradt alkotás ezen a helyen is inkább tűnik kiállítási installációnak, mint állandó köztéri műnek; funkciója, használata, szerepe valószínűleg folyamatosan változó környezetéhez képest fog alakulni. Hogy a változó környezet nem az átlagos általános iskolai folyosók világát jelenti, az már az Angyalszoba megvalósulásának tényéből is kiolvasható. A Barcsay iskola falait Barcsay-grafikák mellett ef Zámbó és fe Lugossy nyomatai, szentendrei művészeknek a múlt század utolsó harmadában készült művei díszítik. Remek környezet a vizuális neveléshez, szinte természetesen valósítja meg azt, amit a hatvanas években sokszor görcsösen és felülről próbáltak meg elérni az újonnan épített iskolák és a bennük elhelyezett mozaikok vagy más murális művek pedagógiai célú összehangolásával, adott esetben a vizuális elemek igénytelen odabiggyesztésével.

Most, hogy Aknay műve is szinte természetesnek tűnő módon ide került, megerősödött az a benyomásom, hogy a szentendrei művészet utolsó menedékként a Barcsay Jenő Általános Iskolába költözött. Különben pedig nincs, felszívódott. Vannak művészek, akik Szentendrén élnek, sokan is vannak, de együttesen nem adnak ki semmi különöset, semmit, ami a kortárs művészet részeként csak innen jöhetne. Évtizedek óta hiányoznak az új nézőpontok, illetve az ezek megjenítéséhez szükséges intézményi flexibilitás. Talán, ha a kilencvenes évek végén Kótai Tamás és Vincze Ottó a Főtéren galériát nyithatott volna – ami tényleg csak a bürokratikus ellenakarat utolsó stációján bukott meg –, lett volna esély egyfajta organikus átalakulásra. A főtéri galériából azonban nem lett semmi, lett viszont MűvészetMalom, amely kacskaringós programjával azóta is a minimimumon teljesít, maradt a Vajda Lajos Stúdió, amely számos erőfeszítés ellenére sem képes új energiákat mozgósítani. Közben a kortárs művészetben szerepet játszó alkotók is eltűntek, Bukta Imre Mezőszemerén él, Imre Mariann és Kótai Tamás Pestre költözött, Lois Viktor külföldön, fe Lugossy László meg már régóta Sárospatakon lakik. Maradtak látszólagos hivatkozási alapként a hagyományok, Ámossal, Anna Margittal, Barcsayval, Vajda Lajossal és a Vajda Lajos Stúdióval, és maradt a múltjának látszat-prezentációjába mélyedő, megdermedt város, amelynek művészeti programja nagyrészt kimerül a 11-es út mentén felállított „Festők városa” feliratban. A Posta előtt egykor ideiglenesen felállított szobrokat, amelyek aztán valahogy ottragadtak és bár időközben szinte a város emblémáivá váltak, a város maga nem gondozza őket, állapotuk fenntartása az alkotóktól függ. Ef Zámbó ég felé mutató ujja, A végtelen érintése ott áll a színes növényzet közepette Aknay másik Angyala, egy geometrikus alapformákból konstruált absztrakt szobor. Az Angyal szobor és az Angyalszoba között csupán stilárisan nagy a távolság, a köztér és a személyes tér összefonódása, a markáns vizuális jel nyilvános elhelyezése illetve az ideiglenesség és állandóság eldöntetlensége összefűzi a két munkát. Bár ebben a formájában az Angyalszoba sérülékenyebb a szobornál, a köztér kortárs használata szempontjából mégis maradandóbb. Maradandó lehet közvetlen vizuális élményként, a nyilvános tér alakításának példájaként, illetve a szentendrei képalkotó hagyományok – mindenekelőtt Ámos Imre művészetének – mai sorsokon és formákon átszűrt megmutatkozásaként.
 

  • iparterves

    Eltűnt az Art’éria galéria is. Van Dam sincs már sehol, pedig ő igazán sajátos színfolt volt holland létére e galéria élén.
    A volt Képcsarnok volt galériája – amelyet valaha Erdész Léászló irányított/kezelt, szerintem jól – giccsáruda lett. Ahogyan a Fő tér maga is.
    A MűvészetMalom befejezetlen torzó maradt, s a külseje, az a mélybordó izé, nyomasztó.
    Volt idő, amikor a művészet iránt érdeklődőnek érdemes volt kilátogatnia Szentendrére, ma már nem ilyen időket élünk.
    A tömeg azért mindig vonul és megtalálja a maga kínálatát, amihez már a művészeknek semmi köze.
    Szentendrei művészet, ebben igaza lehet, ma már nincsen. Szentendrén élő alkotók vannak, a két skanzenjükben.

  • kishawa

    De legalább élnek ott művészettörténészek.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány