A rekuperáció temploma

A Bolondok hajója annyira jó cím egy szituácionista „ízlésvilágú” műhöz, hogy feltétlenül megérdemli a templomi installációt. A bolondság és az avantgárd „bolondozások” története ad értelmet a Kis Varsó archívumából kölcsönzött rejtélyes fecnik (fotografikus képek és rajzok) piacosításának, illetve piedesztálra állításának (enyhébb csúsztatással: antikapitalista faliújságra ragasztásának) is a Kiscelli Múzeum templomterében. A provokáció mindazonáltal annyira üres, hogy a nemzetközileg is elismert brand (Little Warsaw) kritikai méltatása helyett most inkább a bolondok hajója toposzról értekeznék, és egyfajta önarcképként tekintenék Erhardt Miklós és a Kis Varsó foglaltházas filmjére, amely a 2008-es Manifestára készült.


Erhardt Miklós, Kis Varsó: Bolondok Hajója – rekuperáció, 2008

A dadaisták, a lettristák és a szituácionisták szellemiségétől áthatottan idézném a premodern őrület első számú szaktekintélyét, Sebastian Brantot Márton László fordításában:

Bár sírgödröm csak egy lépés,
És seggemben dögnyúzókés,
Bolondságom mégsem kevés.
S azt kívánom, tiszteld gaz múltam.
Azzal mindig hencegni mentem,
Hogy sok országban szart kevertem,
És minden lében kanál voltam.
A gazságot nem hanyagoltam.

A Brian Holmest (kaliforniai aktivista és teoretikus) interpretáló Erhardt szerint a rekuperációt leginkább újra-hasznosításként lehetne magyarra fordítani. Ez esetben azonban elveszítjük a rekuperáció orvosi és technikai árnyalatait, hiszen a kifejezés elsősorban az elvesztegetett energia és a megromlott egészség visszanyerését jelenti. És ebben az értelmében a rekuperáció egészen közel áll a mentálhigiénia és a pszichoterápia gyakorlataihoz, ha és amennyiben az őrületet a pszichiátria keretein belül betegségként és nem normális állapotként határozzuk meg. Vagyis a bolondok hajója toposz jelenthetné akár a gyógyulás útját is, de persze nem ezt jelenti, hiszen Brant és Bosch idejében még nem létezett a pszichiátria, sőt még dologházak sem voltak, ahová elzárták volna a bolondokat, hanem azok szabadon garázdálkodhattak undorral vegyes tisztelet által övezve. Sőt a karneválok idején a bolondok vették át a hatalmat, ami persze azt jelentette, hogy bárki magára ölthette a szókimondó és szabad szájú udvari bolond álcáját.


Hieronymus Bosch: A bolondok hajója és Sebastian Brant: Narrenschiff (Bolondok hajója) című művének címlapja

Persze kulturális gyakorlatként nagyon is pontos az újrahasznosítás kifejezés, hiszen – eredeti értelmében Roland Barthes-nál és a lettristáknál – arról van szó, hogy az avantgárd ellenkultúra eredményeit a polgári kultúra elnyeli, kisajátítja és magába olvasztja. Sőt az ötvenes években Barthes egész egyszerűen még azt is kijelentette, hogy az ellenkultúra is csak egy mítosz, a modern polgári kultúra mítosza, és az avantgárd valójában nem más, és nem több mint burzsoá formáció. A lettristák és a COBRA felől érkező szituácionisták annyit csavartak a dolgon, hogy a marxi dialektika égisze alatt bevezették a detournement (kábé: eltérítés) fogalmát a rekuperáció ellentételezéseként. Azaz, nem baj, ha a polgári kultúra mindent kisajátít, majd mi is jól kisajátítjuk, kifordítjuk, és eltérítjük a polgári kultúra eszközeit és ideáit, és a saját terepén, a saját fegyvereivel kritizáljuk és győzzük le a hülye, mainstream, kapitalista kultúrát és politikát. Persze nincs új a nap alatt, hiszen ez a fajta kulturális csere bizonyos értelemben már létezett a kora-újkor karneváli világában is, csak akkor az ellenkultúra még nem nagyon beszélte az arisztokrácia nyelvét, így a folyamat írott és képes maradványai inkább arról tanúskodnak, hogy a grand art mindig is a populáris kultúrából merítette energiáit. A posztstrukturalista művészettörténész, Keith Moxey szerint Hieronymus Bosch géniusza például abban (is) állt, hogy a kódexek groteszk lapszéli illusztrációit, és a díszítőszobrászat szörnyetegeit beemelte a moralizáló, főúri reprezentációk világába.

Több mint ötszáz év alatt persze sokat fejlődtek a reprezentáció és kommunikáció technológiái és stratégiái, így a Manifesta roveretói helyszínére Erhardt és kollégái egy anarchista házfoglaló akciót sajátítottak ki, amely néhány évvel korában éppen a Manifesta egyik helyszínéül szolgáló gyárépületben zajlott le. Az eredeti esemény újrajátszásának hozzáadott értéke elsősorban az lehet, hogy Erhardték gondos castinggal választották ki azt a hazai aktivista szereplőgárdát (többek között Mécs Miklóst és Alex Schikowskit), akik forgatási szituációban eljátszották a történetet kiáltványostól, ajtóhegesztésestől (ez sajna kimaradt), ablaktörésestől, arcfestésestől, mindenestől egészen a rapid és hatékony rendőri akcióig. A filmet tavaly kiállították Pécsett is Szentjóby Tamás örökbecsű Büntetésmegelőző autoterápiájának remake-je kíséretében, amely minden bizonnyal erősítette az „anarchista” aktivisták (ön)arcképében rejlő, szatírába hajló iróniát. A Kiscelli Múzeum újrahasznosított templomterének önostorozó kiaknázását ebben a neoavantgárd kontextusban most nem is részletezném nagyon, inkább egy Erhardttól lopott lettrista példát statuálnék viszonyításképpen. Több mint ötven évvel ezelőtt az egyik lettrista domonkos szerzetesnek öltözve Isten haláláról prédikált egy párizsi templomban. Ehhez képest a jól fésült film a helyes, vörös „NO” logóval (pardon: betűszobrokkal) a felkészült és kellően áhítatos szakmai közönség köreiben se borzolhatja különösebben a kedélyeket.


Erhardt Miklós, Kis Varsó: Bolondok Hajója – rekuperáció, 2008

Erhardt Miklós, Kis Varsó: Bolondok Hajója – rekuperáció, 2008

Erhardt nem csak a szituácionista pápa, Guy Debord fordítója, de Michel Foucault-t is remekül ülteti át magyarra némi maliciózus kommentárral kísérve. Zárásképpen most azért citálom ide Foucault-t, mert nem csak A bolondság történetében hivatkozott a bolondok hajójára, de a heterotópiáról írott esszéjében is utalt a toposzra. A szöveg ugyan már létezett magyarul (Sutyák Tibor fordítása Eltérő terek címmel a Nyelv a végtelenhez kötetben jelent meg 1999-ben), de szerintem Erhardt megoldásai jobbak: „és ha végül arra gondolunk, hogy a hajó egy úszó térdarab, egy hely nélküli hely, mely önmaga által létezik, mely önmagára zárt, és ugyanakkor átadatik a tenger végtelenségének, és amely kikötőről kikötőre, szélről szélre, bordélyról bordélyra, egészen a gyarmatokig megy, hogy elhozza a legértékesebb kincseket, amit csak a távoli kertek rejtenek, megértjük, miért lehetett a hajó a civilizációnk számára, a tizenhatodik századtól egészen napjainkig, nem pusztán a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb eszköze (ez ma nem volt témám), de a képzelet legfontosabb forrása is. A hajó a példaértékű heterotópia. Olyan civilizációkban, ahol nincsenek hajók, az álmok kiszáradnak, a kaland helyébe a kémkedés lép, a kalózokéba meg a rendőrség.”

Rendőrség ide, intellektuális kalózkodás oda, ez a hajó most nagyon elment. A Bolondok hajója – rekuperáció a múzeum szakrális félhomályában legföljebb a „foglaltházas” üzenő-fal produktumait övezheti fel némiképp az avantgárd jótékony aurájával.

Kis Varsó: Két darab
Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Budapest
2009. február 20- március 29.

Kis Varsó: Két darab Kiscelli Múzeum | fotó: Süvecz Emese

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány