A lótusztól a narancsig – végletek és vadhajtások


Zaha Hadid,Velencei Építészeti Biennále 2008. Fotó: Somlyódy Nóra.

Megvallom őszintén, kicsit többet vártam ettől a biennálétól. Ugyan nem állítom, hogy a súlyos velencei katalóguskészlettel éppen bezuhanva a gép elé, máris kellő távlatot nyertem tőle… de mégis, mégis. Miután az első napon végignéztem a pavilonokat, a második nap veszedelmesen csökkenő hőmérséklete és kegyetlen esője elől meg az Arsenale félhomályába menekültem. Az Arsenale, mint mindig, a biennále központi témáját bontja ki, s nem Velencében lennénk, ha hiányoznának innen az építészet divattervezőinek művei, illetve ők maguk személyesen. És máris ott vagyunk ennek a biennálénak – illetve a mindenkori velencei biennáléknak – az ellentmondásosságánál. Hiszen Zaha Hadid, a UN Studio, az Asymptote, Greg Lynn, Frank Gehry stb. valaha tényleg az építésen túli építészet, az ikonikus építészet, a „kísérletezés mesterei” voltak – ahogy az olasz pavilon néhányukat külön is bemutatja -, ám ez a kortárs építészetnek egy lezáruló, jelen pillanatban már csak kizárólag csak önmagáról szóló áramlata, aminek a végletei és vadhajtásai is elég jól ismertek. A Coop Himmelb(l)au egy negyven éves projekttel jelentkezik; Gehry egy készülő moszkvai épületének installációjával, melynek elmaradhatatlan, ívelt óriás fémpikkelyeit az Arsenaléban helyben tapasztják agyagból; a UN Studio a rájuk jellemző hajlított, hajtogatott vonalvezetésű minimalista térrel képeviselteti magát  (stb).

 

Az ember megy, rója a százmétereket az egykori hajógyári csarnokban, és nagyjából tudja, mi következik. (Meg azt is, mi nem: nincsenek itt a megastruktúrák apostolai: Rem Koolhaas vagy Norman Foster.) Közben lépten-nyomon figyelmeztetik arra, hogy a kiállított objektumok műalkotások. Zaha Hadid Lotusát például, amit a praktikum hagyományos fogalmán könnyedén átlibbenve egyszerre definiálnak ülőbútorként és házként, a „hozzányúlni tilos” felirat óvja a kíváncsiságtól. Nem reprezentatív felmérésem szerint a S1ngletown projekt találtatott mind közül a legjobbnak (egyébként a jellemző megnyilvánulások a megkérdezettek körében a központi kiállításról: „blöff”, „hakni” illetve „vicces” volt). Az amszterdami Droog ugyanis a szingli életformára szabott leleményes cuccokból tart termékbemutatót, köztük fellelhető például egy felfújható szoknya, ami egy pillanat alatt privát teret teremt a viselője köré, ha ő adott esetben a metrón magányosan kívánna i-podozni.

Az olasz pavilon idén is az Arsenale kisöccse, a kísérletek, a kritika terepe. Ugyan a pavilon labirintusa most is komoly befogadói próbatétel elé állít, alapvetően azt a tendenciát térképezi fel, miszerint az újabb generáció számára az építészet valami teljesen mást jelent, mint az Arsenaléban feltűnő mestereknek. Itt a gondolkodás léptéke urbanisztikai, a reprezentációs megoldások pedig képzőművészetiek, miközben a zömében kutatás-alapú projektek rokonszenves ökológiai és társadalmi problémaérzékenységgel készültek. A hol költői, hol provokatív, hol utópikus víziók túlnyomórészt a természet helyét, a befogadóbb városiasság lehetőségeit tematizálják. Az egészet egy légies bambuszinstalláció vezeti be, ami a svájci Herzog deMeuron iroda és a tavalyi documenta ünnepelt-vitatott figurája, Ai Wei Wei koprodukciójában készült (őket egyébként már Pekingben összeadták, közösen jegyzik a „madárfészket”, noha Ai végül az olimpiáról való távolmaradásával tüntetett).

Stefano Boeri három egyformán elképzelhető szcenáriót mutat be arra, hogy az ismert városfejlődési tendenciák mellett milyen lehet a természet jelenléte a megapoliszokban. Az egyik szerint a technológia felzabálja a várost, ami így a totális kontroll helye lesz; egy másik szerint a természet veszi birtokba a köztereket; a harmadik vízióban védett övezetek alakulnak ki a városon belül, ahol vadállatok portyáznak, és az elképzelhető legszélsőségesebb esetben elüldözik a lakosságot. Az olasz pavilon legtöbb kiállítója az első opciótól tart, így a feld 72 urbanisztikai stratégiákat készít emberibb (köz)terekért. A zus egy fiktív UNESCO konvenciót fogalmazott, amely a metropolisz-térségekben az egy főre eső köztér kritikus minimumát szabályozza, hogy így fékezzék meg a közterek további privatizációját és tönkretételét. A JDS Architects egy negyedik opcióval jön, mert ez a holland csapat rájött arra, hogy az új megastruktúrák köztereit ezentúl vertikálisan kell az épületekbe integrálni (a dubiőz kínai vállalkozást, amit itt illusztrál egy render, természetesen fenntartható ökológiai rendszerként képzelik el). Innen már csak egy lépés az NL Architects mesterien photoshoppolt virtuális valóságáig: az autópályák óriáskeréknyi hurkokba futnak bele, a Csendes-óceán egy helyre sodorja a műanyag hulladékot, a szélerőművek virágcsokrot mintáznak, az őserdőből ikertornyok nőnek ki (merthogy kiszámolták: összesen ötven WTC-toronypárnyi üres irodanégyzetméter lelhető fel ma az európai nagyvárosokban). Egyébként hasonló photoshopbravúrral lett a lengyelek Hotel Poloniája a legjobb kiállítás a nemzeti pavilonok közül: ott hat újabb épület fotóit dolgozták meg, egy ötven évvel későbbi állapotot rögzítve.

A collectif exyztet viszont inkább a kiábrándulás környékezheti, pedig két évvel ezelőtt a francia pavilon nekik köszönhetően vált a legnépszerűbb partihellyé. Ezúttal egy bokszzsákot kínálnak, hogy levezethessük a dühünket, amennyiben mi is így érzünk: „If the venice biennale is (again) another moment of intellectual consumption and contemplation, we disturb by proposing a platform of action, defending an architecture that is alive.” Dehát nincs az az indulat, ami kikezdhetné a biennále veretes intézményét, hiszen a toronyház, ami az ütésünk erejét szemlélteti egy monitoron, folyton visszaáll az alaphelyzetébe.

Ugyan van ebben igazság, de mindig van néhány olyan projekt is, ami még a legzúgóbb fejjel is kiköveteli magának a figyelmet. Bolyongás közben szerencsére nem kerültem el azt a filmet, ami Rem Koolhaas bordeaux-i házát portretírozza, mégpedig a takarítónő szemszögéből. Ennek a felettébb szórakoztató filmnek nagyon örültem, ennél jobb épület- (és építész-) portrét még nem láttam, takarítónőét meg éppenséggel soha… Aztán itt van Boris Bernaskoni, az orosz provokatőr, aki egy könyvet állított ki (a harmincegy éves építész állítólag azért futott be, mert a permi múzeumra készült pályaművét egy ismert svájci építész munkájának nézték). A Profoster Show botránykrónika: tavasszal derült ki, hogy az Új Tretyakov Galéria modernista épületét is beáldoznák Moszkva elszabadult építési boomjának kedvéért, amely boomból jelentős mértékben kiveszi a részét a dúsgazdag beruházó szerepében tetszelgő Luzskov polgármester felesége. Mint számos másik projektet, ezt is Norman Foster jegyzi; a jelen állapotában egy félig hámozott narancsra emlékeztető látvány tényleg minden józan várostervező rémálma lehet.

Végső soron Betsky kísérlete érdekes volt, hiszen alaposan mélyvíznek bizonyult az építészek számára az a felhívás, hogy az Arsenaléba kivételesen ne épületdokumentációt, makettet, filmet vigyenek, hanem valami mást, ami valahol ez előtt, esetleg ezen túl van. Ezen a téren azonban az olasz pavilon kísérletező, antropologizáló, etikus, időnként inkább irodalomnak tűnő építészete sokkal találékonyabbnak – ha elég borús felhangúnak is – bizonyult. Most már csak az a kérdés, hogy mi lenne, ha ezek a tehetséges emberek egyszercsak nekiállnának épületeket is tervezni?
 

 

 

 

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány