A rózsaszín 36 árnyalata

A budapesti Ludwig Múzeum Vörös horizont című, igen költséghatékony, mégis nagy volumenű kiállítása akár még aktuális, sőt trendi is lehetne, ha valahol az Elbától nyugatra rendezték volna meg kifejezetten „orientalista” környezetben. A Haunch of Venison (Glasnost, 2010) és a Saatchi (Breaking the Ice, 2012) ugyanis még a 2010-es években is nagy kiállításokat szentelt a szovjet nonkonform művészetnek, a MoMA és a Tate Modern pedig töretlenül érdeklődik a kelet-európai neoavantgárd események és dokumentumok iránt. A kiállítás tulajdonképpen még tudományos szempontból is rendben van, hiszen a kurátor, Farkas Viola a bőséges kísérő szövegek tanúsága szerint használta az aktuális szakirodalmat, legalábbis annak azt a részét – Boris Groys, Jekatyerina Degot és Victor Tupitsyn műveit – mely már az oroszul nem tudó világ számára is feltárta a szovjet nem-hivatalos, azaz nonkonformista művészet dicsőséges történetét.

1_19.jpg

Dimitrij Zsilinszkij: Kettős portré: Irene és Peter Ludwig, 1981
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest I Fotó: Rosta József

A kurátori koncepció és a rendelkezésre álló képzőművészeti anyag arra a még mindig újszerűnek mondható kulturális perspektívára reflektál, amelyben nem válik el egymástól élesen a hivatalos és a nem-hivatalos művészet, vagyis a különféle izmusokkal feljavított szocialista realizmus, illetve a még újabb izmusokkal megbolondított posztavantgárd praxis, Ilja Kabakovval az élen. Ennek megfelelően a kiállítás sem rendezi történeti és esztétikai csoportokba a műveket, hanem inkább olyan tematikák mentén párosítja őket, amelyek a szocialista ideológia és annak avantgárd kritikája számára egyaránt fontosak voltak: munkás, isten, emlékezet, arányok. A probléma csak annyi, hogy ennek a második gyűjteményi kiállításnak a megrendezését a pénzhiányon kívül nem igazán indokolja semmi – a haladó hagyományok szerint eddig csak egy szintet kapott a múzeumban a „helyi” anyag, a másik kettőn kreatív koncepció és/vagy blockbusternek szánt bemutató valósult meg. A helyi, avagy lokális, művészettörténeti és kultúratudományi referenciák ugyanis éppúgy hiányoznak a Ludwig Múzeum saját letéti anyagát bemutató kiállításról, mint az igazán nagy, globális, ex-szovjet sztárok remekművei.

A kiállítás koncepciója kapcsán azt is érdemes fontolóra venni, hogy Peter Ludwig gyűjtői tevékenységét valószínűleg nem a későbbi kultúratudományos paradigmaváltás előérzete határozta meg, hanem inkább a praktikus politikai szempontok. Ludwig ugyanis a hetvenes években és a nyolcvanas évek túlnyomó részében köztudottan a szovjet hivatalos művészet alkotásait gyűjtötte szovjet hivatalos forrásokon keresztül. A nem-hivatalos művészet előtt csak akkor nyitotta meg a gyűjtemény kapuit, amikor Gorbacsov és társai is megtették ezt gazdasági és politikai értelemben a nyolcvanas évek második felében. Azt, hogy mit is vásárolhatott Peter Ludwig a glasznoszty és a peresztrojka előtt az NSZK orosz nagykövetén keresztül, leginkább egy lett (Edgars Iltners), egy orosz (Arkagyij Petrov) és egy észt (Peeter Mudist) művész reprezentálja a hetvenes évekből: tisztes középszer, amelyben összefonódnak a klasszikus avantgárd, a szovjetesített népi kultúra és a szocialista étosz elemei. De hogy hogyan is jutott ide a szovjet művészet, azt a Vörös horizont nem igazán tudja megmutatni.

petrov_arkagyij.jpg

Arkagyij Petrov: A babák játszanak, 1977. Olaj, vászon, 68,5 x 59 cm
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

 

A hatvanas évekből például csak egyetlen mű bukkan fel a kiállításon, ami ugyan igen jelentős darab, de nyilvánvalóan későbbi szerzemény. Szintén későbbi szerzemény lehet Borisz Orlov szoc-art büsztje is 1973-ból és Ivan Csujkov két panoráma-doboza 1976-ból, valamint Eduard Steinberg 1979-es szuprematista kompozíciója, amelyek a nonkonformista művészet „kezdeteit” reprezentálják, de csak 1988 után kerülhettek a gyűjteménybe. A hiányzó kezdetekről még annyit, hogy az említett jelentős mű Vlagyimir Jankilevszkij híres triptichon sorozatának első darabja, ami talán azért kerülhetett 1989-ben Budapestre, mert a még híresebb első pentaptichon is Ludwigé, és az Kölnben maradt, ahonnan valamilyen rejtélyes okból kifolyólag – sok más ex-szovjet csúcsműhöz hasonlóan – most nem utazhatott ide.

jankilevszkij_pentaptychon.jpg

Vlagyimir Jankilevszkij: Pentaptichon No. 1 (Atom állomás), 1962. Olaj, fatábla, 154 x 615,5 cm I Ludwig Museum, Köln

 

Ez a pentaptichon szerepelt azon az 1962-es kiállításon is, ahonnan az orosz underground, nonkonform művészet kezdeteit számítják. Az 1962-es Manézs kiállítás (és persze a kubai rakétaválság) előtt a hruscsovi enyhülés időszakában, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején ugyanis még az avantgárd és formalista művek számára is jutott némi hely a moszkvai művészeti életben. Ebből az időszakból azonban nem nagyon van anyaga Ludwignak, akit 1979-es első moszkvai vásárlásától kezdve amúgy is elsősorban a klasszikus orosz avantgárd érdekelt, és annak megszerzése érdekében igyekezett nem bosszantani az oroszokat az 1962 után betiltott, dekadens és érthetetlen (értsd: szürrealista és absztrakt) művészekkel. Tőlük csak az után kezdett el vásárolni, hogy a poszt-szovjet művészet is hivatalos exportcikké vált a glasznoszty és az 1988-as moszkvai Sotheby’s aukció után. 1988 óta azonban a piac sokat változott, amíg akkoriban Komar és Melamid szoc-art-ja és a nyolcvanas évek szovjet posztmodernje jelentette a szenzációt, addig ma inkább Kabakov és a moszkvai konceptualisták korai művei korbácsolják fel a kedélyeket, a kritikai művészet berkeiben pedig Andrej Monasztirszkij és a Kollektív Akciók csoport tevékenysége válik egyre kultikusabbá. Erről a két területről azonban szinte semmit sem kínál a kiállítás.

zsilinszkij_1.jpg

Dimitrij Zsiinszkij: A vén almafa alatt, 1982-84
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

 

A budapesti Ludwig Múzeum sajnos most csak a saját anyagára támaszkodhatott, azt mutathatta be, azt kellett valahogy megzenésítenie. Így a Vörös horizonton egyértelműen a nyolcvanas évek dominál, ami persze még mindig számtalan izgalmat tartogathat: ezt a posztmodern, illetve transzavantgárd szellemiségű anyagot lehetett volna például élesebben konfrontálni azokkal a művekkel, amiket leginkább szocmodernnek (ez lenne a műszó az izmusokkal feljavított szocialista realizmusra) nevezhetnénk és hivatalos forrásokon keresztül kerültek a gyűjteménybe a nyolcvanas évek elején. A baj csak az, hogy amíg a nyolcvanas évek moszkvai posztmodernjét viszonylag jó művek képviselik, addig a Tutunovhoz és Vukolovhoz hasonló művészek neve hiányzik, nemcsak a köztudatból, de az összefoglaló művekből is. Tudományos és piaci értékük sem igazán magas, inkább egyfajta kuriózumot képviselnek, vagy másképp fogalmazva, azt a kommunista egzotikumot testesítik meg, mely nyilván motiválta Ludwig gyűjtői érdeklődését is. Az egzotikumon túl a másik fontos gyűjtői szempont a realizmus és a hiperrealizmus mentén lenne megfogható, ami abban a tekintetben is érdekes, hogy milyen is a szovjet és az amerikai hiperrealizmus viszonya egymáshoz. Erről persze már egy korábbi ludwigos kiállítás szólott, de itt és most lehetőség lett volna arra, hogy markánsan konfrontálódjon a nyolcvanas évek poszt-szovjet szellemisége azzal a különös, mondhatni precizionista (Precisonism!) realizmussal, amely leginkább Dimitrij Zsilinszkij nevével fonódott össze, akit Ludwig 1981-ben két hónapra meg is hívott az NSZK-ba (sőt, a művészt ki is engedték), ahol csak annyit kellett tennie, hogy megfesti a Ludwig házaspár portréját. A portré maga is remek darabja a szigorú stílusnak, de van a gyűjteményben egy másik csemege is, a Vén almafa alatt, amely egy csodálatos Ádám és Éva parafrázis. Ez a mű egyrészt jelzi, hogy mi is történt a hatvanas évek komoly és ideológiailag még feddhetetlen, szigorú stílusával a nyolcvanas években, másrészt megmutatja, hogy ebben az időszakban már nemcsak a nem-hivatalos, de a hivatalos művészet is szinkronba került a globális művészeti világ fejleményeivel (new painting, transavanguardia).

fajbiszovics.jpg

Szemjon Fajbiszovics: A harmadik már fölösleges (Az italbolt előtt sorozatból), 1988
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

 

Az éles fókuszú, probléma-centrikus kiállítás helyett azonban a látogató leginkább egy tudományos szalon-kiállítást kap, ahol viszonylag ötletesen csoportosítva felvonul a poszt-totalitárius szovjet művészet története. A felvonulás azonban egy picit szellősre sikeredett. Amíg a hatvanas évek realizmus – absztrakció dichotómiájának egyik oldala Steinberg, Jankilevszkij és az egyetlen szovjet minimalistának (valójában inkább szuprematista volt) titulált Julikov műveivel megjelenik, addig a másik oldalt sajnos egyetlen mű sem reprezentálja, hiszen Zsilinszkij két festménye már a nyolcvanas évekből van, amikorra sok minden megváltozott, ahogy azt a Ludwig-házaspár „gótikus” portréja is mutatja. A hetvenes évek a moszkvai konceptualizmus hőskorával szintén nem mondható erősnek: Kabakov nagyon hiányzik, meg persze Bulatov is, de a másik fontos tendencia, a szovjet pop artnak is nevezett szoc-art még rosszabb helyzetben van. Nincs Komar és Melamid, de még csak egy igazán tetszetős Koszolapov se jutott Magyarországnak, Orlov önmagában nehezen dekódolható szobra pedig képtelen visszaadni a szoc-art vizuális kultúráját.

A nyolcvanas évek posztmodernjéről, vagy inkább posztavantgárdjáról viszont egész átfogó képet ad a kiállítás. A hatvanas-hetvenes évek (1962 utáni) underground lakáskiállításaira ironikusan reflektáló moszkvai apt-art (apartmant art) mozgalom nagyjai közül van itt Albert, Gundlach, Rojter és Filippov is. Amíg az előbbiek leginkább a klasszikus avantgárdon és a neoavantgárdon (az absztrakt expresszionizmuson és a minimalizmuson) ironizálnak, addig Filippov már egészen odáig merészkedik, hogy a nagy orosz kétfejű sassal dolgozzon a birodalmi referenciák mezején. Hasonló politikai húrokat penget Jurij Leiderman is, aki a pravoszláv kultúra, az orosz avantgárd és a szovjet ideológia provokatív elegyét jeleníti meg a nagy orosz jegesmedve vicclapokba illő történetével: megszületett, örült, elhunyt. Szintén birodalmi, de immáron szovjet birodalmi referenciákat mutat Novikov neo-akadémizmusa, és a leningrádi iskola tevékenysége. Amíg azonban Novikov különleges, emblematikus „zászlói” egészen egyedi vonalat képviselnek még globális szinten is, addig Sutov munkája leginkább az amerikai újfestészet orosz variánsának tűnik. Ebben a posztmodern és poszt-szovjet kaleidoszkópban kap helyet a nyolcvanas évek hiperrealizmusa is Tatyjána Nazarenkóval és Szemjon Fajbiszovics italbolt-sorozatának egy darabjával, ami a szigorú stílus ironikus kisajátításának is tekinthető.

petrov_repuloter.jpg

Alexandr Petrov: Repülőtér, 1983
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

 

Az egy-egy művésztől egy-egy mű azonban maximum arra ad lehetőséget, hogy Fajbiszovics italboltjával mondjuk Alekszander Petrov repülőterét állítsuk szembe 1983-ból, amely a szigorú stílus még mindig hivatalos, de akár már hiperrealistának is tekinthető szemléletét tükrözi vissza. Vagy arra, ahogy ezt a kiállítás is teszi, hogy Zsilinszkij Ádám és Éva parafrázisát Prigov God is Dead-jével konfrontáljuk. A kaleidoszkóp, vagy inkább a stiláris ringlispíl azonban túl sok nevet, pályát és életet villant fel ahhoz, hogy bármilyen – akár vörös, akár fehér – horizont is kirajzolódhasson. A különféle pozíciók és hitvallások túlságosan is egybemosódnak, beleszürkülnek valamiféle piszkos rózsaszín, szovjet, vizuális masszába. Mégpedig abba a masszába, ahol az igazi vörös talán már csak a legelvetemültebb ideológusok és elmebetegek fejében létezett, miközben mindenki más a könnyed posztmodern babarózsaszín és a fájdalmasan realista téglavörös spektrumán kereste azt a vizuális nyelvezetet és képi kultúrát, amely reprezentálhatta a lassan, de biztosan széthulló Szovjetuniót.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány