Tölgyesy Zoltán a 3 hattyúban I © Meleg férfiak, hideg diktatúrák
Két hete láttam a filmet, és azóta elolvastam minden időközben megjelent kritikát. És mindig arra jutottam: nahát, így látják? Ezt emelik ki a történetekből mások, filmkritikusok? Ezt írják a képekről, a vágásokról, vagy a beszélgetések szerkezetéről? Legutóbb: hogy túl sokféle témát villant fel a film, és ettől szétfolyik? Én nem erről írok. Persze, nem vagyok filmkritikus, és abban is más a látószögem, hogy ezeket a történeteket rég ismerem, a ’90-es évek végétől, 2000-es évek elejétől. Hallottam őket a szereplők egy részétől, és ami az első Pride-szervezéseket illeti, benne voltam a történetek jelentős részében. Igaz, nem voltam még sehol a ’80-as években és még azelőtt, vagy a ’90-es évek elején: nekem is mindig új hallgatni az államszocializmus melegvilágáról szóló beszámolókat. Családi legendárium-darabok. Másként érintenek, nyilván, mint azokat, akik kintebbről figyelik ezeket. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a szerteágazó történetek számára nagyon is jó kötőanyagot és egységes keretet ad, hogy amikor ma (részben az elmúlt években a Pride-ot ért támadások és kezelésük miatt, részben az életünk közege miatt általában) újra a diktatúra ködét érzékelik ránk telepedni a filmben interjúzó és elbeszélő fiatalok, megkérdezik az idősebbeket: hogyan éltek azokban az évtizedekben, amikor tényleg, hosszan és nagyon sűrűn diktatúra volt.
És mivel a melegségről van szó, a válaszokban a személyes keveredik a politikummal, a politikussal. Ilyen ez az identitás: valami személyesből a társadalom tiltó mechanizmusai miatt nyilvános lesz, amint kijut a négy fal közül. Nemcsak publikus, hanem statement, ellenállás, politikai aktus. Ezt a filmben Nádasdy Ádám problematizálja, és a magánélet védelme szempontjából méltán méltatlannak nevezi, hogy ha ő lemegy a sarki zöldségeshez, és az tudja, hogy meleg, mindjárt a szex jut az eszébe, meg a farka. Míg ha egy heteroszexuális házaspár ugrik be az üzletbe, ez nincs így. Más identitás, csoporthoz tartozás esetén sincs így. Neki meg van az életében egy ilyen szimpla tény, hogy pasival él, nem nővel, és mindenki ripsz-ropsz a két pasi farkára gondol. Talán ha sok meleg párt ismernek a zöldségesek, majd nem lesz így. De most így van. (Épp azért keres minden meginterjúvolt, illetve a legtöbb meleg általában olyan közeget, ahol őt nem idegenként, idegenkedve szemlélik: ezért fontos terei sok meleg életének a presszók és a bárok.) A film azt mutatja be, hogy néhány ember mihez kezd ezzel a helyzettel: azzal, hogy a legszemélyesebb magánélete politikai viták, nyilvános megítélések tárgya.
Jelenet a filmből – “országgyűlési választások 2014” I © Meleg férfiak, hideg diktatúrák
Az általam elolvasott elemzések, kritikák közül némelyik a személyesre fókuszál inkább: hogy hogyan ismerkedtek ezek a férfiak, hova jártak; másoknak a politikum vonzóbb téma, és vagy több témát szeretnének kidolgozva látni, vagy azt kifogásolják, hogy a film túl sok témát próbál bemutatni… Pedig szerintem leginkább csak egy téma van itt, egy vezérszál, amire felfűződnek az emlékek a magánéletből és a közösségi szervezkedésekből: hogy a szereplők (igen, mind, az idősebbek és a kérdező-kommentáló fiatalok is) mit kezdenek, mit kezdünk ennek a göngyölegnek a súlyával, ezzel a kifordítom-befordítom szalaggal, amikor valakinek a szexualitása az elnyomottsága miatt identitás-elemmé válik, vagyis jól láthatóan a politikum terébe kerül. No meg azzal, hogy az állam azt mondja dörgedelmesen: rejtsék el! Rejtőzzenek el! Egy politikusfeleség nem az állam (bár ma már nem is tudjuk, ki és mi az állam), mégis az állam szavait írja, amikor ezt írja: „Tisztelt …! Világéletemben toleráns ember voltam. (…) A magamutogató és szándékosan provokatív rendezvényeket azonban nem szeretem. Márpedig a Pride-ot ilyennek tartom, ezért nem tudok azonosulni vele. Tisztelettel: RC.” Megint csak: ha meleg vagy, és ezt kimondod, provokálod a rendet.
Nádasdy Ádám, 1960, Pécs I © Meleg férfiak, hideg diktatúrák
Ha pedig valakinek a nyilvánosság tereiben való létezése önmagában „magamutogató” és „provokatív”, akkor az ő szexuális irányultságából bizony politikai tény lesz. Identitás. Aminek van története. Vagy az elnyomásának van története. Ebben a filmben négy fiatalember, három látható és egy, aki narrátorként talán a legtöbbet szerepel, de nem fedi fel magát, szembesül azzal, hogy a szépen csendben egyre inkább, egyre lazábban felvállalható identitása egyszer csak támadási felület lesz.
Egy olyan korban lettek fiatal felnőttek, amikor volt ugyan hátrányos megkülönböztetés, de általában nem volt frontális támadás; aztán eljött a 2000-es évek első évtizedében egy év, amikor az egész Pride-felvonulást támadás érte, és a rendőrség nyilvánvalóan tehetetlen volt; a következő néhány évben pedig kiderült, hogy az állam rendőrsége inkább tétlen, mint tehetetlen, kordonok közé zárja a menetet, és hagyja önkifejezni a nácikat; hogy nem védi meg a megtámadottakat; amikor egyre nyilvánvalóbb, hogy az állam provokációnak veszi az ő létezésüket. Ezért arra jutnak, hogy megkérdezik az idősebbektől, milyen volt egy olyan közegben élni, amikor eleve nem volt menet, a nyilvánosságba homo politicus-ként való kilépés, amikor csak az a tudat volt, hogy én nem vagyok megfelelő szubjektum az állam számára, és naponta, percenként titokban kell tartanom az életem. Hogyan lehetett ebben az időszakban magánéletet élni, táncolni magán- és közélet határán. Mert ilyen tánc a melegség.
Jelenet a filmből – “az Egyetem Presszóban” I © Meleg férfiak, hideg diktatúrák
Hol is lehetett? Kisebb vagy egészen óriási házibulikban, az Egyetem presszóban, a korzón… A köz tereiben ismerkedve, ha már az állam belevizslatott a magánszférájukba. (Persze van, akinek ennél védettebb magánszférája volt. Ez helyzet vagy sors kérdése is, és egyéni kérdés is: hogy valaki monogám vagy éppen nyitott kapcsolatban vagy kapcsolatokban él-e, az a heteróknál is nagyon szórt, nyilván.)
Vagy milyen más határokon táncolni: a nemi szerepek szigorúan megszabott rendjének a határain, nőnek öltözve, leleplezve a társadalmi nemek mesterséges-mesterkélt voltát, élvezve a camp-et, a paródiát, a túlzást, a nemi szerepek végső, végtelen viccességét (amiben vicc az is, hogy milyen véresen komolyan vannak véve).
Tölgyesy Zoltán az asszonykórusban I © Meleg férfiak, hideg diktatúrák
A vetítésre vittem magammal tollat és papírt, de megállt a kezemben a toll, és nem írtam fel szinte semmit. Elmerültem ebben a képeskönyvben, ami a film. Egy megmutatófilm. Hogy ilyen sokfélék vagyunk. Lapot nyomtatunk vagy éljük az életünket a vidéki birtokunkon, drag show-kat csinálunk vagy az izmaink kidolgozására szánunk időt, előbb elvetjük a Pride felvonulás gondolatát, aztán rájövünk, miért kell elmennünk rá, nagy ismerkedős halálos szerelmet akarunk, de társaságot is, hát elmegyünk az Egyetem presszóba, félünk és csak azért sem félünk – így éltünk és élünk egy olyan rendben, aminek a részecskéi vagyunk, és ami azt mondja, nem felelünk meg neki. Azt mondjuk, ugyan már, azt mondjuk, de félelmetes kizártnak lenni, azt mondjuk, vannak itt mások is, és ez milyen jó, és nézzük a világot kintről-bentről.
Tölgyesy Zoltán Miss Mandarinként I © Meleg férfiak, hideg diktatúrák
A hideg diktatúrák pedig nem néznek, csak vannak. Ülnek ködként rajtunk, közelről talán nem is látszanak. A köd 1990 körül felszállni látszott, vagy húsz évre. Aztán kiderült, hogy nem szállt annyira fel. Olyan párhuzamokat látunk, amiket nem is csak a melegek szempontjából láthatunk, az állam jelenlétéről a magánéletünkben.
De hát most meleg férfiakról van szó: a film őket követi, ezzel a többes tükörrendszerrel, amin át ennyire különböző emberekről is összeáll egy kép az elnyomás korairól és a szabadság kisebb-nagyobb tereiről. Négy fiatal kutat, és magáról is elmond nem is keveset; az idősebbek is beszélnek magánról és közről, családról, kapcsolataikról, munkahelyeikről, aktivizmusról, és élvezik a nagyobb szabadságot. A fiatalok inkább ennek a nagyságára kérdeznek rá. De még mennyi tükör van… A meleg mozgalom úgy indult el Magyarországon, még a rendszerváltás előtt, hogy bejegyeztek egy szervezetet, amely az AIDS elleni védekezés apropóján jött létre: a nyilvános-magán határelmosódás emblematikus betegsége kapcsán. És akkor megjelenik az egyik fiatal szereplő, Gábor életében is a HIV, ami ma már kevésbé számít veszélyesnek, mint sok más krónikus betegség, gyógyszerekkel mederben tartható, de akkor is egy újabb coming out-téma… Ahogyan ő maga elemzi: ez a dolog éppen az intimitás keresése közepette jött az életébe. Bátran előbújik a filmben, és ez megint egy tükördarab a sok tükör között: előtte archív felvételen láthatjuk az első meleg szervezetet alapító Romsauer Lajost.
Takács Bencze Gábor, 1950-es évek I © Meleg férfiak, hideg diktatúrák
A sok tükrözés eredménye mégsem valami ezerfelé eső, töredezett kép lesz. A film szerkezete eredményeképpen inkább afféle fraktál áll előttünk: a magán- és a nyilvános szféra határterületeinek ugyanazokkal a kérdéseivel foglalkozunk ma is, mint korábban. Persze lehet, hogy azért látom így, mert bentről látom, a saját élményeim tükrében, de azért azt remélem, hogy ekként működik ez a film sokaknak: megérteti, hogyan jönnek össze ezek a férfiéletek a diktatúrák / a társadalmi rend működése kérdésével. A film író-rendezője, Takács Mária nagyon jó egyensúlyt teremt aközött, hogy bemutassa, vagyis hogy az interjúalanyok bemutassák, mit jelent a már meghalt első szerelem, vagy mit jelent számukra feltérképezni a történelmet, vagy hogy elmondják, milyen a viszonyuk a szüleikkel (ez is közös pont nagyon sok meleg számára: ők azok, akiknek el kell mondaniuk otthon, hogy nem felelnek meg a társadalom rendjének), hogy elmennek a Pride-ra, hogy tudják, milyen okkal félni a kirekesztettségtől és ennek ellenére megtalálni a saját jó életüket.
Jelenet a filmből – “aktás forgatás” I © Meleg férfiak, hideg diktatúrák
Jó néhány éve Brüsszelben megismerkedtem egy magyarul tökéletesen beszélő finn tolmáccsal. Elmesélte, hogy annak idején, még egyetemistaként, az 1980-as években Budapesten tanult, és mivel meleg társaságot keresett, eljárt az Egyetem presszóba. Csakhogy volt ott egy férfi, aki zavarta, zaklatta, és ő nem tudta, hogyan állítsa le. Amikor nagyon elege lett, egyszer csak elkiáltotta magát: „István, hagyjál már békén, ne fogdoss!” Megállt a levegő a titkos, kimondatlanul meleg helyen, az 1980-as években… Többen hallgattuk a történetet, és nevettünk. Persze, a finn srác ügyesen megszabadult az őt zaklató Istvántól, de ez azért mégiscsak az a kínos fajta nevetés, amikor magán is nevet az ember: a finn egyetemista más helyről jött, a mieink ültek sokáig ebben a kínos csendben, amiben egy ilyen néven nevezés, magyar nyelven, sokkolt minden jelenlevőt (talán még az ott tartózkodó besúgókat is).
A filmben pedig ünnepelik, hogy ennek véget vetettek. Próbálják megmutatni, elmagyarázni, hogy ez milyen: a csendben ülés és a véget vetés. A fiatalok pedig, túl a saját előbújásaikon, reflektálva nézik és élik ezeket a történeteket (ezért is különösen fontos eleme a filmnek a fiatalok újrajátszása, a kosztümös átélés), és keresik a kérdésre a választ, hogy össze lehet-e hasonlítani, mekkora volt a diktatúra akkor és mekkora ma, volt-e a melegek életében olyan, hogy nem volt diktatúra, hogyan működik a heteroszexista rend és a patriarchális-patrónus államrend együtt, és hogyan lehet jó életet élni a repedéseiben.
Linkek:
Muskovics Gyula interjúja Takács Máriával a készülő filmről a tranzitblogon »
A Meleg férfiak, hideg diktatúrák (2015) honlapja és facebook oldala
A film készítői egy azonos című interjúkötetet is bemutattak a napokban Budapesten és több vidéki városban. A kötetben 13 idősebb, 55 és 70 év közötti meleg férfi névvel és arccal válaszol a kérdésekre. Vannak köztük vidékiek és budapestiek, családos férfiak és meleg kapcsolatban élők, fürdőkbe, meleg szórakozóhelyekre járók vagy éppen az első magyarországi aktivisták.
