Ajánló

Hans Knoll, az első budapesti kortárs művészeti magángaléria alapítója és fenntartója (1990), aki itt is, meg bécsi galériájában is a (kortárs) művészet nemzetközi voltát hangsúlyozza, s ezzel a programjával az induló közép- és kelet-európai galériák, ezek és közönségük szemléletének formálója lett, rendre tanulmányutakat szervez egy utazási iroda közreműködésével a kevéssé ismert kelet-európai művészeti helyszínekre, nyitott s ugyancsak nemzetközi részvétellel. Moszkvába már többször, Szentpétervárra az idén először kezdeményezett látogatást, melyek szakmai programja többrétű. Valószínű, hogy az eredetileg építész galériás érdeklődésének köszönhetőek például az építészeti túrák Észak Velencéjében, a szovjet kontsruktivizmus és a Sztálin-barokk világában, melyek mellett – a régi művészet múzeumait sem kihagyva – elsősorban a kortárs művészeti élet jelenségei körül segít tapasztalatokat szerezni, jóelőre feltérképezve az adott hely értékeit, sajátosságait, megvitatásra alkalmas kérdéseit.

Hogy mi mindent tárhat fel egy kurátor a maga munkája során, de maga a munka is sokszor elsikkad a kiállításokon. Pedig – és különösen a régebbi művészetet illetően – a kurátori munka révén kel életre, válik jelenvalóvá és kortársivá egy-egy mű vagy életmű. Jó erről beszélni az episztemológiával foglalkozó Hans Ulrich Gumbrecht, számos egyetem tiszteletbeli professzorának A jelenlét előállítása (Amit a jelentés nem közvetít) című értekezése kapcsán, mely, persze, egy, már régóta folyó, az 1990-es évektől kiteljesedő diskurzus része, s mely a művészetnek a jelenlét-alapú (érzéki, anyagi) és érzékelés útján történő szemlélete mellett érvel, a nálunk különösen megszokott, megismerésnek nevezett, fogalmi-értelmezési hagyománnyal szemben és mellett. (Ezenközben, persze, a jelenlét-előállítással is foglalkozik, s egyik forrása az a Jean-Luc Nancy, akinek A portré tekintete című könyve a Műcsarnok kiadásában jelent meg 2010-ben.)


Orlai Petrics Soma: Anyám. 1850-es évek. Magántulajdon. A tulajdonos engedélyével

A szembenállás érthető, ha a kelet-németből amerikaivá vált szerző és gondolkodó megállapítását idézzük: „az értelmezés a humán tudományok diszkurzusában az intellektuális megfélemlítés gesztusaival védi magát.” (Magam is jól emlékszem az eleinte inkább félelemből fakadó, utóbb szakmai, támadásoknak is beillő bírálatokra, melyek az általam előbb realistának (Többféle realizmus, Fészek Galéria), később mágikusnak nevezett (Mágikus művek, Budapest Galéria), a jelenlétük intenzitásával kitűnő, a Létet, az egzisztenciát bizonyító kortárs művek kiállításaikor – 1982-ben és 87-ben – értek. Holott mi más érdekelhetett volna egy, a létezés dimenzióitól megfosztott társadalomban? Sőt és méginkább emlékszem a Műcsarnok éléről erőszakkal történt eltávolításomra 1995-ben, mely épp azon hatalomnak a megvalósítsa volt, mely – mint testi térfoglalás – elvben a „jelenlétet előállító” művekből, a jelenlét testi térfoglalásából következhetett volna.)


Orlai Petrics Soma: Coriolanus, 1869 | © Békéscsaba Munkácsy Mihály Múzeum

Jellegzetesen közép-európai logikai fordulat azonban az, hogy az 1993-as magyar pop art-kiállítás (Ernst Múzeum) intellektuális kritikája – s természetesen nem a jelenlétet demonstráló művészet – fordult akkor erőszakba. (Megjegyzem, a három kiállítás alkotóinak egy része épp most „a Műcsarnokba megy”.)

A kurátori munkával ugyan Gumbrecht könyve csak érintőlegesen foglalkozik. Pedig nem csak a kiállítások története, de a műalkotások felkutatása – ugyancsak jelenlévővé tétele – is érdekes és regényes (detektív-regényes). Ezért érdekes kezdeményezés volt a Nyolcak-kiállítást (Szépművészeti Múzeum) létrehozó művészettörténészeké, akik egy film elkészítésével (bemutatója július 27-én volt, kapható a helyszínen DVD-n) vezetik be a nézőket a kutatómunka örömeibe (Szalay Péter rendező, Nagy Ernő operatőr, Barki Gergely és Schilling Sára művészettörténészek). A film képsorai egyenesen azokat a pillanatokat örökítik meg, amikor a művek utáni nyomozások konkrét felfedezésekkel jártak (például Czóbel Béla díjnyertes rajzának megtalálása a párizsi Academie Julianon, egy-egy párizsi kép festői nézőpontjának azonosítása egy konkrét lakás erkélyével stb). Ezek a témák felszámolják a szakmai és nem szakmai érdeklődés közti különbségeket, hiszen egy nézőpont kiválasztása nagyon is gyakorlati, mindennapi kérdés, ugyanakkor egy-egy műalkotás mélységeibe is bevezet. Máskor a film készítői az egykori művészeti helyszín (például Nyergesújfalu, Kernstok Károly háza és pincéje) nyomait kutatják az emlékeket őrző helybéliekkel. Minden ilyen alkalommal szembetűnik, mennyire benne volt/van az emberekben az, ami a művészet körül történt, cáfolva a nálunk általános – értelmiségi – vélekedést a művészet iránt érdeklődők szűk köréről. Persze, ez ellen számos alkotó lép fel manapság (már vagy fél évszázada) a közterekre vitt művészeti akciókkal, munkákkal, a közönség bevonásával egy-egy társadalmi problémába, melyek közül talán a kommunikáció-hiány a legégetőbb, hogy alkotásként is értékelhető megoldást találjanak.

A Nyolcak-film nem művészettörténet (de az is), hanem a szakmai kutatásról szól úgy, amint bármely más kutatásról is lehet szólni. Ebben az esetben a társadalmi kommunikáció (a titkok, rejtett ismeretek feltárása) éppoly fontos, mint egy-egy műalkotásban. Baglyas Erika például az idén tavasszal az Óbuda Galériában egy nem-kiállítást rendezett négy összejövetellel A közösség mint orvos címmel, melyre az a felismerés késztette, hogy „Ősi tapasztalata az emberi közösségeknek, hogy a valóságról a lehető legpontosabb képet akkor nyerik, ha tudatosan elkezdenek szóba állni egymással az őket foglalkoztató kérdésekről, teret adva lehetőleg minél többféle megközelítésnek és tapasztalásnak. /…/ Vannak időszakok, amikor szinte mindenki számára világos, hogy miről nem szerencsés szót ejteni össztársadalmi szinten /…/. Ilyenkor azonban az egyéni tudások közös nem tudássá állnak össze** , és így nem válnak nyilvánossá.” Ez a közös nemtudás nálunk aggasztó. Politikai múltra mint okra lehet hivatkozni, de már rég lejárt az alapja, illetve sose jár le, ha nem beszélünk róla.

Persze, jóval hosszabb ez a múlt, mint gondolnánk. A 19. századi önkényuralom idején a „képes beszéddel” nemcsak a vizuális kommunikáció, de a vizuális kultúra is gyökeret vert Magyarországon, ahol a mezőberényi (Orlai) Petrics Soma (1822-1880) rendezett először egyéni kiállítást, 1852-ben. Akkor az iskolázottak tudták, hogy például az angol polgári forradalom mellé állt Miltont megidézni egy képen egyenlő a monarchia-ellenességgel.


Orlai Petrics Soma, Milton, lányainak az Elveszett Paradicsomot diktálván, 1862 | © MNG

Első volt, aki nagyszabású festményekben gondolkozott, elsőként figyelt fel a nők szerepére a történelemben, a művészetekben és a társadalomban, s ennek érdekében „álruhában”, az antikvitás ismert és elfogadott nőalakjaiként jelenítette meg kortársait. Mint például a pályakezdő színésznőt, Rumi Gizellát Sapphóként. E kép modelljének azonosítása sok művészettörténészt foglalkoztatott.


Orlai Petrics Soma, Saphho, 1859/60 | © MNG

Az ELTE Művészettörténeti Intézetének hallgatói által az elmúlt tanévben folytatott kutatások eredményeként könyvelhetjük el, hogy ezek a tények és a festői gyakorlat feltárultak előttünk. (Katalógusuk e hónap végétől lesz olvasható a múzeum honlapján) A művészetek és a kultúra jelentőségét a történelemben is ő hangsúlyozta először (a művelődéstörténeti kép az ő nevéhez köthető). Életműve, képtípusai a képkultusz (és a kultuszkép) magyarországi kibontakozásának alkotó részei. Művei első (!) átfogó kiállításának megrendezésére ezek miatt vállalkoztunk a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeummal (2012. jan. 8-ig). S mert életművének számos darabja került elő az utóbbi évtizedekben, köztük a múzeum tulajdonába is. Több, persze, ugyanúgy el is tűnt a műkereskedelemben, s hiába a védett művek hivatali nyilvántartása, kiállíthatatlanná váltak. Egy film kellene, mely dokumentálja, miért is nem tud a művészet(történet) jelenvalóvá lenni nálunk.
 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány