Amit a szél felkavar

Idén harmadszorra került megrendezésre a temesvári Art Encounters, azaz Találkozások a művészettel elnevezésű biennále, amelynek célja, hogy az egész éven át tartó programokon keresztül (ami  beszélgetéseket, workshopokat, olvasóköröket, kurátori iskolát stb. foglal magába) ne pusztán a bő egy hónapig látható kiállításon legyen a fő hangsúly. Az Art Encounters Alapítvány vezetője a művészeti szcénát megosztó üzletember ­(aki a Mulberry Development nevű ingatlancég CEO-ja és egyben gyűjtő) Ovidiu Sándor, a biennále projektmenedzsmentjére pedig a tavalyi kurátor, Diana Marincu kapott megbízást. Az alapítvány a 2019-es eseménysorozatra a nemzetközileg elismert és már számos biennálét megjárt Maria Lindet és a szintén elég komoly nemzetközi tapasztalattal rendelkező (évekig Szingapúrban dolgozó) román Anca Rujoiut választotta kurátoroknak. Személyes beszélgetésünk alkalmával mindketten hangsúlyozták, hogy céljuk az volt, hogy az egy év során valódi találkozások jöjjenek létre: a felkért művészek, a város lakói, a diákok és tágabb értelemben a román művészeti szcéna között, így a biennále címe ne csak elméletben, hanem a gyakorlat szintjén is terepe legyen a különböző dialógusoknak, vitáknak, találkozásoknak. Elnézve az igen változatos éves kapcsolódó programokat, nem lehetetlen, hogy a temesvári esemény az elmúlt év alatt megőrizte azt az együttműködésre és párbeszédre épülő jellegét, amelyet a kurátorok is kiemeltek.

Jó ötletnek bizonyult az is, hogy ismét két kurátort kérjenek fel a biennále rendezésére. Persze felmerülhet kritika azzal kapcsolatban, hogy egy olyan „veterán” kurátort, mint amilyen Maria Lind, nemcsak elismertsége miatt hívtak-e meg, és hogy vajon mennyire tud elkötelezettjévé válni egy alapvetően lokális, kelet-európai projektnek. Anca Rujoiuval együttműködve azonban némileg megváltozhat a helyzet: a román, de már évek óta külföldön élő és dolgozó kurátornak teljesen más tapasztalata van a várossal, régióval és a művészeti színtérrel kapcsolatban. Egyszerre tudja belülről és kívülről nézni a helyzetet (egy évre Romániába is költözött), támpontot adva a teljesen külső szemmel ideérkező svéd kurátornak. A végeredményt látva kettejük munkájára egy folyamat alapú, nem pusztán műtárgy orientált, hanem egyben diszkurzív projekt volt a jellemző, ahol különböző „találkozási felületeket” jelöltek ki, ugyanakkor nem hiányoztak a más biennálékról ismert nemzetközi nagy nevek sem. Így egyfajta kettősség jellemezte az idei Art Encounterst: egyfelől számos lokális együttműködővel és hosszú előkészítő folyamat során jött létre, egy közepes méretű, amúgy a művészeti színteréről nem igazán ismert városban. Másfelől, a régióban ritkán látott „sztárművészek” meghívása azt is sugallhatta, hogy az idei biennále egyre komolyabban tekint magára és igyekszik pozícióba kerülni a nemzetközi biennálék között.

Frissítően hat, hogy a biennálénak nincs markáns tematikus kerete. Fő motívumnak a mindenhol jelenlévő, áramlásokat generáló és helyzeteket felkavaró szelet választották a kurátorok. Utalva Herta Müller bánsági születésű, sváb származású, német írónő Temesváron játszódó regényeire, amelyekben hangsúlyossá válik a város atmoszféráját alakító folytonos széláramlás, a biennále is ezekre a különböző hőmérsékletekre, szubsztanciákra, áramlásokra reagál érzékenyen. Kifejezetten jól működik ez a részben meteorológiai, részben számos kultúrtörténeti jelentéssel összekapcsolódó metafora, amelyben a kurátorok elmondása szerint az a felszabadító, hogy egyfelől kirajzol bizonyos tematikus mintázatokat (mint amilyen például a migráció), ugyanakkor elég tág ahhoz, hogy sok teljesen eltérő mű is beleférjen a válogatásba. Ahogy Lind fogalmazott, a szél mint vezérmotívum egy „levegős” kiállítást eredményezett, a szónak mindkét értelmében: sokféle nézőpont és irány megfér egymás mellett, ugyanakkor minden munkára igaz, hogy friss levegőt áramoltat be, „oxigént bocsát ki”. Temesvár földrajzi elhelyezkedése, a történelem során kialakult multietnicitása, a különböző országokhoz való tartozása (Oszmán Birodalom, Habsburg Birodalom, Magyarország, Románia) izgalmas hátteret ad a fentebb vázolt felvetéseknek, amely több markáns tematikus irányt kirajzol. Ilyenek a migrációval kapcsolatos munkák, a kézművesség fogalma, az önszerveződés gesztusa, valamint az ökológiai válság motívuma. A szél számos esetben pedig nemcsak enyhén áramlik, hanem fel is kavar bizonyos témákat, konfliktusokat.

Agnieszka Polska postagalambja vált a biennále „kabalaállatává”, amely számos helyen megjelent poszterként, képeslapként vagy lightboxként. A wayward, azaz akaratos, önfejű postagalamb, noha minden határon át tud repülni és számos területet érinthet, most az ellenállás metaforájává vált: nem feltétlenül kézbesíti az üzeneteket, nem hajtja végre az utasításokat, ő dönti el, mit kézbesít és mit nem.

A biennále nagyjából négy fő helyszín és számos kisebb, vagy köztéri állomás köré összpontosult. A kurátorok számára fontos volt, hogy ne új helyszíneket hozzanak létre a biennále alkalmából, hanem meglévő intézményekkel dolgozzanak együtt, így más múzeumok, mint például a Corneliu Miklosi Tömegközlekedési Múzeum, a Bánáti Múzeum vagy egyéb, nem művészeti terek is helyszínekké váltak. Ez sajnos a biennále utolsó hétvégéjére már csak részben tudott megvalósulni: noha a La Doua Bufnite könyvesboltban hallható volt Dora Garcia izgalmas új hanginstallációja rádióműsorokból kicenzúrázott „csendekről”, több külső helyszín csak a megnyitó hétvégén volt nyitva, a munkák azóta elkerültek onnan, noha a térképen még szerepeltek. Ez a szervezési anomália az előzetes tájékozódásnak köszönhetően ugyan nem rontott az összképen, de sajnálatos, hogy számos helyszínről tudni lehetett, hogy felesleges oda ellátogatni.

A négy fő helyszín közül talán az Art Encounters Alapítvány épülete tartogatja a legkisebb meglepetést, bár Filipa César és Louis Henderson filmje, amely Európa legnyugatibb pontjának, a Cabo de Roca-i világítótoronynak a kultúrtörténetét mutatja be, igen izgalmas, a tárlat egésze mégsem válik olyan koherenssé, mint a többi esetben.  Az ehhez az épülethez közel található Corneliu Miklosi Tömegközlekedési Múzeumnál már más a helyzet: az 1927-ben megnyitó impozáns épületben több mű az ökológiai krízissel, a környezeti változásokkal foglalkozik. Ilyenek például Bella Rune légies, mennyezetről belógatott szobrai, amelyek selyem moherfonalból készültek, azonban curryvel, nyomdafestékkel, Kool-Aid itallal vagy nyírfalevéllel vannak megfestve, összekapcsolva egymással a természetes és mesterséges anyagokat, a kézműves munkát és a digitális világot, kiemelve az emberi beavatkozás megállíthatatlanságát.

Kiállítás enteriőr, balról jobbra: Bella Rune, Agnieszka Polska.
Art Encounters Biennále, Temesvár, 2019, “Corneliu Miklosi” Tömegközlekedési Múzeum
A művészek jóvoltából, fotó: infi.ro

Két mangófa által körbeölelt terület válik Vandy Rattana 2015-ös videómunkájának középpontjává: ez az a hely, ahol az általa sosem ismert lánytestvérét, aki a Vörös Khmer áldozatává vált, eltemették. Miközben a ma rizsföldként funkcionáló tájat látjuk, a művész belső monológja hallatszik, egy soha el nem küldött levél formájában, amelyet nővérének címez. A családi traumák Kambodzsa múltjával való összefonódása válik Rattana minimalista, ám felkavaró munkájának középpontjává, ahol egy fiktív találkozásnak lehetünk tanúi a testvérek között.

Hasonló kiindulópont jellemzi a román művész, Iulia Toma érzékeny textilmunkáit, amelyek az otthon elhagyásának kényszerű helyzetét jelenítik meg absztrahált módon. A „hímzett rajzok” családok menekülését villantják fel: siető alakok, repülőgépek, robbantások jelennek meg. A munkák képi világáról az oszmán miniatúra festészet is eszünkbe juthat, ugyanakkor az is fontos tényező a műben, hogy a hagyományosan alkalmazott és a női munkához társított médiumot egyfajta ágenciával ruházza fel Toma.

Iulia Toma, Váratlan álom / Álmok és elvárások, 2019, installáció. Art Encounters Biennále, Temesvár, 2019, “Corneliu Miklosi” Tömegközlekedési Múzeum
A művész jóvoltából, fotó: Vlad Cîndea

Hasonló a helyzet Małgorzata Mirga-Tas, egy másik helyszínen látható textilmunkái esetében: a lengyel roma művész nagyméretű és színes patchwork portréin, amelyeket családtagok ruháiból készített, különböző korú asszonyokat láthatunk beszélgetni, cigarettázni, kártyázni. A két mű izgalmasan egészíti ki egymást, hiszen míg Toma hímzései a mindennapokból átforduló váratlan és tragikus helyzeteket jelenítenek meg, addig Mirga-Tas épp a sokszor egyszerűségük miatt nem ábrázolt, hétköznapi helyzetekre, valamint a női összetartozás erejére helyezi a hangsúlyt.

Małgorzata Mirga-Tas, elöl: Romnija, a háttrében: Három grácia, 2016, Art Encounters Biennále, Temesvár, 2019, Mária Terézia Bástya
A művész jóvoltából, fotó: Adrian Câtu

A migráció, az elvándorlás kérdései dominálnak a Mária Terézia Bástyában, egy másik központi helyszínen, amely a várost védő 18. században épült kilenc bástyából az egyetlen, ami fennmaradt, és amelyet az Archaeus építésziroda újított fel a 2010-es évek elején; azóta kortárs eseményekre is használják. A biennálénak sikerül új fénytörésbe helyezni a sokat emlegetett migrációt, kiegészítve a menekültválság kérdéskörét a határok változásának sokszor absztraktabban megjelenített tapasztalatával. A kiállítóhelyen Pınar Öğrenci török művész videója fogadja nézőt, amelyben egy férfi vallomását halljuk, akinek a menekülés érdekében hátra kellett hagynia legfontosabb tárgyát, amely hangszere, egy lant volt. A videó szinte élőlényként jeleníti meg a vízen hánykolódó hangszert és követi a férfi történetét.

Pınar Öğrenci, Egy finom fuvallat fújt át rajtunk, 2017, HD video, állókép, Art Encounters Biennále, Temesvár, 2019, Mária Terézia Bástya
A művész jóvoltából, fotó: Adrian Câtu

A folytonos menekülés motívuma jelenik meg más kontextusban a szingapúri Ho Tzu Nyen filmjében, aki a híres hongkongi színész, Tony Leung Chiu-wai különböző alakításaiból összevágva hozza létre művét. Az új műben a színész eltérő szerepeiből egy vietnámi kém és hármas ügynök, Lai Teck portréja rajzolódik ki, kontinenseken átívelő politikai manőverek és folytonos identitásváltások által kísérve.

A hazatérés csendje jelenik meg a már több biennálén és kiállításon szereplő csecsen művész, Aslan Gaisumov filmjében, aki az egykor kitelepített és most otthonukba visszatérő csecsen és ingus férfiaknak és nőknek állít emléket. A pusztán a túlélők (akiket a második világháború alatt a Szovjetunióból deportáltak Közép-Ázsiába) volt parlamenti terembe való érkezését rögzítő videó a maga egyszerűségében számol be a hazatérés megrázó pillanatáról.

Lawrence Abu-Hamdan videóját pedig kifejezetten jó a Velencei Biennále szinte befogadhatatlan mennyiségű művet bemutató Központi Pavilonja után újra látni. A videó Abu-Hamdan kutatását mutatja be határokról, falakról és a hang politikai szerepéről. A Walled / Unwalled  (Falakkal körülvéve /Falakon áthatolva, megszabadulva) három történeten keresztül számol be olyan helyzetekről, amikor a falak blokkoló, gátló tulajdonsága ellenére, különböző technológiák segítségével át tudunk hatolni rajtuk. Ezeket a sokszor bűnügyi narratívákat Abu-Hamdan a Funkhaus Berlinből meséli el, amely legkorszerűbb akusztikai kialakításáról volt híres az 50-es években. Azonban azt kevesen tudják, hogy az NDK-ban ebben az időben egy olyan börtönarchitektúrát is kialakítottak, ahol a falak minden zajt felerősítettek, fegyverropogások, kínzások hangjait visszhangozva. Ezt az eljárási módot sok helyre „exportálták”, épp a Damaszkusz közelében található Saidnaya börtönbe is, amely ugyancsak központi szerepet kap a videóban. Abu-Hamdan munkája az oknyomozó újságírói stratégiát alkalmazva olyan helyzetekkel szembesít minket, amelyeket jobb szeretnénk figyelmen kívül hagyni.

Lawrence Abu-Hamdan, Falakkal körülvéve / Falakon áthatolva, 2018, állókép az egycsatornás videóinstallációból, 20′ 04″ Art Encounters Biennále, Temesvár, 2019, Mária Terézia Bástya / A művész jóvoltából, fotó: Adrian Câtu

Noha a Mária Terézia Bástyában lévő munkák nagy része az elhallgatott történelmi traumák, az emlékezetpolitika hézagainak betöltésére tesznek kísérletet, az egyik legszebb mű a vietnámi Thao Nguyen Phan Tropical Siesta című videója, ahol a valóság megismeréséhez a művész a fikciót választja segítségül. A meseszerű filmben (amely egy elképzelt vidéki közösségben játszódik, ezzel is utalva a vietnámi háború után kialakuló, problémásnak tekintett agrárreformokra) gyerekek játszanak újra olyan kolonialista megfigyeléseket és legendákat, mint amilyeneket a 17. századi  francia jezsuita misszionárius, Alexandre de Rhodes írt le a vietnami utazásait összegző könyvében. A gyerekek játékának köszönhetően az egykori megfigyelések zavarba ejtő formában jelennek meg, felhívva a figyelmet a misszionárius leírásainak sztereotip és leegyszerűsítő voltára, egymásra írva a múlt és a jelen Vietnámjának rétegeit.

A központtól távolabb található Ifjúsági Ház (amely 1972 és 1978 között épült) az egyik legizgalmasabb helyszín, és nemcsak a modernista közösségi épület miatt: itt kapnak helyett a művészet aktuális helyzetét, társadalomformáló hatását, a művészeti oktatás kérdését önreflexív módon érintő munkák. Elsőre zavarba ejtő Ane Hjort Gottu közel egy órás filmje, ahol mintha egy norvég diák diplomamunkájáról látnánk dokumentumfilmet, aki azt tűzte ki művészi munkája céljául, hogy együtt koldul egy Bergenbe bevándorló romániai roma lánnyal hosszú hónapokon át. A leporellóból kiderül azonban, hogy Hjort Guttu munkája dokufikció és az egész alaphelyzet a művész képzeletének szüleménye. Így még izgalmasabbá válik a mű, amely ironikus és kritikus hangnemben vizsgálja a művészet változtatásra való képességét, a művészet és aktivizmus kapcsolatát, és mindezek fényében a művészeti felsőoktatás jelen helyzetét Nyugat-Európában. A főszereplő művészlány Damla „projektjének” alakulását konzultációkon, interjúkon és tanórákon keresztül követhetjük végig, és magunk is elgondolkozhatunk azon, hogy meddig terjed a művészet hatásköre, és hogy mit tehet egyáltalán a művész a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségre reflektálva a saját „kényelmes” egyetemista pozíciójából?

Poétikusabb Taus Makhacheva videója, amelyben egy dagesztáni származású kötéltáncos (Rasul Abakarov) viszi át a P. S. Gamzatova Dagesztáni Szépművészeti Múzeum gyűjteményének 61 másolt darabját két szikla között, egy mély szurdok felett. A videó többek között felveti a kérdést, hogy kié a művészeti örökség és hogy ki dolgozza fel a múzeum államszocialista korszakban készült műveit. A kötéltánc (amely komoly hagyományokkal rendelkező foglalkozás Dagesztánban) valódi metaforává válik a filmben: a művészlét folytonos bizonytalanságaival való küzdelemé, illetve a hagyományok és az új utak megtétele közti egyensúlyozásé.

Taus Makhacheva, Kötéltánc, Dagesztán, 2015, állókép a videóból (58’10″)
A mű létrejöttét támogatta a Cosmoscow Artists’ Patrons Programme
Art Encounters Biennále, Temesvár, 2019, Ifjúsági Ház  / A művész jóvoltából

Mădălina Zaharia, az Ifjúsági Házban játszódó performatív videómunkája pedig továbbviszi a kortárs képzőművészet 21. századi lehetőségeinek és az önreprezentációnak, az önmenedzselésnek a kérdéskörét, kifejezetten ironikus módon. Egy saját magunkat és művészi portfóliónkat bemutató PPT prezentáció vetül ki a térbe a performerek mozdulatain keresztül, hogy végül létrejöjjön a fő slide, azaz a “MyEntirePracticeKindOFSlide.jpg”. A mű olyan, napjainkban kifejezetten aktuális kérdéseket vet fel, mint hogy hogyan mutassuk be önmagunkat meggyőzően, ám nárcizmus nélkül, és hogy el kell-e vetnie a művészetnek a marketinget, vagy pont hogy még jobban kellene használnia.

Ahogy a záró hétvégén tartott előadásában Andrea Philips teoretikus, kurátor kiemelte, a harmadik Art Encounters valahol a biennále és a fesztivál között szeretne megjelenni. A fesztiválokra jellemző a hagyományok fenntartása, a lokalitás hangsúlya, a karneváliság, azaz a kifordított világ megidézése. A biennále ezzel szemben a nagyvárosok terepe, az egykori világkiállítások mintájára létrejövő nagyszabású eseménysorozat, ahol az üzleti szféra is fontos szerephez jut. Az egész éves programmal, a lokális résztvevők bevonásával, azzal, hogy nemcsak a kiállításon van a hangsúly, az Art Encounters valóban megpróbál közelíteni egy, a szó klasszikus értelmében való fesztiválhoz, egy hibrid eseménysorozatot hozva létre, amelyben noha még meghatározó a kurátori autoritás, mindenképp tesz egy lépést afelé, hogy közös gondolkodáson és együttműködésen alapuló eseménysorozattá váljon.

 

Fedőkép: Taus Makhacheva, Kötéltánc, Dagesztán, 2015, állókép a videóból
Art Encounters Biennále, Temesvár, 2019, Ifjúsági Ház  / A művész jóvoltából

 

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány