A kanonizáció hatékony médiumai?


A fenti képet Készman József küldte, aki a Műcsarnok produkciós vezetőjeként dolgozik és a művészeti világ hierarchizáltságát boncolgató vitában a következő hozzászóló.


Magyarországon a művészek meglehetősen jelentős szerepet játszanak a művészetre vonatkozó értékrendszer legitimizációjának tekintetében. Pontosan a magyar szcéna egyik sajátossága, hogy a művészeknek sokkal jelentősebb szerepe van az értékformálásban, mint például Nyugat-Európában. Nálunk ennek van egy hagyománya, Magyarországon a művésztársadalom az egyik legerőteljesebb tényező annak az eldöntésében, hogy mi (a) jó művészet. Érdekesség, hogy ezek a törekvések viszont az intézményrendszer hivatalos kommunikációs csatornáihoz képest metaszinten nyilvánulnak meg.

A kanonizáció hatékony médiumai tehát a képzőművészek, olyannyira, hogy a mű élete, sikere főként attól az érvényességtől függ, amit a művészek közössége kölcsönöz neki. Az intézményi legitimizáció önmagában korlátozott jelentőséggel bír.

Nem lehetünk annyira (ál)naivak, hogy ne számoljunk azokkal a folyamatokkal, amikor pl. egy intézmény vezetésében változás történik, műtárgyvásárlásra nyílik lehetőség, beindulnak a különféle lobbik, amelyek többnyire személyes kapcsolatok alapján műkődnek. De ez párhuzamosan is tud működni, tehát nyilván az intézménynek van egy professzionális működése, és vannak informális csoportok. Ideálisan a kettő egymással valahogy kommunikál, vagy az egyik kicsit erősebb, mint a másik. Optimális esetben viszonyukat egy szorzat két tényezőjéhez lehetne hasonlítani: az egyik nélkül a másik nem létezhet. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha a művészek egy szűkebb körében kialakul valamiféle vélemény valakinek, vagy valakiknek a munkájáról, akkor az, bár önjáró, mégis nehezen nyer legitimitást az intézményi oldal megerősítése hiányában. Nálunk, idehaza viszont mindkettő kompakt, bőven eléldegélnek egymás mellett; mégis, ha megfigyeljük, a legnagyobb nyilvános gyűjteményekbe került munkák többnyire mindkét kanonizációs közegben megélnek.Tehát az érték-meghatározó folyamatokban nagyon is jelentős a művészek szerepe, és itt a kulturális kanonizáció simán működik az anyagi, műkereskedelmi folyamatoktól függetlenül is.

Jelenség szintjén nagyon jó példa erre a Kis Varsó esete. Ők személyükben is rendkívül erőteljesen próbálják irányítani a róluk folyó diskurzust, kontrollálni a művek jelentésértelmezését. A Hét Műtárgya nevű egykori rendezvénysorozatuk ennek egy tipikus példája. Ez nem csupán a korlátolt érvényességgel működő intézményi funkciók helyettesítése okán jött létre, hanem azért, hogy nagyon határozottan formálják a róluk szóló diskurzust. Ez a kontrolláló tevékenység más kortárs képzőművészre is jellemző.

A jelenlegi helyzetnél sokkal jobb együttműködés is lehetne a művészek értékformáló tevékenysége és az intézmények legitimizációs tevékenysége között, de pontosan a helyi viszonyaink sajátossága miatt, ez a párbeszéd formális, intézményesült keretek formájában még nem működik. Egyelőre ezek a törekvések nem nyíltan, hanem inkább informálisan manifesztálódnak. A Műcsarnok pl. néhány év óta sokkal érzékenyebben figyel erre az értékteremtő környezetre. Ugyanakkor azt látni kell, hogy van egy kialakult rendszer, mégpedig a kulturális közigazgatás rendszere, és ebbe a rendszerbe illeszkedik bele a Műcsarnok. Ez azt jelenti, hogy meghatározott működése van, s nem feltétlen tud minden esetben egyenlő figyelmet szentelni a rajta kívül zajló történésekre, amelyeket esetleg célszerű lenne a döntési mechanizmusokba bevonni. Ezért ezek leginkább személyes kapcsolatok formájában – de működnek. Ennek persze megvan a veszélye, a hátránya is. Az intézményi működésnek vannak korlátai, de ennek ellensúlyozására mindig kialakulnak más intézményi alternatívák, ilyen értelemben ezek egymást feltételezik és mindig egymás hibáiból és erényeiből él a másik fél. Ez már önmagában felállít egy viszonyrendszert a reprezentatív állami és az alternatív NGO formában működő intézmények tekintetében.

Miközben Szacsva y Pali a művészek értékteremtésbe való bevonásáról szóló gondolatai teljesen helyénvalóak, ezzel párhuzamosan a helyi diskurzus szintjén még a kurátori tevékenység társadalmi elismertségét szeretnénk megteremteni. Megkésettség van ebben az értelemben, illetve talán tanácstalanság: az emberek tudatában nincs plasztikusan felvázolt kép a kurátor vagy más művészeti munkás erőfeszítéseinek társadalmi jelentőségéről.

Teljesen jogos felvetés a Pali részéről a művészek bérezésének firtatása. A művészek miközben új produktumokat hoznak létre, nincsen semmi ellentételezés ennek fejében. Ha belegondolunk ez a folyamat, már sokkal hamarabb megjelenik. Miközben akadémikus intézményekben művészeket képezünk, eközben a művészeknek a társadalmi munkamegosztás és a javak piacosított újraelosztási rendszerében betöltött szerepük jobbára a gerillaharcosénak felelnek meg.

Másik aspektusa a művész kizsákmányolás lehetséges okainak, hogy a művészek nem jelennek meg a nyilvánosság számára a kulturális értékek létrehozása közben, mint művészek. Nem láthatóak. Tehát egyfelől ők hozzák létre a műalkotásokat, ennek ellenére a társadalomban, a kultúra formálásában betöltött szerepük vagy a végletekig perszonifikált vagy éppen anonim. Ezt érzem inkább a probléma gyökerének, hogy a művészek társadalomban betöltött szerepe nem eléggé artikuláltan jelenik meg.

Elsősorban nem morális kérdés egy megörökölt struktúra részeként, törvény által meghatározott keretek között működve részt venni a művészeti produktumok megismertetésében. Hiába szeretnénk konkrétan egy kiállítás alkalmával igazságosabb helyzetet biztosítani, ha számunkra a realitások ezt nem teszik lehetővé. Ilyenkor két megoldás van, vagy azt mondjuk, hogy nagyon sajnáljuk, de ez lehetetlen, vagy pedig próbálunk kiskapukat találni. Az intézmények próbálnak elmozdulni az ilyen értelemben vett erkölcsösebb működés felé.

Másrész a „művészeti élet belső erkölcse” sem kizárólag a művész ’kizsákmányolásának’ eredendő bűnéből áll, ennél sokkal komolyabb finomszerkezete van. A probléma a Pali által feltett kérdéssel kapcsolatban számomra inkább az, hogy hogyan/miként válik mindez a hatalomról szóló kérdéskörré? Nehezen tudom ezt hatalmi kérdéskörnek nyilvánítani, sokkalta inkább funkcionális problémának látom.

Az Új Művészet tavaly körkérdést bocsátott közre, amelynek kapcsán megfogalmazódott egy aktuális jelenség, ti. Magyarországon a művészeti színtéren egy jelentős újrarendeződésnek vagyunk szemtanúi. Nevezzük ezt egy evolúciós folyamatnak, melynek lényege a szerepek újrafogalmazása. A különböző helyzetek és pozíciók definiálásának folyamatáról beszélhetünk. Próbálkozások vannak arra nézve, hogy újrafogalmazzuk a művészeti-kulturális intézmények funkcióját, a kurátor és a művész pozícióját, de ez a folyamat még nem fejeződött be. Van ennek egy kevésbé látható és inkább küzdelmes része. A demokratizációt firtató kérdés (ti. a művészek kerüljenek döntéshozatali hatalomba az értéktermelés vonatkozásában), nem maga is a hatalomban való részesedésről szól? Tényleg helyes-e az ilyen jellegű megközelítés? Azaz, ha valóban egy evolúciós küzdelemről van szó, akkor tényleg ilyen formában kell-e nekünk részt venni a hatalmi folyamatok alakításában? Vajon éppen ez-e a megfelelő nyelve a művészetről való beszédnek? Ebben korántsem vagyok biztos…

Készman József
Műcsarnok, Produkciós vezető

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány