Ajánló – két könyv, egy színház

 

Hornyik Sándor: Avantgárd tudomány? A modern természettudományos világkép recepciója Gyarmathy Tihamér, Csiky Tibor és Erdély Miklós munkásságában
Akadémiai Kiadó, 2008

Néhány hete jelent meg Hornyik Sándor könyve. A Művészettörténeti Kutatóintézet Művészettörténeti Füzetek című sorozatában sajnálatosan kevés a modern, illetve kortárs művészettel foglalkozó kötet, így ez a tény önmagában is figyelemreméltó. Ugyanakkor egyáltalán nem csoda, ez a könyv hatalmas tudásanyagra épül, s rendkívül korszerű szemléletű – magasan vette a lécet.

Hornyik a tudomány és a művészet kapcsolatát vizsgálja, és a helyett, hogy a „két kultúra” elmélet szellemében a kettőt egymástól elválasztaná, ezt a kapcsolatot két egymás mellett álló fa metaforájával írja le. A két fa törzse valóban elkülönül egymástól, lombozata vagy gyökérzete azonban kibogozhatatlanul összefonódik. Tudományt és művészetet összeköti az ideológia, amely nemcsak a politikában van jelen. Hornyik az ideológiát, a kortárs tudomány-kutatók szellemében úgy értelmezi, mint ami ott van mindenütt, az olyan terepeken is, amelyek látszólag ideológiamentesek, például az un. objektív tudományosságban.

A könyv a 20. századi modern természettudományos világkép képzőművészeti összefüggésbe helyezése három művész munkásságában, akik közül számomra Erdély Miklós a legizgalmasabb, de ez egészen szubjektív. Erdély Miklós életművének feldolgozásával mindmáig adós a szakma, ezért is tartom jelentős lépésnek Hornyik munkáját, aki ennek az életműnek egy szeletét elemzi. Erdély értelmezéséhez érteni kell a természettudományokhoz, a filozófiához, egyszerre kell humán filosznak lenni, és rendelkezni egyfajta természettudományos gondolkodásmóddal. Hogy stílszerű legyek, a művészettörténész szerző nem vádolható azzal, hogy ne tudna beszámolni a termodinamika második fő tételéről. És kellő távolágban kell lenni Erdély személyiségének bénító varázsától is, hogy ne misztifikálja se a tudományos tudást, se Erdélyt. Hornyik mindezt tudja, s maga is különösen fogékony a paradoxonok iránt, s konklúziója is paradoxon: „Az »avantgárd« tudományelmélet demisztifikálja és defetisizálja a tudományos tudást.”

Maja és Reuben Fowkes (szerk.): 68 Revolution I love yo/ Forradalom szeretlek. Szerk.. MIRIAD Manchester Metropolitan University , CACT Thessaloniki, Trafó- House of Contemporay Arts, 2008 Budapest

Lassan véget ér az, hogy negyven éve volt 1968. 2008-ban több kísérlet itthoni kiállítóhelyeken arra, hogy emlékezzünk 68-ra. A Centrális Galéria Kiáramlás és Delej című kiállítása megpróbálta feltérképezni és kiállítani az akkor készült hazai művészi munkákat, mintegy kommentár nélkül, magukért beszélő módon. Kísérlet történt a Terror Házában is valamiféle 1968-as emlékkiállításra, Szabadság a paplan alatt címmel. A sokat ígérő cím és a felütés azonban lényegben interjúkat takart zenészekkel, a beat kultúra hazai képviselőivel, irodalmárokkal, akik arra emlékeztek, hogyan rázták le a szexuális rabigát, hogyan feküdtek le egymással, azaz hogyan éltek azzal a lehetőséggel, hogy a nemi szervek ellenőrzésére a rendszernek korlátozott eszközei voltak. Utólag visszanézve, maga a tiltakozás, a diáklázadás, események öltötték magukra a happening köntösét, karneváli jelleget kaptak, s ebben az értelemben politika és művészet eggyé vált.

A Forradalom szeretlek című kiállítással azonos című kötet, amely nemcsak katalógusként, hanem könyvként, a saját lábán is megáll, lényegében három dologról szól. Milyen művészi reakciók születtek a 68-as lázadásokra, ha úgy tetszik forradalomra 1968-ban a megosztott Európában, azaz keleten és nyugaton, és mi 68 művészi öröksége, azaz mit jelent ma a kortárs művészetben. Utóbbi immár a nem megosztott, 1989 utáni Európában. Maja és Reuben Fowkes 1968-at világjelenségként értelmezi. A kiállítás és a kötet alapgondolata, hogy 1968 egyszerre fogalmazta meg a kapitalista és a kommunista rendszer kritikáját és minkét tömbön belül hangot adtak a szabadságvágynak, vagyis a tiltakozás globális volt. A tanulmányokból, interjúkból egy új, differenciált 68-kép bontakozik ki, olyan meglepő emlékezésekkel és helyzetképpel, mint amilyen Tamás Gáspár Miklósé.


A szavak ereje

Címzett ismeretlen – Spinóza Ház, december 6. színházi előadás

A jövő szombaton délután ismét játsszák az amerikai Kressmann Taylor 1938-ban írt levélregényéből átdolgozott színdarabot. Egy amerikai és egy német műkereskedő levelezését olvassák fel a színészek. (Egészen mellékes, de az üzleti tételek felsorolása alapján azt gyanítom, hamis képekkel kereskednek.) Üzleti és baráti kapcsolatuk 1933 után is folytatódik, s mivel a darab mindössze egy felvonás, gyorsan kirajzolódik a történelmi helyzetkép is, ilyen kis apróságokból, hogy a német férfi örömmel számol be róla, megszülettet legfiatalabb gyermeke, a „kis Adolf”, s mint sejthető, a levelezés egyre feszültebb lesz. De a levelek azért mennek ide-oda, egészen addig, amíg a „címzett ismeretlen” nem lesz. Hihetetlen, hogy Kressmann Taylor 1938-ban írta.
Nehéz volna úgy folytatnom, hogy ne lőjem le a „poént”. Ezért csak annyit: a szavak ölnek.

 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány