A producerek – beszélgetés Páldi Líviával az Ernst Múzeumban megrendezett kurátori munkáról szóló kurzus kapcsán.

Az alábbi interjú egy kurátor képzésekről szóló cikk-sorozat első darabja. A témával kapcsolatos interjúk és szubjektív beszámolók célja sokrétű. Egyrészt külföldi és magyar oktatási programokkal kapcsolatos alapvető információkat gyűjt egybe. Ezen felül –  remélhetőleg – a különféle oktatási koncepciók közötti eltérések bemutatásával konstruktívan hozzájárul a hazai kurátor képzés  aktuális kérdéseinek kollektív megvitatásához. Noha a szövegek elsődleges célja az oktatási stratégiák feltérképezése, a kurátori gyakorlatokat övező elméleti viták valamint az ebből kinövő különféle projektek érintésével a közölt írások a kurátor képzések iránt kevésbé érdeklődő olvasóink számára is élvezetes olvasmányok lehetnek. A sorozat előzménye Szegedy-Maszák Zoltánnal és Stenczer Sárival készült korábbi bejegyzéseim, melyeket heti bloggerkedésem időszakában, még tavaly készítettem.

A professzionális kurátorok és művészek számára mely kérdések kikerülhetetlenek? A producerek, 2008. december 12. Ernst Muzeum, Budapest – Diana Baldon előadása | fotó: Páldi Lívia

tranzit: A koppenhágai U-TURN Quadriennale for Contemporary Art keretében valósult meg az általad szervezett A producerek elnevezésű, kurátori munkáról szóló, három napos szeminárium az Ernst Múzeumban. A 2000-es évek elején ugyan ezzel a címadással jelent meg egy kortárs képzőművészeti kurátorok beszélgetéseit tartalmazó kis könyv sorozat. A producer elnevezés azóta is gyakran felmerül a kurátori tevékenység kapcsán. Miért választottad ezt a címet a szeminárium szervezésekor?

Páldi Lívia: A Baltic Centre for Contemporary Art által kiadott sorozattól függetlenül történt a címadás. A kiállítások szervezése mellett egyre fontosabbá vált számomra, hogy helyet és időt teremtsek a kurátori munkával kapcsolatos reflexiónak. A Műcsarnok három különböző helyszínnel dolgozik. Számos kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy mikor, kit és milyen módon pozícionálunk.

tranzit: Mi volt a tapasztalatod, kiket érdekel egy ilyen szeminárium?

Páldi Lívia: A producerek projekt létrehozását részben az motiválta, hogy Magyarországon több kurátori kurzus is szerveződik a felsőoktatásban. Egy BA képzés a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, és egy Curatorial Studies / Kurátori tudomány és elmélet mester program szerveződik az ELTE-n. Mindez arra inspirált, hogy egyfajta tesztként megvizsgáljam, ki lehet majd a hallgatósága a 2009 és 2010-ben elinduló kurzusoknak, és kiderüljön kikből áll a fiatalabb kurátori szcéna. Tulajdonképpen nem voltak nagy meglepetések: egy szűk szakmai kör volt jelen. A vezető kortárs intézmények kurátorai és kurátor asszisztensei mellett kisebb nonprofit galériák és kortárs művészeti helyszínek munkatársai és néhány független kurátor.

Páldi Lívia: Egy-kettő. Volt pár nemzetközi résztvevő is: Oslóból érkezett az Office for Contemporary Art egyik kurátor asszisztense, de Szlovákiából és Bécsből is voltak érdeklődők.

A producerek, 2008. december 12.  Ernst Muzeum, Budapest | fotó: Páldi Lívia

tranzit: Ezek szerint a szeminárium nyelve angol volt?

Páldi Lívia: Természetesen igen. A november 20-án két nyilvános előadással elkezdődő  programban minden résztvevő, még a hazai meghívottak is, angolul adott elő és az előadásokat követő beszélgetések is angolul folytak.

Páldi Lívia: Ez is jelenthetett problémát. Mindemellett fontos tapasztalat, hogy a jövőben más módon szükséges megszólítani az egyetemistákat, hiszen a kurátori szakmáról és annak történetéről kevés információ jut el hozzájuk. Ehhez is kapcsolódóan a szeminárium szempontjából volt egy másik tanulság is: a passzivitás. Nehezen alakult ki beszélgetés és/vagy vita. A következő alkalommal más rendszert alakítunk ki. Mivel az erőteljes érdeklődés mellett a felszólalástól/beszédtől való félelem is jellemző – és talán hasonlóan a Művészet Elméleti és Gyakorlati Szabadiskola tapasztalatához – a résztvevők nem igen kérdeznek, és nehéz bevonni őket a szemináriumi munkába.

tranzit: A producerek egy ismeretterjesztő projektként is felfogható. A nemzetközi művészeti világban kritikai pedagógiát alkalmazó kurátori és képzőművészeti projektekkel lehet találkozni. Említetted az elinduló magyar felsőoktatási programokat, A producerek-nek azonban egy kiállítóhely, az Ernst Múzeum adott otthont. Te magad a Műcsarnok főkurátora vagy. Szakszemináriumnak vagy kurátori projektnek szántad a kezdeményezést?

Páldi Lívia: Elsősorban tesztnek és szemináriumnak. Nem a program kategorizációja volt számomra az irányadó. Egy átmeneti platformot szerettem volna létrehozni, amely elősegítheti a kurátori szakmáról való hosszabb távú gondolkodást. Időt biztosít a koncentráltabb reflexióra, kiemel a napi rutinból és segít kérdéseket megfogalmazni a kurátori szakma személyes motiváltságával és tágabb (történeti és intézményi) összefüggéseire vonatkozóan.

Páldi Lívia: A jelentkezőknek elküldtünk egy előzetes kurzus leírást, ami három tematikát jelölt ki és felsorolta a javasolt olvasmányokat is. Ezt Diana Baldon, művészeti író, kritikus és jelenleg Bécsben élő független kurátor állította össze, aki egy évig volt a bécsi Képzőművészeti Akadémiának a kurátori rezidense. Baldon Bécsben kurátori stúdiumokat tartott művészeknek, ezen kívül kiállításokat, elméleti konferenciákat, előadásokat szervezett. Munkáját nagyban segítette, hogy a bécsi akadémia elméleti tanszékének tevékenységét olyan nemzetközi hírű gondolkodók fémjelzik, mint például Chantal Mouffe vagy Dietrich Dietrichsen. A producerek keretében a program első napja egy művészettörténeti bevezető volt, amely a művészeti produkció történetét dolgozta fel az ötvenes évektől kezdve. A második nap a kiállítás designról szólt, vázlatosan, Moholy-Nagy László tevékenységétől napjainkig. A harmadik nap a kurátor személyére fókuszált. Eredetileg minden napra egy másfél órás témafelvető előadást, és ezt követően kötetlen beszélgetést terveztünk, szintén másfél óra terjedelemben. Az időkeretek azonban eléggé elcsúsztak. Ezzel kapcsolatban fontos esetleg megjegyeznem, hogy az előadó és a résztvevők közötti kötetlen kapcsolat kialakulása érdekében, én nem ültem be a szemináriumokra.

Este hat órakor a szeminárium a nyilvános előadásokkal folytatódott. Az előadások koncepciójához az egyik kiindulópont a 2005-ben alakult European Kunsthalle szolgált modellül. Anders Kreuger a svédországi Lund Konsthall kurátora és Rike Frank Berlinben élő független kurátor angol nyelvű előadásait követő beszélgetéseket Zólyom Franciska, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet igazgatója moderálta. A két meghívott magyar kollega (Erőss Nikolett és Hegyi Dóra), akiknek a munkáját nem pusztán a magyar, de a nemzetközi szcéna számára is meghatározónak tartom, egy-egy projektjükről számoltak be. Fontos volt hallani, hogy miként definiálják saját kurátori tevékenységüket – akár producerként, akár más szempontrendszer mentén. A prezentációk nagyon eltérőek voltak. Másképp beszélt például Ana Devic, a horvát független kurátorcsoport, a WHW képviseletében az Isztambuli Biennáléval kapcsolatban, aki egy nagyon erős tematikus szál köré fűzte az elmondottakat. Más szempontokat emelt be Erőss Nikolett, a Trafó Galéria vezetője, akit arra kértem, hogy egyetlen projektről, a Joanna Rajkowska: Légitársaság című aktuális kiállításról és azzal kapcsolatos tapasztalatairól, reflexióiról beszéljen. Ez a közönség többsége számára is ismert, aktuális budapesti esettanulmány volt. Hegyi Dóra a Periferic Biennáléról beszélt. Ha nem is alakult ki egy erős szemináriumi munka, mégis úgy tapasztaltam, hogy jó pár résztvevőt inspirált a rendezvény, mi több, volt akit megerősített abban a szándékában, hogy egy nemzetközi kurátori kurzusra jelentkezzen. Mindenképpen az volt a cél, hogy a szeminárium motiválja a fiatal kollegákat, és azokat akik tervezik, hogy kurátorként szeretnének dolgozni. Mikor én elkezdtem a kurátori munkát nem voltak ilyen hazai inspirációk.

Páldi Lívia: Volt más oktatási program a menedzsment kurzusokon kívül is: a Whitney Independent Study Program és az Royal College of Arts mellett ott volt a Goldsmith College Creative Curating Course-a, de 1994 óta működik a De Appel, és ott volt a Bard College is. A 90-es évekbeli hazai közegre, mint a kurátori szerepet megfogalmazó szereplők hiányára gondolok.


A producerek, 2008. december 12.  Ernst Muzeum, Budapest –  Daiana Baldon előadása | fotó: Páldi Lívia

Páldi Lívia: Ez egy fontos szempont, de a tapasztalatok is azt mutatják, hogy egy ilyen kezdeményezésre épp annyi terhet rakhatunk, hogy ezekre a problémákra, hiányokra felhívja a figyelmet. Ugyanakkor a felsőoktatásban kialakítandó kurzusok szempontjából is fontos kérdés, hogy hogyan és milyen rendszerben mutatjuk meg a kurátori munkát és annak történetét. Egy 3 napos szeminárium csupán egy apró lépés lehet ebbe az irányba: igényeket segíthet megfogalmazni, orientálhat, felmutathat szerepmodelleket, stratégiákat, kritikai megközelítéseket. Egyúttal ki is egészíthet már működő oktatási modelleket, olyat mint például a tranzit.hu által működtetet Művészetelméleti és gyakorlati szabadiskola. Egy olyan környezetben azonban, ahol a kurátori stúdiumokhoz hiányzik az alapvető szakirodalom, ahol olyan meghatározó kérdések, hogy egy kurátor kinek és miért rendez kiállítást nem merülnek fel, ott mindent párhuzamosan kell megvalósítani. Egy fiatalabb kollegának a kurátori modellek sokféleségét kell megmutatni; a szemináriumon előadó szakemberek is többféle generációt, eltérő megközelítéseket képviseltek.

Művészek közül páran eljöttek a nyilvános előadásokra, magára a kurzusra azonban már nem jelentkeztek. Bár ez számomra nem meglepő, mindenképpen egy újabb stratégia kialakítását sürgeti. A kurátori munkával és szereppel kapcsolatban sok sztereotípiával és közhellyel kell konfrontálódnunk és mind a mai napig érezhető a távolságtartás, esetenként ellenállás, mind a művészek között, mind a múzeumi közegben, vagy az egyetemi oktatásban. Sok esetben a kurátor-művész diskurzus kimerül a bérezési és finanszírozási egyenlőtlenségek, megjegyzem egyáltalán nem elhanyagolható, taglalásában. Nagyon fontos, hogy sikerüljön bevonni művészeket ebbe az alakuló diskurzusba és elsősorban azokat, akik számára egy kritikai álláspont kialakítása a cél.

tranzit: Ezek szerint A producerek programot egy bevezető jellegű képzésnek szántad?

Páldi Lívia: Feltérképezésnek. Fontos kiemelni, épp A producerek kapcsán, hogy alapvetően elkerülhetetlen a szakmai összefogás – ami Magyarországon nem egy tipikus jelenség. Ha a kurátori kurzusokra gondolok, akkor ugyanolyan fontos a Kortárs Művészeti Intézet Dunaújváros, a tranzit.hu, vagy a Szegedy-Maszák Zoltán és Lázár Eszter vezette BA program a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, és a György Péter és Rényi András kollaborációja az ELTE-n tervezett MA programmal kapcsolatban.

Van ennek egy kis propaganda íze vagy naivnak is tűnhet, de a dolog tényleg ennyire egyszerű: a kapacitások és kompetenciák összehangolásáról van szó. Olyan ez egy kicsit, hogy én elkezdek egy kezdő kurzust, olyat mint egy nyelviskolában az alapszint, és a Szabad Iskola rátesz egy (közép)haladó szintet. Egy Ute Meta Bauer szeminárium speciálisabb ismeretanyaggal dolgozik, de elképzelhető, hogy egy A producerek típusú kurzus segít abban, hogy kiépítse azt az érdeklődést, ami a Szabadiskolába vezet. Tudom, hogy ez ebben a formában kicsit kezdetleges, de nem látok most más utat. Nem szeretnék többet vállalni mint amit csinálni tudok, illetve amit az intézményi keretek engednek.

Mindezek mellett vannak olyan feltételek, amelyeket hazai szakmai kurzusok sem tudnak pótolni. Aki ebben a szakmában fejlődni/tájékozódni akar, annak – legalábbis egy időre  – ki kell mennie külföldre. Ez nekem is fontos tapasztalatom volt, és sokan mások is ebbe az irányba léptek tovább. Azt se felejtsük el, hogy a kurátori szakma az elmúlt tíz évben nagyon nagyot változott. Amellett, hogy a 90-es években vált igazán tudatosan szakmává, hirtelen „lifestyle" történetté, divatos foglalkozássá is lett.

Páldi Lívia: A U-TURN egyszerre volt kiállítás és eseménysorozat, valamint platform és műhelymunka, amely helyet adott improvizált dolgoknak és akcióknak is. Nem annyira a 64 képzőművészt bemutató kiállítás volt izgalmas, hanem az a keret, amit a szervezők létrehoztak. Az Opening Hours /Nyitvatartási idő című sorozat részeként megrendezett Overcoming kiállításon három videomunkát mutattunk be Budapesten – Jesper Just, Pia Rönicke / Zeynel Abidin Kizilyaprak és Hito Steyerl műveit –, amelyek befogadása időigényes, továbbá mindegyik mű egy erőteljesen intim szituáció és ennek megfelelően kialakított teret kívánt. Az Ernst Múzeumban olyan tereket/boxokat hoztunk létre, amelyek segítették ezeknek az időigényes munkáknak az elmélyült figyelmet igénylő megtekintését.

A minimálisra szabott berendezést – csupán székeket és asztalokat helyeztünk el – ott tartottuk a kiállítótérben, ily módon jelezzük, hogy az Ernst Múzeum előadásoknak és beszélgetéseknek ad majd ideiglenes teret. Számomra 2007 óta érdekes kérdés, hogy lehet – e az Ernst Múzeumot "külön" egységként, a Műcsarnokon belül egyfajta laborként működtetni? Azon túl, hogy egy kiállításoknak teret adó helyszínről beszélünk, hogyan válhat aktívabb helyszínné? Bár ennek hosszabb távon egyelőre nincsenek meg a lehetőségei, az Ernst Múzeumban megrendezett A producerek program egy erre tett kísérletnek is felfogható.
 

A PRODUCEREK programsorozat egyes előadásait az ACAX- Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Irodával együttműködésben szervezte a Műcsarnok.

Vonatkozó cikkek:

Te következel