A szabadságnak formát adó türelmetlenség

Amióta gyakran előjelek nélkül, hatalmas energiákkal új tiltakozó mozgalmak jelennek meg világszerte, sokakban a kortárs kulturális területen, akik szimpatizálnak ezekkel a mozgalmakkal, felmerül a kérdés: tudja-e a kortárs művészet segíteni az ellenállást a katasztrofális gazdasági struktúrákkal szemben, ha a maga módján ő is kiveszi ezekből a részét? A művészet igazi, nonkonformista lényegét már rég likvidálták a szabadnak mondott felszín mögött. Mégis, számunkra ennek a zavarnak, a historizálásnak és provokációnak ez a helyzete ad helyet az utópia pillanatának: a politikai alanyról szóló művészeti elképzeléseknek, amelyek olyan formákban jelennek meg, amik túlmutatnak a művészeti térben parádézó, rövidtávú művészi agitációkon. Ilyen gondolatok vezették be azt a három helyszínen látható kiállítás- és eseménysorozatot, amelyek a forma politikáját / Politics of Form választották témául.

Unruhe der Form (A forma nyugtalansága), kiállítás, Szecesszió, Bécs, 2013 | © Unruhe der Form

A sorozat idén májusban a bécsi ünnepi hetek keretében az Unruhe der Form / Entwürfe des politischen Subjekts (A Forma nyugtalansága / A politikai alany vázlatai) címet viselő kiállítással vette kezdetét. A kurátorok, Hedwig Saxenhuber, Georg Schöllhammer a radikális szubjektivitás és a költészet erejére hivatkoznak, arra, ami ellenáll a könnyen fogyaszthatóságnak. Ami, ellentétben mindazzal amivel fogyasztóként találkozunk garantáltan nem light & easy. A kiállítás térkihasználásában minimalista, és mind az alkotói, mind a látogatói performativitásnak helyet ad.

A képen látható Dora Garcia műve, aki szintén részt vett az Unruhe der Form kiállításon
enteriőr fotó, Spanyol pavilon, Velencei Biennálé, 2011

A kiállítás fontos résztvevője az 1939-es születésű bécsi szobrász, Heinz Frank, akinek egyszerű kő, fa, fém, agyag elemekből álló, furcsa, rögzítetlen plasztikai művein az alkotó a művekre vonatkozó kézírásos jegyzetei is szerepeltek.

fent: Heinz Frank: A semmi, 1975 | fotó: SJ
alatta: Heinz Frank: A még élők halotti maszkja, 1975 | fotó: SJ

A második a sorban a Bergen Assembly 2013 augusztusban nyíló kiállítása volt. 2007-ben a norvégiai Bergen város vezetése úgy döntött, hogy képzőművészeti biennálét akar. Két évvel később, 2009-ben, a dolog alapos megvitatására a bergeni műcsarnok szervezésében egy nemzetközi konferenciát rendeztek To biennial or not to biennial? címmel, amin kurátorok, művészettörténészek, művészek, teoretikusok vettek részt. 2010-ben a konferencia anyagait tartalmazó könyvet ki is adták: The Biennial Reader: An Anthology on Large-Scale Perennial Exhibitions of Contemporary Art (ízelítőül). Ezek után úgy döntöttek, hogy inkább triennálét rendeznek, és az idei, az első Bergen Assembly kiállítás a Monday Begins on Saturday címet viselte. A Ekaterina Degot és David Riff által rendezett, 11 bergeni helyszínre kiterjedő kiállítás alapkoncepcióját a címben is idézett, Arkagyij és Borisz Sztrugackij 1964-es, A hétfő szombaton kezdődik című regénye képezte.

A hidegháború a Szovjetunióban (is) kutatási konjunktúrát hozott, és a regény hőse, Szása Privalov, a fiatal programozó egy rosszul elsült autóstoppolás után végül egy olyan kutatóintézetben köt ki, ahol a mágia akadémikus kereteket kap (BOVATKI: a Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutatóintézete). Itt konferenciákat tartanak, disszertációkat és jelentéseket írnak, és olyan alosztályok vannak, mint a Prófécia és jóslat osztály, a Lineáris boldogság osztály stb. A kutatók feladata szakadatlan kutatással megoldani az embriség összes problémáját.

A hármas sorozat a stuttgarti Kunstvereinben zárul a január 24-ig nyitva tartó Der Ungeduld der Freiheit Gestalt zu geben (A szabadságnak formát adó türelmetlenség) című csoportos kiállítással. A stuttgarti Kunstverein egy komoly mezőnyben az egyik legkarakteresebb német művészeti intézmény, határozott és tudatos programmal (amelyből csak a néhány utóbbi mega projekt: Subversive Praktiken, RE-DESIGNING THE EAST). Maga a Kunstverein épülete a város központjában van a szinház, a művészeti múzeum, és a tartományi kormány épületétől nem messze. Ahonnan az ablakon kinéző politikusok már több ízben kifogásolták a Kunstverein oldalában látható Olaf Metzel-művet – de nem mozdították el.

Olaf Metzel: Stammheim, 1984 | © Wolfram Janzer

És a pályaudvar is a közelében van, amely az utóbbi három évben a témája és központja a stuttgart 21 mozgalomnak. A beláthatatlanul nagy költségvetésű, a várost átalakító, és a régi pályaudvar épületét lebontó gigaprojekt ellen tüntetők 2010-es szeptember 30-i százezres megmozdulásán brutális rendőri fellépésre került sor, és ennek a „fekete csütörtöknek“ a hatására az intézményvezető kurátorpáros, Hans D. Christ és Iris Dressler – ahogy a kiállításhoz tartozó konferencián ezt elmondták – úgy döntött, hogy a Kunstverein szabad köztereit a mozgalom számára megnyitják. Már ebből is látszik, hogy a hármas projekt célkitűzéseit komolyan gondolják.

A kiállításon többek közt Maurer Dóra Kreativitás, vizualitás című 1976-os filmje is szerepel. A kiállítás egyik legmeglepőbb darabja annak a fajta kínzókamrának a pontos replikája, amit chekának neveztek a spanyol polgárháborúban és a köztársaságpárti anarchisták francoista, falangista foglyaikat vetették ezekbe a különösen kegyetlennek szánt cellákba.

R.L. Chácon Porqué hice las ‘Chekas’ de Barcelona (1939) című könyvének borítója

2003-ban Jose Milicua spanyol művészettörténész kezébe került egy francoista propaganda kiadvány, amely egy bizonyos Alphonse Laurencic francia, nevéből ítélve keleteurópai származású anarchista (civilben festő és karmester) vallomását tartalmazza, amelyben az illető bevallja, hogy 1938-ban az ő ajánlatára vezették be a köztársasági oldalon álló harcolók azokat a “pszichotechnikára” épülő börtöncellákat, amelyeket Op Art és szürrealista jellegű dekorációkkal láttak el. A cellákban emellett még az ágy lejtett, és a padlóba téglákat építettek, hogy ne lehessen kényelmesen járni. Az rabok számára egyedüli lehetőség a falak bámulása maradt, amelyek tudatmódosító hatású geometrikus és perspektivikus mintái kikészítették a foglyokat. Néha fényjátékot is alkalmaztak, és egy murciai börtönben a pszichológiai terror fokozása érdekében az Andalúziai kutya című film híres jelenetét is rendszeresen vetítették. Alphonse Laurencic-et a bírósági tárgyalás után kivégezték. A kiállításon Pedro Romero, az archivo F.X. projekt gazdája rekonstruálta ezt a történet, amely a progresszív művészet teljesen új alkalmazását mutatja be. Elmondása szerint, az egymással is küzdő anarchisták, és a bukás után Franco brutális terrorja alatt (napi több száz kivégzés) baloldaliakat is vetettek ezekbe a cellákba, de állítólag rájuk mindez másképp hatott. A konzervatívok kínlódtak csupán.

Ezen az 1940-ben készült felvételen az elfajzott művészet pszichoterror célú fölhasználását tanulmányozó Himmler látható Franco tábornok és mások társaságában egy chekábban.

A kiállítás egy másik résztvevője, a Svédországban élő Stefan Constantinescu azzal a kérdéssel szembesült, hogy miként magyarázza el gyerekeinek a Ceauşescu diktatúrát, ami jellemző módon önmagát aranykornak nevezte. Az általa készített könyv a gyerekkönyvekre jellemző kihajtogatós interaktív technikával mutatja be Románia történet a szerző születése évétől, 1968-tól 1989-ig.

Stefan Constantinescu: A gyermekek aranykora, 2008 | fotó: SJ