A Helyzet Műhely kutatói Egyéni szociális probléma címmel közös test-, és térélmény alapú foglalkozást szerveztek a Stúdió Galériába. Egy fejlesztés alatt álló, nem-formális oktatási elemekkel operáló formát hoztak magukkal, azzal a céllal, hogy a résztvevők azt valamilyen közösen elgondolható, eddig esetleg artikulálatlan tartalommal töltik majd fel – annak ellenére, hogy a felkínált problémakör (mi nehezíti a munkát a hazai kortárs művészeti mezőben?) mindennapi téma a Stúdió holdudvarához tartozók életében is. Egy résztvevő megfigyeléseit olvashatjátok.
Egyéni szociális probléma, 2015. szeptember 19., FKSE
Fotó: Lődi Virág
A társadalomtudós mint részvételi színházi rendező
Adott volt tehát egy kortárs művészetet bemutató és egyben létrehozó tér és egy tucatnyi résztvevő. Ez utóbbiak mind sok szálon kapcsolódnak többek közt ehhez a térhez is, aktív művészettermelő és -fogyasztó tevékenységeik alapvetően határozzák meg szakmai identitásukat. Ebbe a térbe hozott egy közös helyzetelemző módszert a Helyzet Műhely négy kutatója: Gagyi Ági, Kovai Melinda, Szabó Linda és Neumann Eszter – a tér energetikai mezejétől azonnal kurátori szerepbe kerülve. A figyelmet a foglalkozás formájára irányítandó őket most rendezőknek fogom nevezni. Teszem ezt azért is, hogy a résztvevők – ők pedig legyenek a szereplők – tartalmi hozzájárulásait eltávolítsam önmaguktól egy szimbolikusabb térbe. A foglalkozást ezek után értelmezhetjük úgy, mint egy előadás főpróbáját.
A rendezők javaslataiból és a szereplők hozzáadott tartalmából kifejlődött dramaturgia pedig a következőképp alakult:
1. A szereplők, a rendezőkkel együtt, a tér közepén szabályos körben foglaltak helyet és egymást követve bemutatkoztak névvel és foglalkozással. Akadt olyan, aki egy intézményhez kapcsolta magát, akadt, aki az aznapi tevékenységét ismertette, volt, aki azzal jellemezte magát, amivé majd válni fog.
2. A székeket hátratolva a szereplőkből két azonos méretű csoport alakult. Az egyik csoport tagjai a kortárs művészeti szcéna meghatározó aktorait vették sorra, majd testesítették meg.
A rögtönzött szerepvállalás így nézett ki:
Erlich ‘Gazdasági Függés’ Gábor
Hódi ‘Oktatási Intézmény’ Csilla
Karas ‘Középgeneráció’ Dávid
Rudas ‘FKSE’ Klári
Simon ‘Közönség’ Zsuzsanna
Lázár ‘Nemzetközi Színtér’ Eszter
Básthy ‘Piac’ Ági
Süveges ‘MMA’ Rita
Gagyi ‘Szakmai Közbeszéd’ Ági
Kovai ‘Passzív Művészeti Közeg’ Melinda
A szereplők pár perc alatt egy spontán élőképet koreografáltak meg a térben. Testtartásukkal, testük pozicionálásával kommunikálták az általuk megjelenített aktor minőségét. A másik csoporthoz tartozók az aktorok közti dinamikákat finomították. A kép organikusan rétegződött, ahogy a szereplők be-bedobtálták a tapasztalataikat az őket övező szakmai atmoszféráról. Egymás szavába vágva, egymást érvekkel meggyőzve alakítottak ki a szcénáról egy kollektív mentális képet. Volt aki térdelt, volt aki ráült másra, volt aki hatalma jeléül ételt birtokolt, volt aki a hátán feküdt és csak egy nagyon kis felületen kapcsolódott, volt aki a teret egy szék tetejéről állva igyekezett uralni, volt aki egyszer itt, egyszer ott jelent meg, közelségével helyzetbe hozva az aktorokat. Aztán jöttek sorra a megtestesített szerepek vallomásai, az adott térélményből inspirálódva: válaszok arra, ki mit érzett és gondolt abban a téri helyzetben az általa megtestesített aktorként. A szereplők helyzetjelentései szövegesen rögzültek a talajra, az aktorok eltűntek a képből és a térben már csak a földre kicsapódott kulcsszavak emlékeztettek a koreográfiára. Abban nagyjából minden szereplő megegyezett, hogy ők a szakmai közélet tereit használó, aktív aktorok közé tartoznak. „Aki a szakmában passzív, az nincs itt, tehát közéleti értelemben, a művészeti közéletben.” A történet pedig egy jelentősen átszcenírozódott térben folytatódott tovább.
Egyéni szociális probléma, 2015. szeptember 19., FKSE
Fotó: Hódi Csilla
3. A szereplők egy kulturális tőke-gazdasági tőke tengelyekből álló koordináta-rendszerbe kerültek, ahol gyors időutazáson vettek részt. Aszerint helyezték el magukat ebben a koordináta-rendszerben, amilyen helyzetben akkor voltak, amikor elhatározták, hogy jelentős erőfeszítéseket tesznek a szcénához való csatlakozás érdekében. Újra felállt egy közös térkép, csupán az egyéni tartalmak egy térbe foglalásával. Aztán felmerült a kérdés, mi lehet az egyes emberek pozícióiból összeálló függvény algoritmusa – felfedezhető-e valami közös a társadalmi beágyazottságban vagy a személyes motivációkban pályatervezéskor. Nem sokkal később teret kaptak az érzések is: a felidézett élethelyzethez kapcsolódó érzelmeiknek testeikkel állítottak emlékművet a szereplők. Ezek a szobrok beszélni is tudtak és szépen egymás után korhű én közléseket, hangulatfestő szavakat mondtak. „Ez bennem is előhozott egy olyat, mint amikor az iskolában el kellett mondani, hogy ki mit kapott karácsonyra.”
Egyéni szociális probléma, 2015. szeptember 19., FKSE
Fotó: Lődi Virág
4. A személyes háttértörténet-darabok egymás mellé illesztését követően a szereplőket újra a szcéna erőviszonyait ábrázoló mentális térképre irányították. Újabb időutazás következett: a rögzített kulcsszavakra és irányvonalakra ezúttal egy jövőképet projektáltak: mindenki azt mutatta meg, hol fog állni 5 év múlva. Vagyis azt, hogy hol szeretne majd állni, félúton a jelen bizonytalansága és egy remélt ideális szakmai pozíció között. Akik jelenleg is főleg intézményekben, azokhoz kapcsolódva működnek, azok ezeknek a fejlődésére szeretnének koncentrálni, határozott elképzeléssel arról, hogy hogyan néz ki egy progresszív kortárs intézmény. Akik viszont még nem intézményesítették magukat, azok nem bíznak a jelenlegi intézményekben sem gazdasági, sem szakmai tekintetben. Nem egy olyan szereplő volt, aki nem a hazai művészeti intézményekkel szeretne dolgozni, hanem interdiszciplináris területek felé orientálódna, de ennél konkrétabbat nem osztott meg a többiekkel. Általános intézménykritika nem jelent meg, értve ezt úgy, hogy senki nem cáfolta azt, hogy intézményekre szükség van a hatékony szakmai munkához. “Én is valamilyen oktatási intézményben szeretnék közreműködni, de nem biztos, hogy az a kortárs művészethez kapcsolódik, és abban sem vagyok biztos, hogy a reprezentáció és a szakmai közvéleményhez való kapcsolódás az fontos-e. Inkább láthatatlan nemzetközi oktatási, vagy inkább egy terorrcsoportra gondoljatok.”
Egyéni szociális probléma, 2015. szeptember 19., FKSE
Fotó: Lődi Virág
5. A történet zárásaként újra a kezdőformát, a szabályos kör alakot vették fel a szereplők és a rendezők együtt. Azután, hogy kicsit megközelítették a komfortzónáik határait, jólesően vették elő a kérdésekkel fókuszált és terelgetett beszélgetés klasszikus formáját. Először arról beszéltek, hogy hogyan érezték magukat, aztán meg arról, hogy fel lehet-e fedezni közös meghatározottságot a szcénában, melyben megjelenítették a helyzetüket. “A kérdés az, hogy ha sok ember benne van egy közös helyzetben és mozogtok az erről való reflexióban, akkor annak kellenek, hogy legyenek közös jellemzői. Gondoljatok ezekre az elemzős játékokra kollektív szituként, ne úgy, mint egy kollektíva.” Magát a módszert, mint kommunikációs helyzet-teremtő eszközt is értékelték: a legkritikusabb pontnak a szcéna mentális térképének ilyen vázlatos felállítását találták. Többen is biztonságosnak érezték a szituációkat, mert már jól ismerték a többi szereplőt, mégis a kínos szó is többször elhangzott a személyes tartalmak megosztásához kapcsolva. Stratégiák körvonalazódtak: hogyan lehetne úgy dolgozni, célokat kitűzni és elérni, hogy létező korlátozó tényezőket mellőzünk? Azt lehetett megfigyelni a résztvevőkön, hogy kizökkentő és új összefüggéseket generáló tudati módba kapcsolta őket ez az összetett főpróba szituáció: a leggyakrabban használt verbális közlés eszköze keverve volt egy kis könnyű fizika téralkotó tevékenységgel és közös térbe hangosított önvizsgálati elemekkel. A személyes és a közös tapasztalatok ilyenfajta moderált összeillesztése egy jól működő analitikus eszközt körvonalazott, ami segíthet egy helyzet racionálisabb elemzéshez és tervek kialakításához.
Akik nem vállaltak szerepet az előadás főpróbáján, azok később, a nap folyamán, Lődi Virág és Karas Dávid installálásában találkozhattak az archivált anyagokkal. Nem kizárt, hogy lesz második, akár harmadik verziója is az előadásnak.
Hasonló, extra-verbális diskurzus-teremtő módszerek a közelmúltból és a közeljövőből
Talán még emlékszünk, hogy a tranzit.hu legutóbbi Katalizátor-díja egyenesen a cselekvés feladatát jelölte meg pályázói számára. „A díjjal most egy kollektív alkotói/gondolkodási folyamatot szándékozunk beindítani, és az ebből kibontakozó közös projekt megvalósulását tesszük lehetővé.” Egy a szcénát felpezsdítő projektet kellett tervezni és minden bizonnyal azok is elgondolkodtak rajta, hogy mit lehetne csinálni, akik nem pályáztak. Valaki kidolgozhatna egy, a módszer hatását elemző módszert…
A Murányi Mózes Mártonnal kiegészült Secco & Fresh.KO csoport az alkotói pozícióból tekintett a problematikára és a társasjáték grafikailag is izgalmasan megfogható formájával hozott létre egy performatív installációt az OFF-Biennále keretein belül. A Gazdálkodj OFFosan célja nem más, mint egy fenntartható művészi életpálya megteremtése volt. „A játék kialakítása során nem állt szándékunkban egy helyes, mindenre megoldást kínáló művészeti útvonal modellezése, inkább a művészeti élet nehézségeinek átláthatósága, megértése volt a célunk, úgy hogy közben ez mindenki számára könnyen érthető maradjon.” A Gazdálkodj OFFosan a Stúdió idei Gallery by Night eseménysorozatának egyik idekapcsolódó napján is kipróbálható volt: A Művész-életpályamodell napon több tematikus társasjáték kipróbálása mellett jobb-agyfélteke kvízt is készíthettek a résztvevők.
A Labor egy közelgő programja, a Salon de Ref (kortárs képzőművészeti valóságshow) az öncenzúra áldozatává vált műveket használja – oktatási intézményen innen és túl –, hogy az alkotás folyamatára ható erőket megjelenítse. A programot két művészhallgató (Pap Emese Dorottya és Poór Dorottya) tervezi: helyzetükhöz illeszkedő a médiumválasztás.
Szintén a művész perspektívájából kiindulva fogja az alkotáshoz ideális atmoszféra feltételeit kutatni az MMSZK egyik most induló szakkollégiumi csoportja. A F.A.Q. egy önsegélyező, avagy felettes-én finomító eszköz kíván lenni az (oktatási rendszeren belüli) egyéni alkotói értékek meghatározásához.
Ezekre a kezdeményezésekre is az jellemző, mint a Helyzet Műhely foglalkozására: a szcéna közéletében aktívan szerepet vállalók osztják meg véleményüket. Ugyanakkor a részvétel ezt a fajta aktív kultúrmunkási identitást erősíti. „Most felvázoltunk különböző pozíciókat és mi lenne, ha elképzelnénk egy olyan helyzetet, ahol olyanok jelenítik meg ezeket, akik nem mind főleg egy irányba húznak. Ha lennének olyanok is, akik a passzív művészeket képviselik, mert akkor sokkal jobban tudnánk vitázni, meggyőzni egymást. De ők nyilván azért nincsenek itt, mert passzívak. Ez most egy homogén massza, ami tök jó, de nagyon sok pozíciót nem ismerünk.”
Egyéni szociális probléma, 2015. szeptember 19., FKSE
Fotó: Lődi Virág