Mióta 2011-ben megnyerte az Európai Múzeumi Fórum Kenneth Hudson díját, Olinka Vištica és Dražen Grubišića projektje, a zágrábi Szakítások múzeuma egyre népszerűbb. Miután a kiállítás bejárta a fél világot, újabb adományokat gyűjtve párkapcsolati relikviákból, a két művész állami támogatás híján végül maga bérelt ki egy viszonylag pici helyet Zágráb történelmi negyedében, egy barokk palota földszintjén. A kiállítás igazi turistalátványossággá vált, heti hét napos nyitvatartással, tematikus ajándékbolttal. A TripAdvisor Zágráb turistalátványosságai között a harmadik helyre sorolja.
Szakítások múzeuma, Olinka Vištica és Dražen Grubišića projektje ι © odditycentral.com
A múzeum koncepciója és sok kiállított tárgy is megtekinthető a brokenships.com honlapon. Miután az egyszerű, de megragadó alapötletet megértette az ember, nem éri sok meglepetés: a kiállított tárgyak és emlékek, megszokottak vagy furábbak, a szerelemnek és szakításnak abba a hollywoodi univerzumot kitöltő világába illeszkednek, amelyet szerencsére mindannyian jól ismerünk. Ezért könnyű bemenni a múzeumba, ezért érezhetjük, hogy rögtön értjük mindegyik történetet. A Kenneth Hudson díjat az múzeumot társadalmi interakcióra használó innováció miatt ítélték oda a kiállításnak. Valóban zajlik ott interakció; az alkotók a látogatókat megfigyelve azonosulás különböző módozatairól számolnak be, egészen a kapcsolatukról ott helyben elgondolkodó párokig.
Szakítások múzeuma, Olinka Vištica és Dražen Grubišića projektje ι © odditycentral.com
A díj kísérőszövegében az áll, hogy a Szakítások Múzeuma „párbeszédre és reflexióra sarkall, nem csak az emberi kapcsolatok törékenységét illetően, de azok politikai, társadalmi és kulturális körülményeire nézvést is. A múzeum, míg tiszteletben tartja a közönség képességét arra, hogy tágabb történelmi és társadalmi problémákra, különböző kultúrákra és identitásokra legyenek tekintettel, ugyanakkor az adományozók számára személyes szinten kínálja a katarzis élményét”. Valóban lélegzetelállító hátteret lehet sejteni néhány kiállított történet mögött. Míg az előtérben a történet az egymásra találás, szerelem, szex, megcsalatás, szakítás körül forog, a háttérben lehet, hogy a délszláv háború véres erővonalai vagy a rendszerváltás forgataga zajlik. Mégis, ezek a távoli viharok kívül maradnak a múzeum üvegkalitkáján. Ott belül csak a szerelemről és szakításról van szó. A kiállítás egyetlenegy csatornán kommunikál, és ez az azonosulás. Mind tudjuk, hogy milyen a szerelem, milyen a szex, és milyen a szakítás. Amikor egy másik pár jelentését vesztett plüssállatát nézem, a saját X relikviánkra gondolok. Ez az, ami megtörténik a kiállításon, ettől él.
Szakítások múzeuma, Olinka Vištica és Dražen Grubišića projektje ι © huffingtonpost.com
Az, hogy tárgyaknak ilyen erejük van, és ezt a mindennapok energiájából táplálkozó erőt egy kiállításon részvételre lehet használni, nem egy rossz minőségű művészi ötlet. A kiállításról kilépve mégis kicsit úgy lép ki az ember, mint akit átvágtak. A kiállítás éppen a bevonás azonosulás-gesztusával csap be; azzal, hogy a tárgyak és történetek erejét ugyanannak az egy történetnek az ismétlésére építi. Két egó találkozik, egymásba olvadnak, azt hiszik, ez az igazi, aztán mégsem. A szétválás után a felek úgy érzik, semmik egymás nélkül, aztán felépülnek. Két egó találkozik, egymásba olvadnak, azt hiszik, ez az igazi, aztán mégsem. A szétválás után a felek úgy érzik, semmik egymás nélkül, aztán felépülnek. Ugyanez, végtelenszer. Azaz, egyetlen egyszer: a kiállítás a sok különféle, nagy gonddal különböző emberektől begyűjtött példán az individuális, kontextusfüggetlen szerelemnek ugyanazt a ma érvényes hegemón ideáját mutatja meg. A világ különféle tájairól, különféle pozíciókból és történetekből származó eseteket csak a kiállítás kérdése felől látjuk, a kérdés pedig csak a szerelem éppen aktuális hegemón ideáját kérdezi vissza. Mivel ez az uralkodó idea, ezért mindenki él vele, s a kérdésre mindenki tud válaszolni. Mindenkinek vannak élményei, amelyeket ezzel az ideával társít. Az élet megtölti a kiállítótermet, ezen az egy kapun át is. De mikor kilép az ember, csak ugyanazt tudja, amit már korábban is tudott.
Szakítások múzeuma, Olinka Vištica és Dražen Grubišića projektje ι © doubletakesblog.com
Belegondolni is szédítő – és erre szeretném itt invitálni az olvasót –, mi lett volna, ha ezt a kiállítást úgy találják ki, hogy pár kiegészítő szempont segítségével arról is szóljon, ami a bemutatott eseteknek a társadalmi anyaga. A különféleképpen formált emberi életekről, amelyek az individuális szerelemideál buborékját kitölthették adott pillanatokban. Politikai és társadalmi rendszerek, amelyekben ezek az emberek találkozhattak. Változások, amelyek ezek a találkozásokat újrarendezték. A különféle pozíciók és azokban begyakorolt reflexek, amelyek egy szerelmi kapcsolatban egymásnak ütközhettek. Az anyagi túlélés trükkjei és csapdái, amiken egy szerelem felemelkedhetett vagy léket kaphatott. A külföldi munkavállallalás megindulása. A demográfiai, családpolitikai hullámok, amelyeken családok egy ideig elhajózhattak. Az etnikai konfliktusok, az osztályellentétek a rokonságban. A rendszerváltás által megtört káder- és technokrata-karrierek, és azok párkapcsolati következményei. A felsőoktatás kiterjesztésének és „elnőiesedésének” párkapcsolati következményei. Annak a küzdelemnek a százféle formája, ahogy mindezekben a kontextusokban az emberek saját és közösségi erőből lefordítják és magukra alkalmazzák a szerelem hegemón ideáját. A romantikus kiegészítők ipara, és az olcsóbb helyettesítő változatok ipara. A nászutak és esküvők diverzifikálódó ipara. Mit mondhatna el egy ilyen kiállítás arról, hogy kik vagyunk mi, milyen a szerelem nálunk, és mi minden történt velünk az utóbbi 20 évben Kelet-Európában?
S akkor még nem volt szó arról, hogy a két ego kontextusfüggetlen találkozásaként elképzelt szerelem mennyire új és specifikus konstrukció, hogy mi minden lehetne még, s mi minden mást lehetne róla kérdezni.
