Veszélyes útvesztőbe került a hazai kortárs műkereskedelem, melyből egyelőre inkább csak lefelé vezetnek kiutak. A műkereskedők sok esetben a non profit szférától tökéletesen függetlenül, sajátos – nem éppen szakmai – szempontjaik alapján menedzselnek, promotálnak művészeket, s töltenek meg magángyűjteményeket. A sales technikákat már nálunk is jól elsajátították a galeristák, csakhogy többségüknek az „áruval” kapcsolatban mindössze annyi a koncepciója, hogy könnyen befogadható, nagyon tetszetős, így könnyen eladható legyen.
Szerencsére akadnak bevállalós galériák is: Baglyas Erika Egyen-súly c. kiállítása a Knoll Galériában
Az általában tőkehiánnyal küzdő budapesti műkereskedők között alig akad olyan, aki a gyors, azonnali profitrealizálással szemben inkább a távolabbi jövőre gondol, a hosszabb távú célok érdekében lassít, és elsősorban megalapozott szakmai információkra vagy minőségérzékére hagyatkozva választ művészeket. A vásárlókat, gyűjtőket a galeristának könnyű meggyőzni, hiszen a non profit, illetve a hiteles szakmai intézmények eszközei és lehetőségei igen csekélyek ennek a rétegnek a megszólításához. A vásárlóközönség számára így a műkereskedő véleménye, tekintélye, szavának súlya tehát az egyetlen orientáló tényező, tájékozódási pont egy légüresnek tűnő, fogódzók nélküli térben.
Csontó Lajos Még nem elég… című installációja az Inda Galériában
A galeristák változatos eszköztárat dolgoztak ki az elmúlt évek során, ezt volt alkalmam részletesen tanulmányozni a Műértőben a műkereskedelmi galériákat bemutató cikksorozatom tapasztalatai kapcsán is. A professzionálisabbak például igyekeznek olyan pályakezdő művészeket a galériához kötni, akik annyira fiatalok, hogy még nem is lehetnek referenciáik, ettől a szemponttól tehát könnyen el is lehet tekinteni. Ez több előnnyel is kecsegteti a vásárlót, egyrészt a jövendő tehetség felfedezésének ígéretével, s nem másodsorban azzal is, hogy igen olcsón, a „konyhapénzből” hozzájuthat akár nagyobb méretű, a galerista által jelentősnek mondott alkotáshoz. Halványan a távolból a jótékonyság glóriája is fölsejlik, hiszen a pályakezdő művészeket „támogatni” szép dolog (sokak szerint: a műtárgyvásárlás=a művészet támogatásával, szerintem: nem).
Teremnek nálunk olyan műkereskedők is, akik szerint rossz úton járnak azok a művészek, akik komor, depresszív műveket hoznak létre, mert a mai világban az emberek arra vágynak, hogy felvidítsák őket. Ezért a galériájukban csak optimista, pozitív alkotásokat árulnak. Számomra a legszélső véglet az a műkereskedő, aki több közép- és élemedettebb korú művésszel dolgozik, akiknek gyakorlatilag egyáltalán nincs semmiféle szakmai hátterük (a műveiket itt most nem minősíteném). A hihetetlenül jó meggyőzőképességgel megáldott galerista azonban éppen ebből kovácsol előnyt, mondván: ezek a művészek nem majmolják a divatot, nem állnak be a trendkövetők közé, hanem bátran vállalják magukat, egyéni úton járnak, ezért tíz-húsz év múlva már csak ők lesznek érdekesek, nem azok, akiket a múzeumok botor módon manapság mutogatnak. A meg nem értett, a maga korában fel nem ismert zseni esetére említ is néhány csillogó példát a huszadik századi művészettörténetből, leggyakrabban Csontváryt, s szemrebbenés nélkül árazza és értékesíti egy-két millió forintos nagyságrendben az így promotált festményeket. A különutas, a sajátosan magyar, senki máshoz nem hasonlítható hazai művész-zseni ábrándképére egyébként a galériákat negligáló, műtermekből vásároló, a nemzetközi művészetben járatlan gyűjtők is igen fogékonyak.
Persze igaza van annak, aki ezen egy jót nevet, és megvonja a vállát: kettőn áll a vásár, mindenki arra költi a pénzét, amire akarja, a gyűjtőnek a pénzéért joga van akár hülyének is lenni. Így igaz, de mennyivel jobban járna a kortárs magyar művészet, ha az egyre szélesedő vásárlói réteg által a műtárgypiacon elköltött pénzmennyiség a szakmailag kívánatosabb irányokba folydogálna. Talán azon sem kellene annyit értetetlenkednünk, miért utasítják el a magyar galériák jelentkezését a nemzetközi vásárokon.
A gyűjtők között számos olyan jószándékú, tanulni vágyó személy akad, aki a hazai vizuális nevelés és az általános vizuális kultúra katasztrofális következményeiből kifolyólag tanácsadó, szakmai mentor iránymutatására, segítségére szorul, s képezhető lenne. Ám csakis a vakszerencsének köszönheti, hogy a műtárgypiacon ki csap le rá, tapogatózó lépései milyen irányt vesznek. Egy a Budapest Art Fair keretében szervezett szakmai beszélgetésen a LUMU igazgatója a helyzetre reagálva kijelentette, hogy nem kíván együttműködni a gyűjtőkkel. A Műcsarnok igazgatója annak a véleményének adott hangot, hogy a nemzetközi trendeket követve hamarosan itthon is minden megváltozik majd. Így legyen, reménykedünk. Sem ő, sem mások nincsenek tisztában azonban azzal a ténnyel, hogy az elmúlt években milyen hatalmas gyűjtemények halmozódtak fel a fentebb leírt módon, mekkora összegeket fektettek/nek/ be a nyilvánosságot kerülő vásárlók műtárgyakba. Ráadásul a műkereskedők döntő többségét továbbra is kizárólag a nyereség minél hamarabbi realizálása motiválja.
*A főcím idézet Földes András Kísérlet láthatatlan művekkel című cikkéből
Nagyon érdekes, jó hangvételű írás. Megfelelően bátor – ahogyan azt a jelenlegi, elkeserítő helyzet meg is kívánja.
Mit az utolsó bekezdésben mondasz, nagyon érdekes. Én azt hiszem, az egyik még lehetséges út a kijutásra abból a helyzetből, hogy a kortárs művészet specialisták laza láncolatán kívül bárkit is érdekeljen pont ezeknek a szakmai outsidereknek a felkarolása, egyenrangra emelése, bevonása.
Az megint más kérdés, hogy ki a gyűjtő, támogató. Nagyon fontos, hogy végre kimondod, a vásárlás nem azonos támogatással, ez szinte jelmondata is lehetne az elmúlt évek félreértés-láncolatának sponzoráció ügyben.
Miért éppen a műkereskedőkön kell számon kérni “közszolgálatot”? Ők piaci szereplők, kereskedők. Ez olyan, mintha azon dohognánk, hogy a közértben kólát is árulnak meg fehér kenyeret, pedig sokkal egészségesebb a répalé és a teljes kiőrlésű rozscipó.
@futókutya: Semmiféle közszolgálatról nem esett szó, ezt nem várjuk a műkereskedőktől. A közértes példádnál maradva az lenne jó, ha a kólaszerű barna löttyre nem lehetne ráragasztani a répalé címkéjét, és a répalé áráért eladni. A közértben egyébként ezt tényleg nem is lehet, a műkereskedelemben viszont igen.
@Spengler Kati: Nos, akkor félreérthettem valamit. Szerintem viszont valóban “kettőn áll a vásár, mindenki arra költi a pénzét, amire akarja”. Mondjuk, egyáltalán nem nevetek jót a dolgok állásán.
De azért jó lenne megfogalmazni, hogy kinek is lenne a feladata az, hogy elérje, a jónép ne nyelje be a répalécímkés kólát.
@futókutya: Megfogalmazom: szerintem a szakmai tekintély megtestesüléseinek, azaz a nagy múzeumoknak és a kortárs művészettel foglalkozó szakembereknek kellene összefogottabbá, láthatóbbá, ütősebbé tenni, hogy mit is képviselnek, ahogy az más országokban is történik. Egy kedves gyűjtőbarátom üzleti nyelven úgy fogalmaz, hogy át kellene világítani a kortárs magyar művészetet ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk.
@Spengler Kati: Elgondolkodtató az utolsó hozzászólása. Szerintem eléggé egyértelmű – már amennyire egyértelmű lehet – hogy mi a kortárs művészeti szakértők kincstári álláspontja, mik a favorizált irányzatok, kedvelt művészek és preferált magángyűjtemények. Én egy ennél határozottabb, “központibb”, kánonképzőbb szétválasztást nagyon veszélyesnek tartanék, szélsőségesen dogmatikusnak, ráadásul veszélyesnek. Mi van, ha tíz (húsz) év múlva kiderült, hogy pl. a Műcsarnoknak vagy a Lumúnak nem volt igaza, X művészből senki se lett, míg a lesajnált Y fényes biennálés karriert fut be?
Ráadásul egy fejlett nyugati művészeti színtér rengeteg egymással érintkező alegységből, szubkulturából áll. Ezek párhuzamos jelenségek, amik között nem feltétlen minőségi, inkább ízlésbeli vagy paradigmatikus különbség van. Nem csak a répalé és a kóla között kell választani, hanem ezer féle, ilyen-olyan százalékos gyümölcslé, ezer féle ásványvíz, szénsavas üdítő és különböző erősségű alkohol között. A répalé nem lehet üdvözítő. Nem ihat mindenki répalevet, mert akkor az eredeti répaléivók elkezdenének valami mást inni. Ez a kortárs művészet elitizmusának – és a művészet őrült dinamizmusának – a lényege. Nincs olyan fejlett nyugati ország, ahol a kortárs galériák többsége(!) a legfrissebb, legértékesebb, legprogresszívebb művészeket futtatja. Nem is lehet, mert akkor kihez képest lennének progresszívek. Kell a jéghegy hatalmas alja, kellenek a komersz képárusok, a tucatfestők galériái, a giccsgyűjtők. És a progresszív, konceptuális elit színtér és a tömegkereskedelem közti számtalan átmeneti fórum. Az elitnek (véleményformáló szakértőknek) inkább kedves tanácsokat kéne adni “lefelé”, okosan kommunikálni és nem elhatárolódni. Már ha tényleg fontos nekik, hogy az ő ízlésük legyen a példamutató. Különben úgy tűnne, hogy ízlésdiktátorok probálják egy kaptafára szabni az egész kultúrgépezetet. Azt pedig már próbáltuk itt, Kelet-Európában, és nagyon nem jött be…
Egyetértek veled abban, hogy a magyar műkereskedelem egyre nehezebb helyzetben van, bár hozzátenném, életünk eddig sem volt túl rózsás. Jómagam örülök annak, hogy egyre több galéria nyílik a városban, mint ahogy például egyre több ruhabolt, egyre több étterem. (Nem tévesztve össze természetesen a szolgáltatóipart a kulturális szolgáltatással.) Kicsi városunkban egyre nagyobb a választék, és a kultúra iránt érdeklődő is egyre szélesebb spektrumból tud választani. Ez minden világvárosban így van, vannak rossz, közepes és jó helyek, és ebben a világban az igazi értékek felismerése figyelem és gyakorlat kérdése.
Ha valakinek egy középszerű műtárgy tetszik, akkor azt fogja megvenni, és abban a galériában ahol ezt árulják. Ettől a ténytől nem vagyok boldog, de elfogadom, mert ez így van rendjén. Ha egy vásárló gyűjtővé szeretne válni, akkor tanulni fog, érdeklődik és a témát körüljárva meg fogja találni azokat a csatornákat – remélhetőleg a jó galériákat – akik segítenek neki eligazodni a műtárgyak között. Mint ahogy a McDonaldba senki sem gyertyafényes vacsorára megy, úgy az igazi gyűjtő sem a harmadrangú galériákban fogja elkölteni a pénzét.
Attól tartok, hogy ha egy a témában nem igazán jártas olvasó találkozik az írásoddal, inkább megijed tőlünk, és lehetek én bármennyire elismert szakember, nem fog a galériában vásárolni. Azt gondolom, hogy ha a „bevállalós galériák” neve fel van tüntetve az írásodban, akkor az említett rossz galériákat is nevesíteni kéne. Anélkül az írás tele van általánosításokkal, ami igazából senkinek sem tesz jót, és megkockáztatom, hogy mindnyájunkra nézve inkább káros.
Én ma nem a gyűjtőket féltem, hiszen a pénzét valóban mindenki arra költi amire akarja, inkább a magyar műkereskedelmet, tovább megyek, a kortárs magyar művészeti életet. Változás itt csak és kizárólag akkor lesz, amikor a művészek, a non profit helyek, a kereskedni galériák és nem utolsó sorban az a néhány, véleményt formáló gyűjtő, kart karba öltve, egymást támogatva fognak kiállni a világ elé. De attól tartok az még nagyon messze van.
@LobMayer:Az elmúlt öt-nyolc évben a munkámból és érdeklődési körömből kifolyólag, elég sok gyűjteményt ismertem meg (sajnos, még mindig nem eleget), s bizton mondhatom, hogy az ön által ismertnek tekintett szakmai preferenciák koránt sem egyértelműek a laikusok, azaz a gyűjtők, vásárlók számára. Szerintem igenis jó lenne, ha minden magára adó, kortárs művészettel foglalkozó szakember tolná az általa preferált néhány művész szekerét. Mondjuk csak húsz művészettörténészt számítva, akár 50-80 művészről is kiderülhetne, hogy a szakmai vélemények szerint a legjobbak közé tartozik, s ha átfedések vannak, annál jobb. Nagyon ráférne ez a szakmailag alulmenedzselt művészekre is, és persze a műkereskedelemre is. Attól tartok, hogy részben azért nem tudnak sikeresebbé válni a magyar művészek külföldön, mert nincs mögöttük ilyen stabil háttér. A mostani “kincstári értékrend” ma talán pusztán egy igen szűk szakmai elit körében valóban ismert, s csak reménykedem benne, hogy egyáltalán létezik. Ön érzékeny és hozzáértő, ezért ízlésterrort, dogmatikus kánonképzést emleget, miközben a körön kívülállók semmit nem vesznek észre.
Egyébként semmilyen veszélyt nem látok abban, ha egy az intézmények által preferált művészről később kiderül, hogy mégsem olyan jó. A jószándékú tévedés talán jobb, mint a passzivitás. Tudunk ilyenről, nem egyszer előfordult a huszadik század során, s nem rengette meg a világot, még a Műcsarnokot sem.
Egyetértek azzal, amit a párhuzamos jelenségekről, egymással érintkező alegységekről, szubkultúrákról, s a nyugati galériák tevékenységéről ír, s köszönöm ezt a kiegészítést. Mégis azt gondolom, hogy mindez végtére olyan országokban van így, ahol még a művészettől legtávolabb álló rétegek is, nemhogy a vásárlók, tisztában vannak azzal, hogy ha például egy művész semmiféle szakmai, non profit karriert nem tud fölmutatni mondjuk ötven éves korában, az kissé gyanús. Budapesten bizonyos műkereskedők komolyan úgy gondolják, s el is hitetik, hogy szabad a vásár: néhány óra vagy nap leforgása alatt sztárokat lehet csinálni, nem kell végigjárni az utat. Ez nemcsak a gyűjtőkre nézve káros.
@deakerika: Az általad említett összefogás szerintem is nagyon kívánatos lenne, s talán hamarosan be is következhet, sokan – te is, én is – dolgozunk rajta.
Addig is: virágozzon száz szál virág, egyetértek, nem is ezt kifogásolom. Azt tapasztalom viszont, hogy az ún. szakmai elitnek, beleértve téged is, valószínűleg nincs elég széles kitekintése arra, hogy a saját körein túl milyen galériák és gyűjtők működnek. Például a Budapest Art Fairre is, ahol esetleg informálódni lehetne, bárki bejuthat, aki befizeti magát, nincs szakmai szűrő, ennek idén már látszott is az eredménye. Hát, sajnos, nem látom az általad említett oly sok lehetőséget arra, hogy egy gyűjtő, aki egyébként főfoglalkozásban mással foglalkozik, képezze magát. A kortárs magyar művészetről szóló, autentikus szakemberek által írt szakkönyveket például csak hosszabb, kitartó nyomozással lehet találni, annál több, a művészek saját kiadásában megjelenő, öntömjénező album. Ezek viszont mind egyformák, egyáltalán nem orientálnak. Kiállítást is rendezhet magának bárki, sok helyet ki lehet bérelni, a nagyobb, ismertebb művészeti intézményekbe pedig csak elvétve kerül sor egy-egy hazai művészre. Meg is van az eredmény, a kortárs műtárgypiacon szerintem a normális mértékűnél jóval nagyobb a bizonytalanság, a zűrzavar, ebben sokan halásznak, szóval tényleg főként a szerencsén múlik, hogy a vásárolni szándékozó hová vetődik. Ez mindaddig nem fog zavarni, amíg a vásárlóidat részben vagy egészben el nem szipkázza valaki, aki elég nagyot tud mondani.
Félreértés ne essék, távolról sem gondolom, hogy minden galeristának a legelitebb képzőművészetet kellene képviselnie. Pusztán amellett kardoskodom, hogy valamilyen módon körvonalazódjon egyfajta laza és nyitott, de mégis érzékelhető szakmai állásfoglalás, egy tág és befogadó platform, amely a laikust, ha az igényli, orientálhatja.
Kit érdekel egyáltalán a kortárs magyar művészet? Mármint a kortárs magyar művészeken, a szakírókon ( bár egy részük utálja ezt ), meg az eladókon kívűl? Kit?
És miről beszél itt akkor a cikk írója?
Ha a kortárs nem is érdekli a gyüjtőket annyira, a Dreweatts-nál olyan Mednyánszy-kollekciót árvereztek ma, amilyet itthon soha és sehol nem is láttak együtt.
Tülekedtek is a honi gyüjtők és a vidéki angol árverőház csúcsokat döntött.
Mindez egy Angliában élő, magyar festményeket gyüjtő jóvoltából, akinek leszármazói biztosan örülnek, mert a bevétel meghaladhatta a 200.000 fontot.
A cikkhez: a LUMU igazgatójának igaza van. Ő egy gyűjtő gyüjteményén trónol, tehét joggal köpi le a gyüjtőket, ha nem Kudwig-nak hívják őket.
Remek, követendő hozzáállás.
Ha én gyüjtő lennék, sohasem adnék semmi a LUMÚ-nak.
Nem Kudwig, Ludwig. Sorry.
Ez is jó cikk volt, miért nem beszéljük tovább?
@creo: Én készen állok.
Egy kis finomságot idepakolnék:
“Az őszi és karácsonyi aukciók visszamaradt tételeiből leütési ár + 50%-os jutalékért lehet vásárolni a Galériában december 23-ig. Ezek az árak még mindig mélyen alatta vannak a piaci áraknak, tehát érdemes körülnézni.”
PintérAntik, s most mindenki rohan vásárolni, különösen a nagyon kedvező 50 % miatt.
@iparterves: Miért érzem azt, hogy sírhatnékom támad, ahogy rápillantok a hazai műkereskedelemre.Erről mi az Ön véleménye?<akvarell.blog.hu>
@creo: Azt nem tudom, nem tudhatom, miért támad sírhatnékja, én inkább mosolyogni szoktam.
Ha csak az itthoni piacot ismeri valaki és nem tekint máshová, akkor lehet, hogy sírnia kell.
A magyar műalkotás értékét már korán, még a létező szocializmus Képcsarnokában megtanultam: annyit ért a kép, mint ma egy luxusautó, amikor megveszik. Amint kivittem az üzletből, eladhatatlanná vált.
Most sem érzem ezt másként, legfeljebb többen akarják manipulálni az árakat. S teszik ezt egy darabig sikerrel.
Na, ma adtam az ismeretszerzésnek és meglátogattam néhány galériát a Falk Miksa utcában.
Láttam pl. miniatűr, Schaár Erzsébetnek tulajdonított szobrot, majd hétszázezer Ft-ért, sok kortársat a Pintér-nél, olyan áron, amely nemterközi mércével is kimagasló.
Jovián György nagyméretű, ha jól emlékszem, 420×160 cm-es képe például ( az 50 %-os, kimondottan kedvezményes kereskedői haszon mellett, s nem viccelek, tényleg kedvezményes, általában ugyanis ennek a kétszerese vagy még nagyobb a haszonkulcs ) hatmillió Ft-ért adná magát. Ez ma töb mint húszezer euro.
Ennyi pénzért a Dorotheumnál egy 180×110 cm-es Günther Förg festmény is kapható.
Melyiket tudom nagyobb eséllyel újra eladni esetleg nmémi nyereséggel is?
Nos, creo, melyiket?
töb – az természetesen: több
Na, akkor nézzünk egy kis komoly műgyűjtést, jó?
Itt van mindjárt egy nagy cég,a BAT. British-American Tobacco. Lásd: Pécs.
Gyűjtöttek ezek becsülettel, korábban Stuyvesant -nemcsak cigimárka! – néven, ma már BAT artventure néven. Még kelet-Európát is vettek, az ám!
S honlapjukon a mostani tanácsadójuk, Martijn Sanders – egyebek közt a Concertgebouw volt igazgatója – mit ír?
““We never sell a piece of art,” says Sanders. “An art collection accumulated over time has something of a diary about it. If you sell something from twenty years ago, it’s like ripping a page out of your diary. Our goal is not to create a totally comprehensive collection but a collection that provides a portrait of the times as sketched by the advisors. That’s what makes this collection so unique.”
Szép és nemes elhatározás, nemde? Méltánylandó is.
De jaj, a sors minő fordulatokat tartogat! A nemzetközi nőnapon Amszterdamban elárverezik a képeket, s megszűnik egy napló.
A Sotheby’s ezt mondja.
“The core body of the collection, which will be offered for sale on 8 March, comprises 163 works by leading artists such as Karel Appel, Arman, Alighiero Boetti, Corneille, Alan Davie, Simon Hantai, Mike Kelley, Martin Kippenberger, Per Kirkeby, Wilfredo Lam, Robert Mangold, Robert S. Matta, Kenneth Noland, Roman Opalka, Niki de St Phalle, Serge Poliakoff, Manuel Rivera, David Salle, Giuseppe Santomaso, Jan Schoonhoven, Jesus Rafael Soto, Gunther Uecker and Victor Vaserely.”
Nos, jó és kitartó gyűjtést mindenkinek.
Művészek! Iparkodjatok bekerülni egy jó corporate collection-be. Ott végleges helyre találtok!
Azért marad nekik, de ha már a legértékesebbeket eladják, jönnek sorra a többiek is.Előbb vagy utóbb.
Tisztában vagyok azzal, hogy ezen a lapon ez senkit sem érdekelhet, de, tisztelt műgyűjtők: Ernst Beyeler, a svájci műkereskedő és gyűjtő meghalt.
Nemcsak szakmai tevékenységével írta be magát a művészet történetébe, hanem egy emberi jogi üggyel is – Van Gogh képet vett meg Itáliában egy magánszemélytől, s továbbadta azt a P. Guggenheim Múzeumnak, de az olasz állam élt az elővásárlási jogával, nagyon legeyszerűsítetten ennyi lenne, de azért sokkal bonyolultabb az ügy -, amelyben 1 millió eurós kártalanítást kapott.
@iparterves:
Szia Bébi,
Nagyon helyes hogy legalabb te megemlékeztél erröl a fontos kereskedöröl.
En is gondoltam ra ma amikor néztem azt az OTP plakatot ami mar évek ota a szobank disze, és elképzeltem egy Basquiat a helyére.
Annyit füznék hozza ahhoz amit irtal hogy Beyeler valoban kereskedö volt de hogy gyüjtö azt nem tudtam.
Mindig azt hittem hogy a kereskedöknél logo képek mindig azok amiket addig még nem tudtak eladni, vagy el tudtak volna, de a vevö nem akart elég pénzt adni érte.:)
Vannak olyan kereskedök is akiknél csak képek lognak a gyüjteményben amiket senki nem akar megvenni (én inkabb ezeket a kereskedöket szeretem, de ez csak az én véleményem).
Ennyit a cinizmusrol.
Es ime a pontossagrol:
Ami a Guggenheimet illeti . .
Azt irja Ön hogy “P. Guggenheim”.
Nem, Kedves Iparterves.
Nem Peggy Guggenheim.
A Solomon R. Guggenheim Museum NY rol van szo.
Peggy mar 79-ben meghalt.
Minderröl 2000-ben hozta a döntés
La Cour Européenne de Droits de l’Homme.
de ez nem azt jelenti hogy ez egy “ember-jogi” ügy.
Az az Europa Birosag, teljesen banalisan.
Hacsak azt nem akarta mondani ezzel hogy Beyeler nek is van joga egy kicsit csalni.
Mert 600 millio lira egy VanGogh ért az peanuts
még 77-ben is.
A runner nagyon-nagyon sok pénzt tehetett a zsebbe.:D
@Szabolcsi Judit: Hölgyem!(?)
Beszéljünk a pontosságról, miért is ne! De beszéljünk akkor az Ön csúsztatásairól ( hazugságairól is).
Először is: a Beyeler Alapítvány gyűjteménye Ön előtt is nyitva áll.
Ezt írja magáról a Basel közelében levő, alapítványi, Renzo Piano által tervezett épületben található múzeum:
“The Fondation Beyeler is open for you 365 days a year. In addition to new presentations of our renowned collection we annually mount three large exhibitions of modern art as well as projects by contemporary artists. In the course of installation and conversion, a few of our 22 exhibition spaces may be temporarily closed to the public. Also, a room occasionally has to be reserved for artists talks or concerts. One or the other work in the collection may be on loan to important exhibitions elsewhere.”
S bármilyen meglepő is: saját, Beyeler úr által gyűjtött képekből álló önálló kollekciója van az alapítványnak.
A továbbiak a beyeler.com-on és a helyszínen, Baselstrasse 101, CH-4125 Riehen / Basel.
Ami az ügyét illeti, az az Európai Emberi Jogi Bíróságon zajlott, és függetlenül az Ön kétségtelenül nagyon fontos jogi szakvéleményétől, a bíróság szerénytelen tagjai a tulajdonjog megsértését állapították meg az esetben. A tulajdonjog védelme pedig az emberi ogi egyezmény egyik sarkköve.
Ön azt írja, hogy P. ( valóban Peggy ) Guggenheim velencei gyűjteménye helyett valójában S.G. N.Y.-i kollekciója volt a cél.
Mit is ír a döntés?
“…he was intending to sell the painting to the Peggy Guggenheim Collection in Venice for USD 2,100,000 (see paragraph 17 above)…” (Application no. 33202/96)
Tud olvasni vagy csak löki a süketet? Ne válaszoljon, nincsen miért.
Nem tisztem egyébiránt védeni vagy elítélni Beyeler tranzakcióját, de 1 millió dollár 1977-ben nem volt alacsony összeg egy Van Gogh képért, mivel még 1987-ben is lehetett 440.000 svájci frankért, illetve 1991-ben 1.3 Millió dollárért V.G. képet vásárolni.
Ennyit a tényekről. Amelyek mindig annyira zavarják Önt, hogy kénytelen helyettük újakat költeni.
az ogi=jogi (pardon)
@iparterves:
Szia,
Jol van ?
Csak taviratszerüen.
(amiböl majd 17 és fél oldal lesz a végén . . :))
Kedves !
Nagyon szerettem volna ici-pici kisegérként ott lenni
amikor kitalaltak az ügyvédek azokat a mondatokat
amikre késöbb az itéletnek ez az alabbi része vonatkozik:
“… he was in-ten-ding to sell the painting
(to the Peggy G. Collection in Venice . .)”
Azaz a kép elhagyta volna Olaszorszagot hogy késöbb fütyörészve visszatérjen oda (P.G. Coll. VENICE)
tehat az olasz törvényeket majd
nem sértette volna meg Beyeler.
Nem akarta megsérteni !
Szandéka sem volt megsérteni azokat !
(intending to sell, . . Venice)
Mivel a kép Olaszorszagban lett volna lathato ismét,
tehat nem is megsérthette volna meg az olasz törvényeket.
Kedvesem . . . 🙂 😀 😀 😀
Ha ez valoban igy van, azaz a cél valoban Velence lett volna, akkor létezik egy formula (temporary exportation)
amellyel mindezt. könnyedén ! el lehetett volna kerülni
De erröl szo sem volt, kicsikém.
A kép soha nem ment volna Velencébe, életem.
(Es ha mégis Velence lett volna a cél, akkor a vevö Olaszorszagba is utazhatott volna.
Nem Kis Péter vagy Nagy Pal acsolmanyarol van szo
hanem egy Van Gogh rol . .)
Kedves kis naiv ipartervesem . . .
Bizonyara amikor ezt a döntés hoztak Strassburgban két Beyeler-küldte hofehér angyal repült be az ablakon
keresve a tripla dupla-agyat hogy megpihenjenek (?)
(Arrol az agyrol van szo, amely arra a parizsi agyra emlékeztethette volna öket “amelyen a férj utan Peggy
fogadta szeretöket és a szeretök utan a férjet
és aztan ujra a szeretöket. . .”
Az a Peggy, akiröl Penrose elegyitve a melankoliat és az izgalmat igy ir ” . .(arra) . . a tossa-i késö délutan.. (ra emlékezve) amikor, felforrosodva a perzselö naptol de
föként a vagytol a lebarnult Gala, Lili, Jeanne és Peggy
elöbb elnyultak majd szorosan, mélyeket lélegezve, összefonodtak a hatalmas agyon,
csak-majdnem -mozdulatlanul, alig-alig érintetve
egymas testét, egymas ajkat, egymas börét.
Peggy talan nem volt a legszebb de ugy tünt hogy ö legartatlanabb, a legodaaobb, a leghamvasabb,
legizletesebb szölöszem azon a fürtön amelyet mi,
Salvador, Max, André, René, Tristan és én, tétovazas nélkül,
türelmetlenül és, jol emlékszem, extazisban felhabzsoltunk. Este, késön és röhögcsélve vacsoraztunk. Mar hajnal volt
amikor lefeküdtem. Mindenki aludt.
Ezalkalommal a sajat agyaban, “
Latod, ebben a mi Beyeler-Peggy történetünkben
igazan csak ez az érdekes.
@Szabolcsi Judit:
Ha nem haragszik, újabb szösszenetéből megint csak annyit veszek ki, hogy a tények nem érdeklik.
Tudomásul vettem.
Szia,
Mint mindig, gondolok rad.
Ha akarsz valami cukit olvasni, ajanlom neked:
Frances Saunders, The Cultural Cold War: The CIA and the
World of Arts and Letters
Amilyen intelligens fiu vagy el fog ezen gondolkodni.
Peggy röl ugyan nincs nagyon szo,
de mivel azt irja egyszer hogy
‘minden ami nem a vasfüggöny mögött születik az jo’
egy kicsit belekeveredett ebbe a könyvbe, akaratlanul is.
Szorakozzon jol, és ne idegeskedj. Itt a tavasz, bébi.
@Szabolcsi Judit: Csak tudnám, honnan veszi, hogy fiú vagyok?
Érdekes megfigyelni, csak úgy lazán, ahogy a nem-kívánatos buktáiból kiszáll. Azok, amikben – mondjuk így – tévedett: nincsenek.
Általában: tények a maga számára nincsenek.
Így maga: tévedhetetlen, a kellemetlen tények pedig nem zavarják. A tényeket maga teremti. ( Mások ezt hazudozásnak hívják, s én is mások vagyok, de hát ez magát nem érdekli.)
Főzögessenk, fotózgasson, olvasgasson. Éljen jól, s vigyázzon nagyon a galériásokkal, azok mind kedves emberek ugyan, de alig várják, hogy kinyújtóztassák. Nagy csalók!
Ahogy a gyüjtők is akik majd a maga nevével akarnak takarózni. “nekem egy egész sorozat Szabolcsim van!” Kid? – kérdezik azok a műveletlenek, akiknek még pénzük sem jutott arra, hogy az Ön által nem szponzorált KKL megvegyék.
S az ilyen majd áll, mint szamár a hegyen. Milyen szomorú helyzet is lesz az.
Jaj, Szbolcsi, csak a tények – tudja, amik nincsenek – kedvéért mondom: nem az ügyvédek “találták ki”, hogy Beyeler a V.G. képet P.G. gyűjteménynek akarta eladni, hanem erre vonatkozó iratok alapján a bíróságnak v agy 12 tagja állapította meg.
Vagyis nyilvánvalóan nem állja meg a helyét ( hiszen maga pontosan tudja, mi is történt igazán, s tényleg nagy kár, hogy nem volt ott a tárgyaláson, s nem mondta el mi az igazság, sőt. mi a valóság ).
Nemcsak a gyűjtők, a kereskedők, de végre a fránya jogászok is megtanulhatták volna mit és hogyan kell nézni, látni és ami a legfőbb: tudni.
De azok a paragrafusrágók olyan sivárak, semmi képzelőerejük sincsen. Ezért nem művészek ( most a jogi végzettségű művészekről jobb, ha nem szólunk). Jaj, jaj, jaj.
Dohog a műgyüjtő? De vajon valóban műgyüjtő-e Ő? Ki számít műgyüjtőnek?
Elolvastam Gréczi Emőke hosszabb kritikáját Ébli Gábor két, műgyüjtőkről szóló, üttörő könyvéről a Holmi.org-on, s most már nem tudom.
Azért, mert van 100 vagy 200, vagy akár 2 mű valaki birtokában, már kollektornak nevezheti magát?
Ha narcisztikus és exhibicionista – ezeket a jelzőket Gréczi olyan elítélőleg alkalmazza, mintha egyben pedofilnak is nyilvánítaná szegényeket – a gyüjtő, akkor talán nem is az.
De amennyiben csöndben van, magának szerzi be a műveket, nem ugrál, akkor is baj van.
Ki tehát a gyüjtő? És ki a jó gyűjtő? Nehéz kérdés, de saját felvetéseire a HunBook jeles szakértője nem ad választ.
Talán nincsen is, s az egész felvetés arra szolgált – miközben maga sem tudja a válaszokat, mert a klasszifikációs problémai megoldhatatlanok, sajnos -, hogy Ébli Gáboron elverje a port.
Mert Ébli nem felelt erre a kérdésre. Ébli mindössze annyit tett – s már emiatt megilleti minden dícséret -, hogy field-worker-ként megdolgozta a talajt és fölmutatott gyűjtőket és gyűjteményeket.
Kétségtelen, hogy van, akinek a portréját rajzolta meg ( Gréczi szerint néhány Csók és nem is tudom kinek a képe nem gyűjtemény – vajon egyetlen Picasso kép annak számítana-e itthon, kedves G.E.? ), másokkal mélyinterjút készített, aztán kiállításkritikán keresztül mutatta be a kollekciót.
Nem, valóban nem egységes a rendszer, de éppen ez a jó benne. Ahogyan nem egyformák a gyűjtők, nem azonos a hozzájuk való közeledés.
Gréczi is kiemeli, hogy milyen óvatosak a gyűjtők, nem is akarják magukat ilyen címmel illetni. Hát akkor mit vár? Azonnali megnyílást, részletes listát aról milyük van? Ezt kellett volna Éblinek prezentálnia?
Vagy a műgyüjtés történetét? De nem erre vállalkozott. Ennek ellenére Ébli jó néhány területen tudott újdonsádot mondani a nagyközönségnek. Például az önszerveződő gyűjtőkörökről, amelyekről G.E. lefitymálóan szól, a fensőbbsges művészet magasáról, érzékeltetve, hogy ezek a kiscsoportos izék azt az érzetet kelthették a kommunizmusban, hogy a művészet eljuthat mindenkihez.
Bizonyára Gréczi is hallott már kongatni valamit arról, hogy miért tartották a hatvanas és hetvenes években fontosnak a szitanyomatot a hazai és a külföldi művészek. Bizony, azért, mert azt akarták, hogy a kultúra fogyasztása demokratizálódjék. Ilyen lehetetlen és telhetetlen társaság volt ez, s a másik oldal is szeretett volna társ lenni.
Gréczi szerint ez nevetséges.
Hát nevessünk együtt!
Akkor lírom (mégegyszer): a kortárs művészet nem csak Beyeler galériással lett szegényebb az idén, hanem Kenneth Noland festővel is.
Elolvastam S.K. nyitóbeszédét a Műcsarnok honlapján. Egyetlen megjegyzésem van: ha műgyűjtő lennék, úgy gondolnám, semmiféle felelősségem nincsen sem a tárgyaimmal – szét fognak szóródni, ez a természetük -, sem a kortárs magyar művészettel szemben. Az utóbbi kitünően elvan magában, a szélén a gyűjtőkkel, még valamiféle felelősségről is papolni vele kapcsolatban, az önbecsapás és személyiségünk felnagyítása. Ugyan már.
Jaj, mi lesz akkor, ha a Szépművészeti Múzeum – az S.K. által ellenségként nevesített – igazgatója felügyeli miniszterként a kultúrát és a Műcsarnok közhasznú vagy milyen kft élére új ügyvezető igazgatót nevez ki?
Ki mit vár? Én nem várok lényeges változást, talán annyit: más kiállítások lesznek a Kunsthalle-ban, s egyszerre – mit anno – több is, az oldalsó termekben és középütt.
Van egy jeles kereskedő-műgyűjtőnk, aki maga is eléggé szabadon értelmezi a műalkotás fogalmát, s akinek próbálkozásai mindig érdekesek. Kováts Lajos ( ha valaki úgy emlékszik rá: az M7-es billentyűse ) most új galériájával rendez árverést. A korábbiak is őrült szórakoztatóak voltak, szerintem a mostani az első félév legvidámabb eseménye lehet.
Kedves iparterves!
A tranzitosok helyében istenbizony adnék magának hozzáférést, hogy a blogba saját jogon írjon:)
@szemizom: Ez nagyon kedves magától, de jól megvagyok így.
Iparterves !
Egyetértek szemizommal.
Neked irnod kell itt. Bármiről.
Főként persze arról ami téged valójában érdekel.
De te annyi mindenhez hozzászólsz hogy nehéz lesz majd döntened.
(Figyeltem a hosszú beszélgetést a Szabolcsival.
Az egyértelmű volt hogy kiirtottad. 😀 )
Szerintem főleg közérdekű témákról kellenne irnod.
Például arról a bélyegsorozatról amit MÜCSA ad most ki nagy kortársműgyűjtök arcképeivel.
Azon a bélyegen ahol Spengler arcképe van
a nyalós oldalon is van ábra a ragasztó alatt.
Egy szép női fenék.
Ezt majd József, László, István, Tibor, Péter, Katalin, Mária, Erzsébet, Éva, stb… azaz a fontosabb névnapokon kell küldeni,
felragasztva a névnapi üdvözlőlapokra.
Nem értem mit akarnak ezzel. Miért van erre szükség?
Szerintem kezd ezzel, írj erről.
Vagy a kiállitásokról, a vitákról. De kötetlenül.
Nem kell belebonyolódni a csacsiságaikba.
Amikor szabadon írsz akkor nagyon érdekes amit mondasz.
@E. Dávid: Ismét köszönöm, de én már csak ilyen hozzászólós vagyok. Ha valamiről szeretnék írni, megírom máshol.
Szolgálati közleményként: Spengler Katalint nem ismerem személyesen. Engem az attitűdje foglalkoztat. ( Remélem, amit ír a bélyegről, csak vicc. Mert, ha nem… De erre gondolni sem merek, úgyhogy inkább szórakoztat az ötlet. )
És én várom az E. Dávid-féle írásokat is.
@iparterves:
Amit a múzeumi összevonásról ír az tényleg premodern sőt fantasztikus tehát következésképpen logikus is.
És ezt, szerintem, viszonylag könnyen meg is lehetne valósítani.
Amit viszont sokkal de sokkal nehezebb lesz majd megoldani
az a névadás !
Vajon hogy lehetne elnevezni ezt a 3 komponensű,
új és ambiciózus intézményt ?
(a barátnőm viccel és azt mondja hogy
“3 a magyar igazság” Art Center”
kötve hiszem hogy ez lesz . ez egy hülyeség.)
Gondolt már valamire ?
Ön is tudja biztosan hogy nemrégiben felvetődött egy nagy kortárs gyüjtemény kérdése is.
Az a hír hogy ezt a Szentjóbyról neveznék majd el.
De az még nem dőlt még el hogy St.Auby vagy Szentjóby.
De ezen nem kell nagyon sokat rágódni.
Vagy az egyik vagy a másik és kész.
(Az is igaz hogy Elena Ceaucescuról is elneveztek egy gátat
az Olt folyón pedig még élt, de szerintem azért
egy élő személyről elnevezni egy kortárs centrumot …
Hát nem tudom.
Jó hogy azt nem akarják hogy az alapkő a Szentjóby téglája legyen amit úgy hív hogy “prágai rádió”.
És ha egyszer majd kell neki ?
Azt onnan majd nem lehet kivenni csak úgy.
Igaz hogy a Kádár koporsóját is kivették.)
De ezt majd úgyis eldöntik. Remélem hamarosan.
És úgy gondolná hogy ezek az intézmények fizikailag is összekapcsolódnának ? Azért ne csak egy alaguttal! 🙂
És az MNG messze van a Hősök terétöl, különben is.
De erre is van megoldás biztos.
És a Ludwig ? Nem kéne arra húzni egy-két emeletet? Hamarosan túl kicsi lesz.
Azok ott most kiállítják a Sekula-t.
Állitom hogyha a Sekula idejön és megpillantja, megcsinálja majd az új könyvét a Nemzeti Színházról.
Titanic Wreck in Hungary.
Gondolkodtam de képtelen vagyok elképzelni más címet.
Az nagyon jó ötlet hogy csak egy igazgató kell ebbe az új intézménybe. De azért az is pénzbe kerül majd.
Ha valahol, egy másik blogon ír azért jelezze.
De ne legyen a tranzithoz hűtlen, ha lehet.
A bélyeg-ügy színigaz.
Üdvözlettel.
@E. Dávid: Ötleteit kitörő örömmel fogadtam, az alagút nagyon tetszik. Azt hiszem, hogy minden kismetró megállónál kell is lennie egy-egy üvegkockának. Az MNG épületét pedig – a könnyebb megközelíthetőség kedvéért – görgőkre kell tenni és letolni a Láncdhíd budai hídfőjéhez.
Aki tehát feljött a Vörösmarty téren – vagy a Vigadónál – az alagútrendszerből, az már azonnal látja is ezt a monumentumot. A Duna alatt nem kényszeríteném át a fanatikus művészetbarátokat, ezért az átkelésnek egy kellemesebb módját ajánlom fel: a vizibuszt. Ez egyben a főváros turisztikai vonezereje is lehetne. Előbb még a pesti rakpartot meg kellene tisztítani a sok odarakódott hajótó, hogy ne legyen versenytárs és a kilátást se rontsák, de hát ez mindössze akarat kérdése.
A Ludwigot pedig nem bővíteni kell, hanem sóval beszórni, az épületet pre-posztmodern módon ( lásd a hetvenes évek amerika romépítészete ) rommá tenni. Legalább érdekes lenne!
Szentjóby nálam, sajnos, nem jó. A nyugati tartózkodásának néhány története eljutott hozzám, s az nem ördendeztetett meg.
Az egy igazgató jó igazgató, ha tényleg jó. Ki a jó? Aki pénzt is tud hozni. Jelöltje van? Nekem nincsen most, amikor éppen újra kell írni a telefonkönyveket. Illetve, hopp, mégi: Csányi Sándor! Ő átvilágíttatja a múzeumokat és megteemti az új, nyereséges múzeumi ipart.
A bélyeg ügyben hiszek magának, amíg az ellenbizonyítékot – vagyis a bélyeg hiányát – nem látom.( Ez jó meccs lesz.) De ha igaz lenne, amit ír, akkor sem tudom elhinni.
@iparterves:
Remélem hogy ezekután hisz majd nekem.
Kaphatók a postán a bélyegek !
Különböző színűek.
Van egy szivárvány színű is.
Ezen Deák Dénes van.
Ő ma már nem gyűjtő, de valaha azért sokat gyűjtött . .
Feljebb írtam hogy az egyik bélyeg ragasztós felén
egy női fenék van.
Erről most meg is győződtem.
Sőt nem egy, de három ilyen bélyeg is van.
A másodikon Pados G. – Payor Zs. (ezeket nem ismerem)
a harmadikon pedig Kovács Gábor arcképe van. .
Ezeken is, az enyv alatt, egy-egy fenék van.
Láthatóan nem női. De ez majdnem mindegy is.
És csakis 20 forintos bélyeg van !
Vajon miért csak 20 forintost csináltak?
Hogy többször kelljen ragasztani ?
Nem lehetett volna egy nagyméretűt nyomtatni ?
Mondjuk 10 x 10 cm? És 1000 forintos lett volna.
Bár annak a felragasztása egy külön program.
Képzelje csak el . .
Igy ha valakinek 500 forintot kell hogy fizetnie egy küldeményért az 25-ször nyal ?
Elhatároztam hogy levelet küldök majd egy csomó művésznek.
Ezt csináltam már, de soha nem kaptam választ.
Szerintem azért mert bizonyosak sajnálják a bélyeget.
Ezt megértem. A bélyeg drága.
De most ezt három a bélyeget fogom
elküldeni mint válaszbélyeget !!!
De ha nem ezt küldik majd vissza az nem zavar.
Miattam küldhetik azoknak akik a bélyegeken vannak.
Mi lenne ha a múzeumokba is küldenék válaszbélyeget ?
A Kovács Gábor bélyeget a minisztériumba fogom küldeni.
Na az biztos hogy kapok majd választ.
Iparterves!
Önnek vannak mail-art munkái ?
Minden jót.
@E. Dávid: Nincsenek mail-art munkáim. Nem vagyok, nem voltam és nem is leszek művész. ( Bár, mindenki az, tehát nem mondtam igazat ).
A bélyegekről, ha küldene jpeg vagy pdf formátumba valamit a címemre ( úgy tudom, elérhető ), megköszönném. A posta.hu oldalon ugyanis nem találtam meg őket.
A szivárvány színű a másságot akarja jelképezni? Gyűjtő=más(ság). Nagyon jó.
A Pados az Írókéz. DD. ma már tényleg nem gyűjt, mivel halott, de valóban sokat gyűjtött.
Üdvözletem
“formátumban” ( nem vagyok formába/n/ )
@iparterves:
“Tárgy:”Schwitters” fn., happening, kortársművészet, bélyeg,
Kádár
Jónapot.
Veszek majd bélyegeket és elküldöm Önnek.
Hamarosan úgyis mennem kell a postára egy levelet kell
elküldenem az Artpool nak. Egy dokumentumról írok nekik
ami 1968 máj.11-én kelt és egy
“Összefoglaló jelentés és intézkedési terv”
amin a BM. III. Főcsoportfőnökség Csfség,
2/b alosztályának fejléce van.
“Tárgy:”Schwitters” fn.jelzésben” megjegyzéssel.
http://www.c3.hu/collection/tilos/103.html
Ez a 4 oldalas rendőrségi jelentés az 1966. június 25-i happeninggel kapcsolatos.
A “jelentő”, miután elég részletesen beszámol mi történt ott,
a harmadik oldal közepén a jelenlevőkkel kapcsolatban
ezt írja:
“A nézők közül soknak tetszett, mások nagyon óvatosan nyilatkoztak. Általában a nézők úgy nyilatkoztak tetszett
a bemutató, féltek ellenvéleményt nyilvánítani, nehogy konzervatívnak, az újjal szembenállónak tartsák őket.”
Na, ezt a két mondatot jól megjegyeztem.
Olyannyira, hogy rögtön eszembejutott amikor 1 hónapja elolvastam a “Créateurs en mal de provocation, Du “second degré” dans l’art contemporain” című írást.
(A provokáció-hiányban szenvedő alkotók, A kortárs művészet “második jelentéséről”).
Ez az írás (Créateurs en mal . ., stb.) a kortárs- művészetről/művészekről/kritikáról/üzletről szól és már
az elején mintha tényleg egy rendőr beszélne:
“A kortársművészet forradalmi; következésképpen akik nem értékelik azok neo-reakciósok, akár nyiltan bevallva, akár burkoltan vagy titokban, de azok.
Neoreakciós, ez a szisztematikus megbélyegzés illeti
mindazokat akik kételkedni merészkednek egyes
kortársművek vagy bizonyos (kortárs-) művészi praktikum láttán. Tehát nem meglepő hogy inkább elhallgatjuk kétségeinket, mintsem kitegyük magunkat annak hogy populizmussal vagy műveletlenséggel vádoljanak vagy egyszerűen butának nézzenek bennünket.
Ön mit valasztana: a reakció oldalán áll vagy a forradalomén ? Korszerű kíván lenni vagy akadémikus ? . . ” stb, stb.
Állítom hogy szerző ebből az Artpool-on olvasható jelentésből másolta amit írt !
Vagy ő volt az aki ezt a 42 éves rendőrségi jelentést írta ?
Szerintem inkább ez az utóbbi.
Tehát a magyar rendőrségnek dolgozott !!!!
Iparterves, Ön aki nagyon sokat olvasott, mit gondol ezt a két szöveget írhatta ugyanaz a személy ?
Szerintem igen.
Dany-Robert Dufour. Így hívják a szerzőt.
A neve után ítélve nem biztos hogy magyar.
Nekem nem tűnik úgy, legalábbis nem 100%.
De lehet hogy nevet változtatott !!
Mindenesetre munkát biztosan mert ezt olvasom a
lap alján: “Philosophe, Univ. Paris-VIII.
Collège international de philosophie.”
Hát nem tudom, de a haverom felesége,
(aki már volt Franciaországban amikor egyszer átszállt a
párizsi repülőtéren) azt mondta
hogy nem ez a rendőrség egyeteme.
Ebben a hosszú írásban Dany-Robert Dufour mindenkit lehord. Főleg a művészeket.
Még csak annyit hogy egy kicsit lejjebb idéz egy bizonyos
Jean Baudrillard-t mint “a második jelentés védnökét”
aki, különös, de ezt írja
(a “középszerűség” szó itt erre a kritika-tiltó jelenség
egészére vonatkozik ‘..les tenant de cet art’):
“Ez a középszerűség arra hivatott hogy szublimálja a
művészetet mindazáltal hogy felruházza egy irónikus
második jelentéssel (segond degré).
De az eredmény (a mű), ugyanolyan nulla és jelenté(k)(s)telen
a második jelentés szintjén is mint az elsőn.
Az esztétikummá avatás nem változtat semmit, ellenkezöleg: középszerűség a négyzeten (une médiocrité à puissance deux). Arra törekszik hogy nulla legyen.
Azt mondja : Nulla vagyok. És valóban nulla.”
Szerintem ez a Baudrillard is rendőr.
(Aztán sok mindenről szó van,
az egész banda le van baszva,
főleg a kritikusok és a művészek, de a kereskedők is, persze.)
Gondoltam ezt megírom az Artpool nak.
Őket is érdekelheti. Mit szól ehhez ?
Nem lesz ebből nekem valami bajom ?
Na jó, lesz ami lesz. Vagy mit tanácsol, mit tegyek ?
Szerintem ez a szöveg nem jelenhetne meg a tranziton.
Habár a rendőrségi jelentés ami ezzel happeninggel
kapcsolatos leírja azt is hogy akkor 3 cikk is megjelent
erről a happeningröl a magyar sajtóban.
Tükör, Esti Hírlap, Népszava.
A Népszavát még a Kádár János is olvashatta, nem ?
Vajon mit gondolhatott minderről miközben ette
azt a bizonytalan löttyel leöntött rántottsajtot ?
(Nyilván mielött Brezsnyevet fogadta Ferihegyen
valószinűleg napokig nem törölte meg a száját.
Amikor az ajkak összecsattantak a rántottsajt-íz egyben (jó)hangulat-jelentésként és a népidemokratikusan zamatos magyar konyha reklámjául is szolgálhatott.
Ime egy second degré !)
Ja, a bélyegek . .
A posta honlapon tényleg nincsenek.
Pedig többször megnéztem. Hát én ezt nem értem.
Mindenesetre biztosítom hogy 3 bélyeg enyves oldalán
egy-egy segg van és ahhoz hogy felragasszuk őket
ezeket a seggeket kell nyalni
(vagy más módon megnedvesiteni).
Ezzel kapcsolatban mást elmondani
nem tudok és amit elmondtam azt büntetőjogi felelősségem tudatában mondtam. (sajátkezű aláírás).
Megmondaná mit csináljak ezzel a levéllel ha már megírtam ?
Elküldhetem én ezt?
Ha elolvasná Dany-Robert Dufour írását akkor:
Le Monde Diplomatique, 2010, április.
3. oldal
Az interneten csak májustól lesz, de megveheti a
Városház utcai újságárusnál a könyvesbolt mellett.
@E. Dávid:
Igen, itt mindenki rendőr. Kivéve, aki tényleg rendőr-
Az egyetemről, sajnos, semmit sem tudok, mert jártam ugyan Párizsban, de csak a Gare de Lyon nyilvános WC-jéig jutottam el. ( Nem tetszett.)Az itthoniakról sem tudok, mert 8 általánosnál tovább nem sikerült jutnom.
A jelentésről az a véleményem, hogy nincs véleményem ( hogyne, aztán én is rendőr leszek!), s nem is értem, hogy az az idegen hangzású név, az a Svittersz hogyan kerül bele.
A rendőrök adták vagy a jelentő javasolta? Tud erről valamit?
A happening az meg micsoda? Nem értem én az egészet.
De a legfontosabb, hogy egy igazi, valódi választ is adjak egy valódi kérdésre: én inkább akadémikus szeretnék lenni ( havi 500.000 fix), ha lehet választani.
Tud segíteni?
@E. Dávid: Kiegészítés a jelentéséhez: a büntetőjogi felelőssége még szóba kerülhet. Addig, javaslom, inkább nyalja a seggeket. Soha sem lehet tudni, mi mire lesz még jó, nem gondolja?
( Hol van az az Városház utca? Melyik városról beszél? Nem elég, hogy olyan rejtvényes, még ez is! )
Kösz hogy figyelmesen elolvasta amit írtam.
Természetesen a budapesti Városház utcáról van szó.
Egyáltalán nem vártam hogy kommentálja a rendőrségi
jelentést ! Én sem azt csináltam, csak összevetettem
a két szöveg két furcsán hasonló részletét.
Gondoltam felhívom az Ön figyelmét is erre.
Persze lehetne a jelentést is bővebben kommentálni,
Azt hogy ilyen egyáltalan létezik nem tudom hogy
lehet e még ragozni. . .
Ez egy tény, és aki ezt különösnek találja az nincs tisztában
sem a magyar realitással, sem általában a demokráciák realitásával ebben az időben.
Biztosíthatom hogy Németországban vagy Franciaországban
a 60-70 években a rendőrség tudott és dokumentált mindent ami hasonló volt ehhez a magyar happeninghez. Mondjuk
Yves Klein esetében azért is mert ultra-jobboldali volt.. 🙂
Nyugat-Berlinről ne is beszéljünk . . .
Ön biztosan nagyon jól ismeri a The Hasty Paper történetet. Pedig az egy one-shot volt és még abban a szilvában is
benne volt kukac. (Robert Oppenheimer, Congress for Cultural Freedom, ez nem a rendőrség, de mégis az.)
És ebben a számban minden legfontosabb beat-generation
író megjelent (Corso, Kerouac, Orlowsky, Ginsberg, O’Hara ). ! !
De honnan tudhatták volna azok előre hogy ezt a CIA pénzeli ?
Ma ezt úgy látjuk mint egy buktát.
Kb. olyan mintha a Szentjóby-happening benne lett volna az 1968 május elseji felvonulás hivatalos programjában mint a Kisfaludy Szinház új darabja amit majd délután a ligetben mutatnak be kizárólag a csepeli munkásoknak.
Hogy ki ki volt ebben az időben azt szerintem nem volt olyan könnyű látni akkor.
Ha kiváncsi leírhatom hogy a szóbanforgó happening faktualitását ma már nem találom különösebben érdekesnek.
Akkor, és még hosszú éveken át, ha tudtam volna róla, biztos vagyok benne hogy mást gondoltam volna mint most.
Az is tény hogy minderről 3 újság is tudósított.
Ezt írja a jelentés, legalábbis. Hogy hogyan és mit írtak?
Nem várhatja a Népszavától hogy úgy elemezzen valamit
mint a tranzit ma. (Néha vannak hasonlóságok azért.:)
Hogy ez olyan esemény volt amiről a rendőrség is őriz
nyomokat még 3 évtizeddel később is ?
Harminc évvel korábban is így volt, sőt mindennek 68 után
30 évvel is lehet folytatása.
A tét, a kontextus természetesen változott.
68-ban sűrű volt a háló (de több lyuk volt rajta)
ma a háló nem olyan sűrű (de a lyuk is kevesebb).
Ezen most felháborodhat, ha akar.
Ami pedig az Ön Szentjóbyval kapcsolatos
két inszinuációját illeti szerintem téved.
Az hogy Ön ‘nem örvendett valaminek amit róla hallott’
nem tudom mi lehet.
Nyilván ezt Ön nem is akarja leírni itt.
Ha már hallott valamit róla, bármit is, az máris pozitív.
Nem olyan egyszerű hallanni valakiről aki elmegy innen
31 éves korában (és 47 amikor visszajön, ez önmagaért beszél)
és amit csinál az többnyire a nyelvre épül és egy
specifikus politikai kontextushoz kapcsolódik. .
És mit tudja Ön, lehet hogy csak a komcsikba akart
belerúgni (igaza volt) és ezzel ez megvolt és kész.
Mindenkinek vannak személyes inditékai, nem tudni mit
miért csinál.
Mondjuk “bosszút állt” egy a családdal kapcsolatos igazságtalanságon. Mit tudom én. Utálta a vörösöket.
Valószínűleg nem volt egyszerű eladnia magát Svájcban.
Művész? Hol vannak a művek? A fejemben. Hmm.
A hülye lexikon azt írja róla hogy szakított a kereskedelmi galériákkal. Megsúgom magának a művészek nem szakítanak
a kereskedelemmel. Ez nagyon-nagyon-nagyon ritka.
(max. átmennek egy másik galériába).
A szakítás az kapcsolatot feltételez, ennek lennének nyomai. Szerintem senki nem szakított senkivel.
Biztosan más lett volna a helyzete ha va-ló-ban disszidál
de akkor nemcsak 30 vörös évtől kellett volna megszabadulnia
hanem ezertől. (1000 !!)
Magyar művész ? Ilyen nincs.
Magyar művész Magyarországon van.
A másik kis alluzióját vele kapcsolatban le sem írom,
nem is említem, az túlzás.
És ezennel el is felejtem magának.
Ön csak egyszerűen nem szereti hogy Szentjóbyt
mert máris balzsamozzák mint Lenint, pedig még él. 🙂
Na ne féljen, nem kell beállnia a sorba hogy megnézze a mauzóleumban a Hősök terén. 😀
Hogy ki adta neki a Schwitters nevet?
Nyilván a rendőrség, nem?
Amit ő most használ. És?
Olvasom a szomszédos oldalakat ahol egy kicsit
szigorúan néztek Önre.
Önnek igaza van !! de azok sem tévednek.
Amiről szó van az az Ön mérlegén nulla
de egy másik mérlegen nem.
A Joseph Cornell hivatkozás = 0.
Azok narratív, literális művek.
Nem tudhattam előre, de amit küldtem Önnek 2 napja
az most pontosan idevág.
De legyen bátor ! Mi az istentől fél?
@E. Dávid:
Kedves E! Kedves Mester!
Adaptív figura lennék én magam is, s igyekszem olyan hangvételben válaszolni, ahogyan a nekem szánt/címzett üzenetekben megszólítanak.
Kedves E, maga túlcsorduló iróniával és erős perszifláló hajlammal lépett bele a kommentelés tengerébe, és ez jó volt.
gyenge erőimet összpontosítva próbálkoztam ráhangolódni stílusára, nyilván kevés sikerrel. Ez abból is látszik, hogy inszinuációkat vél személyével kapcsolatban felfedezni a szövegeimben, holott azok mindössze az Ön által, kedves E., az Ön által feladott magas labdák leütései voltak. ( Sajnos, nem tudtam ezeket kihagyni. )
Ennyit az ún. személyes vonalról, s jól esik, hogy át is ugrotta a kellemetlennek tűnő megjegyzéseimet.
Ami Szentjóbyt illeti, emberként nem ismerem – ahogy más, milliónyi művészt sem -, teljesítménye számomra nem mutat semmit.
A svájci dolgait azért említettem, mert a happeninggel szemben erről tudomásom volt. S a fazon nem bizonyult túl megnyerőnek és rokonszenvesnek.
Ami a jelentéseket illeti, kedves E., hát azok, úgy tudom, részben éppen az Ön által favorizált artpool ( művészetmedence? ) által publikáltattak. Bár lehet, hogy tévedek.
A Hasty Paper-ről semmit sem tudok, de abban, hogy a rendszerellenes ügyet a rendszer támogatja, semmit meglepőt sem találok. Ilyen és így működik a rendszer.
A boglári kápolnatárlatokat is tolerálni kellett a helyi erőknek egy darabig, nem?
S abba se menjünk bele, hogy egy olyan kis országban, ahol az elit,s azon belül az értelmiség mennyire picinyke és egymást ismerő, Klaniczay professzor úr lánya például védettebb helyzetben volt-e a hetvenes években, mint mondjuk az elsőgenerációs értelmiségi, aki akkor végzett a művészettörténeten. ( de ez csak egy rosszhiszemű és kellemetlenkedő megjegyzés, nálunk erkölcsileg mindenki tiszta és feddhetetlen. )
Biztos, hogy kellően előítéletes vagyok, de a példája elgondolkodtatott. Egyéb példákat is sorolhatnék, de fölöslegesnek tartom.
A magyar művész és Magyarország viszonylat is érdekes téma. Vajon Moholy Nagy magyar művész volt-e vagy németté/amerikaivá lett? Ahogyan Kepes is?
Mit gondol: Tót Endre valaha is német művész volt azért, mert éldegélt a kölni otthonában, s nem Óbudán lakott? Ennyire meghatározná a hely a művészetet?
S egyáltalán: van-e szerepe a születési helynek és a tradiciónak a művész megítélésében, művészete értelmezésében, különösen ma, amikor az eszközhasználat – pl. linus plug-inság – olyannyira azonos, s a nemzeti elsemlegesítődés inkább cél, mint a különbségek hangsúlyozása?
Kivéve, ha a művész amerikai, kínai vagy orosz. Akkor igenis fontos. Na, esetleg, ha indiai. Bár Anish Kapoor-nál nem feltétlenül.
A névadásról, kedves E., olvassa el a Javított kiadást vagy Szőnyei Tamás érdekes munkáját a rockzenében működő jelentőkről, s – ha mást nem is akarunk olvasni, hiszen minek annyit koptatni a látóidegeinket – már ezekből is tudhatja, hogy erős kölcsönhatások működtek itten.
A mérlegről: ez tetszett. De, mintha magát állítaná be, kedves E. a mérleg nyelvének. Maga a Heisenberg-féle bizonytalansági tényező, amelynek összetvőit, mértékét, súlyát és jelentőségét sem tudjuk még. De idővel kvantifikálhatjuk. ( Jujjj!)
Ami a bátorságot illeti: nem vagyok bátor. Mit tegyek, ez van!
Hát ma ennyi tellett, kedves E.
Üdv.
El akartam én menni, de nagyon szándékoztam. Az idő, az esős időjárás azonban közbeszólt, s így nem tudtam meghallgatni Spengler Katalin gyűjtő újabb gyűjtő ( akarom mondani: gyújtó) szavú húsz perces előadását, s kimaradtam a vitából is, amire a szervezők a Műcsarnokban kb. 20 percet szántak. Pedig Kisterem is ott volt, csak ott nem kisteremnek hívják, s Mélyit is igazán meg akartam hallgatni, meg érdekelt volna, hogy a művészettörténészek mennyiben lehetnek a gyűjtők gyámolai és támaszai és viszont.
Remélem, hogy dolgozataikat megosztják a blog népével!
Örülük, hogy most hallgattam a Kossuth-ot, mert a Tat Galéria független irányítója, Bretus kurátor a maga elnyújtott, finoman affektáló értelmiségi hangján elmondta mindazat, amit el lehet mondani.
Ahová a pénz áramlik a művészeti életben, ott az mindent elrohaszt. Elsősorban a mművészetet teszi tönkre, meg a művészeket.
Arra a logikus kérdésre, hogy akkor hogyan marad fenn majd a galéria, a finom értelmiségi – aki számára a pénz csak összerongyol mindent -, azt a jellegzetes választ adta, hogy az utóbbi időben kialakult egy jól működő mecenatúra, vállalati támogatási rendszer, abból majd jut nekik is.
Szép, nem? Tönkrerohaszt bennünket a pénz, de várjuk, hogy jöjjön. El akarnak ezek a szerencsétlenek rohadni, szánszándékkal? El akarnak emésztődni a bűzös pénz alvilági rohamában?
Miért nem tetszenek vállalni a szegénységet, az önfenntartás a kiállításhoz jutó alkotók befizetéseiből? Miért tetszenek elfogadni a pénz, a bármiféle pénz undok kényszerét?
No, miért? Mert az kell. De úgy, hogy nekünk a pénz nem mondja meg, mit is akar. Szenvtelen és semlegesített legyen a művészetbe áradó pénz.
Örüljön, hogy a művészet/művészek egyáltalán elfogadják. Érezze magát megtiszteltnek, hogy átveszik.
A mai kapitalizmusban ez a kedves feudális felfogás él, a Szent Művészet jegyében.
De hol van már a Szent Művészet? Sehol, kedveseim, sehol. Ma már csak annak imitációja vagy hűlt helye van. Vagy még az sem. Csak a nagyravágyás és a művészi sznobéria maradt meg. És az aztán fejlődik, egyre egészségtelenebbül.
A művészi munkás önbizalma egyre nagyobb, a művészi munka értéke egyre bizonytalanabb. Minél kevésbé vagyunk bizonyosak az értékben, s soha bizonytalanabbak nem lehettünk, annál nagyobb a művész “mellénye”.
S a mellényesek mellé áll a Nem Átlagos Gyűjtő, aki a mellényessel együtt, vele összefogódzkódva akar kitörni a hétköznapi szürkeségből.
A mellényes “avantgardizmusa” – mert most minden avantgarde! – megfizethető a szintelen, szagtalan és a gyűjtő vagy vállalati szponzor által alázatosan szolgáltatott pénzzel ( amely így neutralizálódva már nem rohaszt, hanem a további avantgarde működés hajtóereje ).
Sokrétűen és érzékletesen le lehetne még írni ez a struktúrát, de Bretus kurátor bármennyire is elutálta magát a pémztől, azt, amit ő is akar, és amit a sok-sok magángaléria “pénzmosóként” szeretne, az a nagyon fennkölt viszonylatrendszer – fájdalom ! – mindössze egy feltupírozott adásvétel. És nem több.
Erre épülnek a marketing-startégiák, az együttműködések. Minden. Egy szimpla adásvételre, amelynek eredménye – a glorifikációjától megfosztva – egy tárgy az otthon falán, ahol jelentése már egyáltalán nem az, mint a Nagy Galéria Fehér Falán.
Ennyit változott a világ a reneszánsz óta. Szürkébb lett és sokkal hazugabb. Ebben kell élni a nagy öntudatú kurátornak és a vele együtt haladni akaró gyüjtőnek. Álcázzák magukat, hazudoznak önmaguknak, s nem is akarják az sem az igazat, sem a valódit tudni.
( Kéretik ám tiltakozni és a jelen sorok íróját sokszorosan lehülyézni. )
iparterves: hajlott korú nickneved ellenére jól frissítesz.
bretus volksbank imre köztudomású pénzparája ne lepjen meg. őt nem a bank alkalmazza, mert bretus volksbank imre alkalmazza a pénzt (-60% THM). a pénz elkerüli a művészetet, mert bretus nem kerüli el a művészeket. és a katalógusgyár csak dolgozik, csak dolgozik hohó.
@iparterves:
Szóval hallgatja a Kossuthot ?
Mintha minderről egyszer lett volna szó itt a tranziton, nem de Iparterves Úr ? 🙂 Jól emlékszem ?
Nem ment el a Műcsarnokba . .
Kár.
Megkértem volna hogy tegyen fel egy-két kérdést a nevemben.
Pontosan ezzel kapcsolatban amit itt most leírt.
Én ott voltam az Artfanatics megnyitón de a speech
után nem mertem kérdezni.
Tudja miért ? Mert komplexusaim vannak.
Tavaly még rosszabb volt . .
De voltam egy szerelőnél és elmondtam neki hogy mi a helyzet,
azt hogy nem mertem SK-nak feltenni kérdéseket, meg minden.
Erre kicserélt bennem két alkatrészt és azóta
sokkal de sokkal jobb.
Bár most megint mintha . . .
Gondolja hogy írhatok Spengler Katalinnak egy üzenetet ?
Ez előző kommentjét nem felejtettem el !!!
Valóban jól olvas ! ! És bravó !
Most írom a második fejezetét annak amiről szó volt.
Nem kell majd könnyeznie, ne készitse a zsebkendőt.
Amikor utoljára találkoztunk otthagytam az ernyőmet a kávéházban.
Remélem elhozta.
Az egy jó kis ernyő. Ráadásul ajándékba kaptam és ragaszkodom hozzá.
Jó délutánt !
@E. Dávid: Kedves E.! Kedves Mester! SK-nak sk is üzenhet, nem kell ahhoz kézbesítő. Amennyire a megnyitóra emlékszem, nem volt olyan a hangulat, hgy csak úgy, kérdéseivel nekirontson SK-nak.
Komplexusok nélkül nem élet az élet. De Kedves Mester, biztos éevetkőzi őket. Az esernyő elhagyása már erre utal! Csak tovább a sztálini úton!
Üdv.
( Mibűl gondolja, hogy Úr vagyok. Meglep. )
@hortib: Ha nekem lenne pénzem és is nagyon megvetném azt ( de mennyire!), sőt azonnal független kurátorrá nyilvánítanám magam ( hajlott korom ellenére ), és bizonyítva a warholi axioma életképességét, rögvest valami nagy bankban állítanám ki az “istállómat”, s kegyetlenül lehordanám a pénzintézetet meg a töppedt agyú polgárokat, ha nem vennék azt, amit elébük tárok.
De se pénz, se mű, se pénzintézet.
E.Dávidnak szolgálati közlemény.
Kedves E. Nekem egyre nagyobb a gyanúm, hogy nem is E.D., hanem Sz.J. a böcsületes neve.
Engem nem zavar, de nehogy véletlenül önazonossági gondjai keletkezzenek.
@iparterves:
OOOHHH ! OOHHHHH!
Szóval Rimbaud -t véli felismerni bennem !!!!!!
“JE EST UN AUTRE.”
Kedves Iparterves, Rimbaud nem mi vagyok.
(És Ön sem Izambard.)
Ez azért intelligens és hízelgő volt Öntöl,
aki egyébként mindig olyan kritikus !!
Elismerem van bennem bizonyos hajlam a pluralitásra, ha akarja
úgy is mondhatom, hogy vágyunk a multiplikációra.
Mondjuk ez segít nekem hogy uralkodjak rajta.
(na ezt véletlenül jól lehet magyarul mondani)
Képzelje, egyetlen ígéretét sem kell betartanom.:)
És én sem vagyok a hülye ígéretei börtönében.:D
Mondtam neki hogy hagyjon fel Ipartervessel.
Azt nem! Mert végülis szimpatikus.
Látja, így sikerül folyamatosan a saját csordánkban élnünk.
Azt gondolhatja, Iparterves, hogy sejtik hogy
azonos pillanatban halnak majd meg.
@Spengler Kati:
Kedves Spengler Katalin !
Az Artfanatics kiállítás megnyitóján Ön elmondott egy beszédet, (amelyet a Műcsarnok honlap is közölt).
Ebből a beszédből idemásoltam egy mondatát:
(a nagybetűk tőlem)
“A múzeum volt munkatársa most a vitában új fejezetet nyitva,
a Szépművészetire jellemző gondolkodásmódhoz és kommunikációhoz messzemenőkig igazodva, parciálisnak nevezte a Műcsarnok működését, mert kiállításait szűkebb közönség látogatja, és a lehető legkomolyabban fölvetette azt a lehetőséget, hogy a jelenlegi tevékenységét fölszámolva,
a Szépművészeti vendégkiállításainak helyszínévé DEGRADÁLÓDJON.”
Ön ugyan ezt nem mondja, de szavait úgy is érthetem hogy napjaink művészetének egy bizonyos idő elteltével való bemutatása “degradáló” lesz vagy lehet?
Értsem azt hogy a kortársművészet a jövőben esetleg degradálásra is hivatott ? (Remélem nem.)
Ezt a “degradálódjon” szót abban az esetben is használná
ha ez a vendégkiállítás, mondjuk, Max Ernts, Francis Bacon
vagy Pollock (és még számtalan más) ?
@E. Dávid: Lefordítom magyarra: Ön az, Önök egyek. Üdv. kedves E, üdv. kedves Mester, üdv. Sz.J. Jó szórakozást, hiszen – láthatólag – igen jól megvan saját magával. Micsoda szerencsés ember!
@iparterves:
Valójában nem tudom mit is akart mondani.
De azt hogy összetéveszt valakivel hízelgőnek találtam.:)
Azaz perspektívát kínált hogy valaki más is lehetek. oohhhh!
Tegnap este óta csak erre gondolok.
Remélem ezt szórakoztatónak találja.
Ha én ezt az esernyő-üzentet kaptam volna valakitől most az egekben lennék.
Ez egy biztonságos cigánylétra -mégha virtuális is- hogy fölé kerülhetek. Aztán majd én tarthatom a cigánylétrát…
Nem gondolja hogy ez érdekes ?
Miért akar Ön mindig békét ?
A béke nagy kincs de azért egyáltalán nem a legnagyobb.
Nem gondolja hogy az expanzió érdekesebb, hasznosabb, gazdagítóbb ?
@E. Dávid: Jó, rendben. Nem baj. A hangvételük olyannyira azonos – nehéz egy embernek kétféleként írni, noha nem lehetetlen -, hogy semmi kétség.
Érteni sem kell mindent.
@E. Dávid: Ezentúl EDSZJ-ként fogom nevezni. Üdv.
Vagy esetleg GYP-nek ? Mint ” kisgyűjtő”
@IR32: Az ki?
Annyira boldog vagyok: benne vagyunk az Újságban. Bizony, benne. Igaz, csak S.K. lett nevesítve – neki az idézettségi indexe így nő, amihez gartulálunk -, de mi mindannyian, akik itten véleményünket közzétettük, említésre érdemesnek minősültünk Bárotfy A. sé szerzőtársa Café Bábelben megjelent írásában.
B.A. neekm is volt szíves írni amúgy, s felajánlott egy találkozást – nyilván háttérbeszélgetésként -, amit kénytelen voltam elutasítani,. Hát ki vagyunk én? Egy nagy nulla ( köszi EDSZJ, tudom, hogy ezt tetszett) ( Megjegyezném, BA megígérte, hogy elküldi az anyagot elektonikus levélben, de elfelejtette. Nem baj, vagyunk így ezzel mi is, nem? )
Az írásra részletesen nem térnék ki, mindenki olvassa el, akit érdekel. Annyit azárt elárulhatok: semmi újat nem mond, de legalább aránylag rövid.
Hibák tömege: Bátorfy A-nak hívják a szerzőt ( bocsánatot kérek az elírásálrt tőle ) ( A sé az és, a garttulálunk az gratulálunk, a neekm az nekem ). Mentségemre: szemüveg nélkül írtam, s nem jól látom a képernyőn azokat az átkozottul piciny betűket. Hiába, az öregség és a romló test!
Szeretnék még egy-két apróságot hozzátenni a nagyon összesűrített véleményemhez. A tanulmány írói arról beszélnek a magyar piac kapcsán, hogy a magyar művészek fix áron dolgoznak. Mivel ( Lowas ! ) nem vagyok művész, nem egészen tudom ezt értelmezni.
Mi az, hogy fix ár? Adott egy mű, amelynek mérte 60×80 cm, mint a jó öreg átlagos képcsarnoki festmények voltak, s annak az ára mindenkorra adott? Négyzetcentiméterben mérik?
Ha piac van, akkor a művészek nem a kereslet-kínálat rendszerében élnek? Ez akkora meglepetés számomra, hogy most egyszer és mindenkorra lemondtam a gyűjtésről, mint olyanról.
Ha nem nagy kérés azért, megtiszteltetésnek venném, ha galériások – akik a tanulmány szerint itt névtelenül hozzászóltak a kialakult vitához – és művészek is elmondanák, miképpen is működik ez a rendszer és tényleg olyan egyszerű-e az árképzés mechanizmusa 8 fix, ami fix ), mint leírták a szövegben.
Ne bízz semmit a véletlenre, avagy hogyan lehet ön-kanonizációs célból egyszerűen meghekkelni a (nem túl bonyolult) rendszert (c) VD
1. lépés: ajándékozz szisztematikusan festményeket közgyűjteményeknek.
2. lépés: kérd vissza őket egy kiállításra, ahol a mint közgyűjteményekben szereplő “láthatatlan” műveidet bemutathatod.
@iparterves:
iparterves, itt van amiket te beszélgettél a télen
a Szabolcsival,bm.
te kézzel-lábbal hadonásztál (de főleg lábbal)
pedig amit az mondoot az zsír
itt az Ön te vagy, az én az a szabolcsi
Ön: Antal Péter eminens mügyüjteményébe sokan ajándékba adnak, hogy szerepeljenek benne.
én : rendezöi utasitas: “szenvtelenül” :
Ha igy gondoljak miért ne ? Az a céljuk hogy Antal Péter szakralizalja öket.
Hogy hozzakötödjenek az antali-networkhöz. 🙂
Ön: A Ludwigban letevö-jótevök vannak, akik a falon akarnak lenni és látszani.
Hogy is van akkor a network-kel?
én: ismét szenvtelenül: Miért ne? Intézményesedni akarnak. Az akarjak hogy a Ludwig auraja érték-esitse öket.
A Ludwig mint network. Pontosan, Kapitanyom.
te egy kicsit lassan frissítesssz, ezt is mondták már neked bm
egyél már egy kicsit több zabot !
@kézdi: Én már csak egy hajlott korú nickes vagyok és nagyon lassan frissítek. Az jó, hgy mindig vannak frissitők. Köszönöm.
( Jleezném: sem az ön-, sem egyéb szakralizációban nem vagyok érdekelt és érintett, mert nem vagyok művész. Ezért esik le olyan lassan. Különösen az AP-i szakralizéció. Az csak egy gyűjtemény, magyar mértékkel jelentős, de egyébként, nem megsértve AP-t: egy nulla. Miként a magyar művészet teljesítménye is. Ezen persze elvitatkzhatunk, de nem “innen” nézve, hanem “onnani” kinti szemszögből. frissítsünk tehát!)
@tengeleczky: Ha művész lennék, feltétlenül követném, amit ír. De nem vagyok művész, s a nevem megörökítése sem érdekel különösebben.
Minden elmúlik…
Egy mai huszon-harminas-negyvenesnek biztos fontos, hogy minél több helyen legyen megemlítve, hivatkozva, kitéve, de aztán jön az a pocsék múló idő és az, meg az újabb nemzedékek, kegyetlenül megrostáljá a felpuffasztott önfrissítőket.
Bár inkáb: carpe diem.
Szóval: nyomjátok művészek a tárgyakat a múzeumoknak, csináljátok a honlapokat, legyen meg a ti nevetek!
@kézdi: Bocs, mégy annyit: a szövegkörnyezetből való kiszakítás művelete – miként Ön művelte – eltorzítja a mondanivalót, de mindenképpen jelzi a kiragadó gondolati irányait.
Így zsír a dolog.
Hajlott koromra tekintettel engedtessék meg nekem, hogy nem művészettörténésztől származó írásokat ajánljak a műgyüjtés és a képárak iránt érdeklődő széles publikum számára.
Zbigniew Herbert: Csendélet zablával ( Orpheusz Kiadó, 1998. ) című kötetében van A művészet ára és A tulipán kesernyés illata című esszé. Nem sok az egész, negyven oldal. De sokat mondó!
Jó olvasást kívánok.
Az ember olvasgat, olvasgat, annyit mindent már, hogy majdnem átsiklik a fontosabb dolgokon is, úgy elárasztják a szövegek. De a tengernyi betűben mindig van, ami megragadhatja a figyelmet, s kizökkent a jólétből.
az artmagazin netes változata értekezik a bázeli művészeti vásárról, amely talán a legfontosabb a maga nemében.
S idéz nagy embereket, mint az alábbit is:
“‘Az emberek jobban bíznak azokban a művészekben, akik múzeumokban, egyéni kiállításokon és magángyűjteményekben szerepelnek. A visszaigazolás sokkal fontosabb, mint az ár. Ha a műnek nincs ilyet előélete, nem számíthat túl sok érdeklődésre’ – állította Theodore Bonin a New York-i Alexander and Bonintől.”
Mit is mond nekünk a jó Theodore? nem többet, de nem is kevesebbet, mint az a fontos, hogy ki a gyűjtő. A mű is számít, de igazán az, hogy már kinél fordult meg az alkotás.
Jó érzéssel veszi az ember a kezébe és sorolja be a gyűjteménye a műtárgyat, ha az már szerepelt XY kollekciójában.
Szabolcsi szakralizációs koncepciója, lám, így igazolódik. Illetve: mégsem. Ugyanis nem a művész-gyűjtő viszony itt a lényeges, hanem kifejezetten a gyűjtő-gyűjtő reláció.
Amelyben nem is az ár, még kevésbé a mű önértéke, esztétikai, szociológia, művészettörténeti vagy más forradalmi értéke számít, csak az – kinek tetszett meg a Nagy Emberek közül annyira, hogy egy darabig magánál tartsa.
Ez új stratégiát kínál a galéristáknak: a jó nevű gyűjtőket kell rávenni arra, hogy a galéria által futtatott művészektől időlegesen vegyen át munkákat, majd azokat – kölcsönbe – a galéria a saját helyiségében kiállítja.
Kétszeres a haszon: a műgyűjtő bemutatkozik, gyűjteménye nyilvánosságot kap, a művészei szintén, s a provenance erejével gyarapodnak.
Ezentúl én sem azt fogom nézni, milyen egy kép, de inkább azt: ki volt a tulajdonosa. ha az van a kis papírra pingálva, hogy a művész tulajdona, akkor az annyit jelent: senkinek sem kellett. Így majd nekem sem.
A művészeknek mi erről a véleményük?
. . .A méltó ártól a vevö önmaga is méltosagot kap, érték-esül.
Sőt azontul, hogy ez a vevö az ar “méltosagat” élvezi, (amelynek képzésében a vasarlassal, önmaga és sajat érdekében részt is vesz), élvezi majd azt az egyfajta horizontalis (koncentrikus)
és vertikalis (piramidalis) “méltosagot”
amelyet a ga-lé-ri-a mas ve-vö-i
egyuttal “sugaroznak” felé is (mivel nem ö az egyetlen vevö). Azaz önmagat egy bizonyos értékes és méltosagteljes network “tükrében” lathatja lattatja, miközben önmaga is tükör a network-öt alkotoknak. . . . . .
. . . . .Ez elsösorban azokra vonatkozik akik ennek a piramis-szerü vagy koncentrikus networknek föleg a belso vagy felsö részében vannak.
Azaz a leggazdabbak, legtekintélyesebbek. vagy a “leghozzaértöbbek”. 🙂 Mindez biztositja majd mobilitast ezen a network-ön belül. Mindenki szeret gazdag-nak, érdem-esnek, érték-esnek latszani méltosag-ot kapni, azért hogy a networkben centralisabb helyet foglaljon el hogy megszilarditsa ezt a network-öt,
vagyis egy-ben sa-ját ma-gát is. . . .
@iparterves:
De leírható a “szakralizáló kéz” is.
A 20. században van néhány. Azért nem olyan sok.
Ezek főleg kereskedők (vagy művészek).
(Flechtheim, Carl Einstein, Vollard,
+ Beyeler, hogy örüljön elismerem, jó. De nem bírom ezt a szörnyű pragmatikus fszt.)
( Vagy a “people”….. Ezek a főleg Spengler Katalinnak “szakralizálnak”.)
De a legfontosabb André Breton, nincs kétség.
(Esetleg Sam Wagstaff, Harry Lunn, Jammes, Texbraun, Heiting
a fotóban, de ez speciális.
Ezeknél a “la primauté du regard” számít.)
Jól van?
@E. Dávid: Szabolcsi, ha már két nevet használ, legalább próbáljon meg kétféleképpen is írni.
A méltányos árától röhögőgörcsöt kaptam. Ahogy azt a kisfiú/kislány álmaiban elképzeli! S jön a Vollard-dal is, aki ugyanúgy nem fizetett méltányos árat semmiért, ahogy ma sem.
A halottaknak jár a méltányos vagy afeletti ár, a többinek csak akkor, ha a galeristájuk jól megdolgozta a népet.
Mindezt egy kicsit hosszabban is leírtam, de technikai hiba miatt az a változat elszállt, s most nincsen kedvem reprodukálni a gondolataimat. Elégedjen meg azzal, hogy nem az anyagköltséget, nem is a munkadíját, de nem is a nevét vesszük meg, hanem egy jövőre irányuló hitet, hogy a művész majd lsz valaki. Nagyobbrészük piaci értlemben egy senki. Nem sértés ez, tény. A provenanciánál – magánál szakralitás – ezért nincsen fontosabb azok között, akik a jövőt együtt veszik a múlttal: már biztosították őket arról, hogy érdemes megvenni az adott tárgyat – mégha az szar is ( Manzoni ) -, mert volt, akik számára a tárgy értékesnek bizonyult.
Mindig ilyen utánzókból, kockázatkerülőkből van több a piacon. Ezért nem vesznek magától a nagyok, mert maga – s ezt nem személyeskedésnek,sértésnek szánom, higgye el – piaci értelemben egy senki. Dupla nulla. És ha nem talál neves galéristára/gyűjtőre, aki hajlandó az ő saját nevét a maga ismeretlen nulla neve mellé tenni, hogy magából is legyen valami.
Önzetlenségről meg méltóságról, kérem, ne uis beszéljen, ez a patetikusság nemcsak fájdalmas, igaztalan, de lényegesen hülyébbnek is tünteti fel, a szubjektumokből eredő és összeálló folyamatok meg nem értőjének.
De ha magának jobban tetszik, azért nyugodtan ábrándozzon a vevőnek is méltóságot adó árról. Ilyet a vevők nem ismernek, legfeljebb azt a megtiszteltetést, amikor a Nagy Művész – a provenanciák lovagja – elad számukra valamit. ( Ez nálunk az ún. Mesterek esetében jól ismert érzés, amely aztán gyorsan elenyész. )
@iparterves: Kedves Iparterves, :))
Ez a szót hogy “méltányos ár” én még életemben nem írtam le !!!! (Söt, ez a szó talán még soha nem hagyta el a számat.)
Ennek a szónak nincs jelentése a műkereskedelemben!!!!
Viszont, itt fenn olvashatja, azt hogy “méltó ár”.
Ez a “méltányos árral” (fair price) szemben
a VEVŐ “méltó-ságára” vonatkozik.
(A “méltósag” szó itt egy gyűjtőnév ? Mindenesetre itt sokrétű jelentése van.)
Arra a méltóság-ra utal amivel a kereskedő a vevőt megilleti, arra a méltóság-ra vonatkozik amivel a kereskedő a vevőt “felruházza”, amivel “kitünteti”, “elismeri”.
“Fontosságot”, “jelentőséget” tulajdonít neki.
Ezzel a “mélto árral” köti össze az vevőt azzal a hozzá “méltó” tárggyal amit eladni kiván neki. Ez a “méltó ár” az amely megerősiti majd a vevőt abban a szociális pozicióban amelyben hiszi magát, amelyben a kereskedö hiszi őt, amelyben mások hiszik őt, vagy (miért ne?) amelyben valóban is van.
Ez az ár lesz az amely a vevőnek (először, vagy ismételten) ajtót nyit affelé a network felé amelyet a galéria az üzlet érdekében épít.( Mindezt azért hogy több pénzt vegyen el tőle.)
Ön azt írja hogy a “a jövőbe vetet hitet veszi meg a vevő, az abban való hitet hogy egyszer lesz “valaki” a művészböl”.
Kedves Iparterves, ezt a jövőt csakis és kizárólagosan a network biztosítja. Ez egy olyan konstrukció (work in progress) amely a galériából, azt azt körülvevő vevőkböl, a művészt kredibilitással felruházó művészet-ideológusokból és a művészböl áll.
(Itt persze egy interaktív jelenséggel állunk szemben amihez sok más tartozik, de a pillérek ezek.)
Hat hónapja már olvashatta, mindebben csak egyetlen faktor bizonytalan: a művész.
(Tehat a galéria bármit eladhat, gyakorlatilag.)
Az hogy a galéria bemutatja
a magángyűjteményeket? = network építés.
(Figyelmesen olvasva amit írt egy kicsit az az érzésem hogy Önnél még van hely. De a megszakítottságot nem kellenne úgy megélnie mint egy fatalitást.
Lásson ebben egyfajta nyilt perspektívát!
Szerintem úgy érdekesebb.
Az a tény hogy valaki a befejezetlenség ellen küzd mindenképpen értékelendő.
Én mindenesetre ezt pozitívnak látom.
De az ettől való eltávolodásnak vannak olyan formái amelyek igéretesebbek mint az az út amit Ön választott.
Ne legyen csalódott. Legyen önbizalma. Ez fontos.
Én megértem Önt, és nagyon jól tudom hogy ez nem egyszerű. Én magam is küzdelemben vagyok nap mint nap.
De megvagyok győződve hogy a félbehagyottságom egyben szabadságot is kínál.
Abba a pohárba ami csordultig van már nem tölthetünk vizet. Maximum megszínezhetjük a harag, az agresszivitás,
a megvetés, és kielégületlenség színeivel.
Hiszek benne hogy magunk mögött hagyhatjuk
ezt a kellemetlen állapotot. De azért nehéz, elismerem.
Főleg amikor az ember felnőtt.
Legyen türelmes és megfontolt. Ez nagyon lényeges.
Én is igyekszem türelmes lenni.
De bevallom voltam mar türelmesebb mint most.
Mondja, jól étkezik?
Én reggel mindig teát iszom + narancslekváros toast,
esetleg joghurt, narancslé, vagy valamilyen lé.
(Közben hallgatom a rádiót.)
Az “önzetlen” szót én soha nem írtam le, ezt máshol olvasta.
Egyébként tudatom Önnel hogy én nem vagyok művész! 🙂
Tehát nincsenek műveim.:)
Valakivel összecserél..
@E. Dávid: Nézze, Szabolcsi. Ha maga kereskedő, akkor engem, vevőt, ne a méltó árral tiszteljen meg.
Hanem a méltó termékkel.
Azzal viszont a mai művészet a sok hülyét ( amilyenmagam is vagyok ) nem tudja megtisztelni.
Én – ha gyűjtő/vásárló lennék – nem a galéria apszis méltósága miatt vásárolnék.
De sokan másként vélekednek erről.
Maga nyugodtan éljen a hálózatépítési elképzelésében ( alaposan és jókat eszegetve, egészségére ).
Éljen a Network sokáig!
Nem tudom elkerülni azt, hogy a hálózat abszolutizáló elképzeléseket azokhoz a tételekhez ne hasonlítsam, amely szerint a rendszer a rendszer ellenségeit és a rendszeren kívüliekete is a rendszer részévé teszi.
EDSZJ ennek a jó régi ideológiának egy felújított ( felnarancslézett ) verzióját adja elő, amelyben mindenki egy nagyszabású, de kívülről ( nem tudni ki által ) irányított teleológikus építmény része.
Ennek az építménynek, a Hálózatnak, dinamikája igazából nincsen, olyan mint egy tengeri öböl, a nagy nyugalmat árasztja, de vannak benne mindig hullámok, víz alatti mozgások. De a nagyságát, simaságát és ereját észlelheti, aki beleereszkedik a vízbe.
Kevésbé líraian: hülyeség, EDSZJ. De van még tere fejlődni, ökölógiai lábnyomát a művészet világában minimalizálni ( felszívódni a rendszerben ).
Dolgozzon ezen, minél alaposabban.
Gyrekek, ez volt 5 éve.
Most hogy állunk?
A Ludwig elesett.
Az MNG elesett.
A kortárs műkeerskedelem – az meg micsoda?