A tranzit.hu kitartóan próbálja felvetni a kulturális politika kérdését. Évek óta ezt teszi. Legutóbb körkérdést intézett magyar értelmiségiekhez, azt tudakolva, van-e ma, Magyarországon kulturális politika, ha van, milyen, ha pedig nincs, miért nincs. A kérdésekre kevesen válaszoltak, az idők azonban, ettől függetlenül, egyre inkább kedveznek ennek a kérdésnek. Úgy néz ki, az elkövetkező években nehéz lesz nem foglalkozni a kultúra és politika viszonyával. Nem csak a magyar kulturális politika fejleményei miatt, és nem is csak az Európán végigsöprő válság és megszorítási hullámok miatt. Hanem amiatt is, mert a kulturális szféra dolgozói egy speciális helyzetből szembesülnek ezekkel. Egy elvben autonóm és „érdek nélküli”, csak a saját, mezőn belüli szabályai által alakított szféráról van szó, ami a támogatások szintjén egyszerre számít államilag támogatandó közjónak, és piaci árunak. Ha a kulturális szféra forráshiány miatt veszélybe kerül, ha az állami támogatásért cserébe megsértik a kultúra autonómiáját, ha a piacon való túlélés befolyásolja a művészet irányát, hova álljon a kulturális szféra dolgozója, aki magára autonóm személyiségként kíván tekinteni?
Teatro Valle színház ι © espresso.repubblica.it
Egy példát szeretnék megmutatni, ahol művészek ezzel a problémával foglalkoznak. Nem mint egyetlen, vagy Magyarországon egyáltalán alkalmazható megoldást hozom föl, csupán mint inspiráció-forrást a gondolkodáshoz.
Róma központjában művészek egy csoportja 2011 júniusában elfoglalta a Teatro Valle színházat, amit az önkormányzat forráshiányra hivatkozva bezárt. „A spektákulum dolgozói vagyunk, művészek és értelmiségiek. 2011 június 14-én elfoglaltuk a Teatro Vallét, Róma legrégibb színházát, hogy megmentsük a privatizációtól, s hogy felhívjuk a figyelmet az olasz kultúra és politika válságos helyzetére.” – írták a foglalók egy későbbi kiáltványban.
A foglalás célja az volt, hogy a színházat tovább működtessék, s a kultúrát közjóként műveljék benne. A színház működtetésének alapgondolata egy politikai gondolat, ami a művészet fogalmát is meghatározza. Ez a gondolat a közjó mint „commons” gondolata. A „commons” egyszerre ellentéte a publikusnak, ami a központosított, állami irányítás alatt álló közjavakra vonatkozik, és a privátnak, ami a magántulajdonban levő javakra vonatkozik. A „commons” egyszerre politikai és gazdasági ötlet. Arra vonatkozik, hogy közös javakat a mindennapi gyakorlatban is együtt menedzseli a közösség, akikre tartoznak. A színház esetében ez a közösség mindazok, akik a színházat működtetik, akik közönségként odajárnak, akik fellépnek benne, vagy akik egyszerűen csak támogatják.
„Az elmúlt hét hónapban a foglalás alatt azzal kísérleteztünk, a törvényesség határát feszegetve, hogy a részvételnek és kulturális termelésnek megfelelő környezetet hozzunk létre, túl az adminisztratív kormányzáson és a profit logikáján. Január 13-án átléptünk egy következő, érzékeny és szenvedélyes fázisba: egy olyan jogi, művészi és gazdasági intézmény felépítésébe vágtunk bele, ami az együttműködésen, a részvételi menedzsmenten és az önkormányzáson alapul, s amivel a politikai küzdelmünk az alulról jövő alkotás folyamatává válhat.” – írják a foglalók. „Azt akarjuk, hogy a színház közjó maradjon. Van a közszféra, és van a magánszféra. Mi egy olyan harmadik szektort akarunk létrehozni, amit senki nem irányít, hanem mindenki alkot” – mondta egyikük a Guardiannek.
A Teatro Vallében azonban nem csak az az érdekes, hogy egy csoport művész jobb híján kitalált magának egy érdekes működési formát. Az érdekes az, hogy ez a „jobb híján” állapot általános állapottá kezd válni, nem csak a kulturális szférában. Az ő megoldásuk azért érdekelhet másokat, mert olyasmin gondolkodnak, ami másoknak is a problémája. Mióta a Teatro Vallét elfoglalták, és sikerrel működtetik, hat másik hasonló foglalás történt hat másik olasz városban, utoljára Milánóban.
Persze ez nem véletlen. A római színházfoglalás az olasz baloldali mozgalmak sűrű hálózatából nőtt ki, s számtalan, az olasz kulturális intézmények Berlusconi alatti átalakulása ellen fellépő kisebb foglalás előzte meg. Tágabb jelentőségét az adja, hogy kicsivel a színház befoglalása előtt történt, hogy a vízprivatizációról és nukleáris energiáról szóló népszavazás, nem kevés mozgalmi kampányerőfeszítés nyomán, sikerrel zárult; az olaszok megszavazták, hogy a megszorítások ne vezethessenek a víz és az energia fölötti állampolgári kontroll végső elvesztéséhez. „Mint a levegőt és a vizet, a kultúrát is visszaköveteljük!’ – szólt a foglalás szlogenje. A népszavazásról szóló kérdőív szövegezője, Ugo Mattei jogász a közjavak közös menedzsmentjének polgárjogi vonatkozásaival foglalkozik; azzal hogyan nézne ki a „commons” jogilag. Ő segíti a Teatro Valle Occupato szervezőit az általuk megálmodott „jogilag, gazdaságilag és politikailag” egyaránt közös intézménynek a létrehozásában. A színház szervezeti és működési szabályát mintának szánják arra, hogyan lehet ilyen intézményt egyáltalán működtetni.
Jelenleg tehát színházi és zenei előadások, táncleckék, szervezői naggyűlések és politikai viták helyszíne az a színház, ahol Pirandello Hat szereplő szerzőt keres c. darabját 1921-ben először előadták.
Néhány kérdés a gyakorlati részletekről – mert 1. így egyszerűbb mint googelezni 2. mert a gyakorlati részletekkel lehet igazán jól agitálni:
– Miből finanszírozzák az elfoglalt színházat? És milyen koncepciók léteznek a “commons” finanszírozására? A működtetők meg tudnak élni a commons-ként működő intézményből? Vagy ingyen végzik a munkájukat?
– Ha ingyen (vagy rossz fizetéssel) dolgoznak akkor egy kis megjegyzés. Ez könnyen vezethet egy ördögi körhöz: Mivel mindenki egyetért abban, hogy a kultúra autonóm kellene legyen és ezért hajlandó áldozatokat is hozni, és mert az a common sense, hogy a kultúrális munkákat mindenki szenvedélyből és meggyőződésből végzi, ny.európában már egy jó ideje dívik az ingyendolgozás trendje a kulturális szektorban. Ezt a trendet támasztja alá, hogy néhány (nyugateurópai) “kultúrtermelői” bachelor program curriculumának kötelező része a “szakmai gyakorlat” (azaz az 1-3 hónapos ingyen munka!). Ez oda vezethet, hogy a végén csak az foglalkozhat művészettel akinek elég gazdagok a szülei ahhoz, hogy gyermeküket finanszírozzák amíg az ingyen dolgozik.
Hogy néz ki ez a probléma az elfoglalt színházak esetében? Miközben a “common”-ért küzdenek, hogyan védekeznek a saját “prekarizálódásuk” ellen?
Rühöt kapok a neobunkó magyar szövegektől, kérem, ne tegyenek ilyet velem: a “a színház befoglalása” az magyarul (!) a “színház elfoglalása”.
Kivéve, ha a tranzit a kertv-k szintjén van.
De még akkor sem!
@sokadik kedd: A kérdései nagyon jók.
A kulturális munka kényszer-ingyenessége nálunk is megvan – a publikációkért a nagy többség semmilyen pénzt nem kap, vagy olyat, ami inkább a sértés kategóriájába sorolható, s ha az emberfia takarítóként dolgozik, akkor is nagyobb összeggel tisztelik meg.
A finanszírozás-finanszírozhatóság kérdését a jelen dolgozat egyáltalán nem érinti. lelkes írás, amely a kultúra közösségi – pontosabban: kisközösségi – hasznán mereng.
Van-e ilyen? A kérdés az, hogy a kultúracsinálók kasztja, amely – akármennyire is nem tetszik ez a befogadóikkal önmagukat “egységben” látóknak – elkülönül a közönségétől, milyen módon tudja fenntartani önmagát?
Saját munkájából, ha az commons, de a community-től nem részesül támogatásban, sehogyan sem.
És itt van az a szorító ellentmondás, amire nincsen még kielégítő válasz.
Mivel a Guardian jelölte meg a cikk forrásként, hát utaljuk oda az olvasókat: egy egész sorozat mutatja be, hol és milyen módon csökkent a kultúra támogatása Európában.
Magyarország még üres folt a térképen, mi azonban itthon tudjuk, mi történik.
Ez is a Guardin-ből való:
“Jean Voirin, a former cinema technician, and secretary general of the arts branch of the powerful CGT union, was among those who called the strike in 2003. “It’s a system that guarantees people can live from their profession,” he said. “Stars don’t need it but not all actors are stars. There’s a free-market offensive in European politics and a campaign by the right in France which says the arts are too expensive and this particular unemployment system is a luxury. We argue the opposite. If an employer wants to hire a worker for short periods but expects them to be fully trained to the latest requirements every time, it’s totally normal there should be protection for them.
“The law of the market alone can’t define the arts. Plus the arts and creative industries bring a lot of money into the rest of the economy. We saw that when the Avignon festival went dark during the strike; the loss for hotels and restaurants was very high.”
@sokadik kedd: Kedves Kedd, hát, igen, épp ez a lényeg!!! Amikor ezt a kizsákmányoló gyakorlatot valakinek nemrégiben kritizáltam (nem Nyugat-Európában, hanem itthon), épp a szakmai gyakorlatok és az kulturális területen végzett önkéntes munka kapcsán, akkor nem is értették, hogy miről beszélek!
@iparterves: Ez nem épp egy olyan cikkből vett részlet, ahol épp az “internship” intézményét bírálják? Olyan “szélsőbaloldali” lapban, mint a Guardian?
@timár.kati:
Sarkítva: Ingyen dolgozni vagy dolgoztatni a legtöbb kontextusban – és legföképp: a privát kereskedelni szektorban, tehát galériáknál, aukciósházakban, de akár az állami intézményekben is – nem oké!!!
Nagyon fontos lenne, hogy ezt azok is tudják akik megengedhetik maguknak, hogy ingyen dolgozzanak! Aki ingyen dolgozik a saját mukaerejét értékteleníti el!
Ezért érdekelne, hogy hogyan lehet úgy a köznek dolgozni, hogy ne zsákmányold ki saját magad. Honnan jön a pénz a közjóhoz? Vagy a közjónak csak ingyen lehet dolgozni?
Kedves cikkszerzö, kérlek válaszolj!
Mert az a tény, hogy vannak jófejek akik színházakat foglalnak el engem nem visz tovább a megoldáskeresésben. Holnap én is elfoglalok egy színházat, de ki fizeti a lakbérem, amíg én próbálok? A munkanélküli hivatal? Akkor végül közvetve már megint az állam kell finanszírozza a közt? Ami nem gond, de akkor ne tegyünk úgy mintha autonómok lennénk.
@sokadik kedd: A kedves szerzők általában nem válaszolnak.
Nem érzik dolguknak.
@sokadik kedd: bocs, nem voltam netközelben. abból érdemes kiindulni, hogy ők már prekarizálódtak, a foglalás előtt. A szervezők úgy foglalták össze megélhetés szempontból a dolgot, hogy ők korábban is projektmunkákból éltek, ami néha van, néha nincs. A színházat most a projektek közti szünetekben csinálják, és nem elsősorban ebből élnek, de azt várják, hogy egyre inkább kifizetődő lesz. A közönség kifizeti az előadókat, a támogatók alakuló köre pedig hozzátesz ehhez. Azt is érdemes hozzávenni, hogy többen bent laknak az épületben. Összesítve, ők jobban élnek most, mint amikor egyszerűen csak kihúzták a projektek közti szünetben, de természetesen a válság nagy kérdéseit nem oldották meg. A próbálkozásukat egy mintának szánják, amin érdemes elgondolkozni. Mint ilyet meséltem el.
A közönség most leépülőben van. A kulturális fogyasztás mértéke – ami a klasszikusnak nevezett műveket és műfajokat illeti – csökken.
Általában a kultúrára kevesebb pénz jut.
Ha ez alkotja a kulturális megélhetésbe vetett hit alapját, akkor nehezen lehet azt gondolni, hogy egy ilyen kezdeményezés – amely a közjót azért mégis elsősorban a saját jón keresztül méri és akarja elérni – sikerre vezethet.
@nurker:
Kösz a választ.
Innen már tényleg a saját felelőségem, hogy utána nézzek a részleteknek. Mert ettől kezdve csak a “reálpolitikai” közeg ismeretében lehetne megítélni, hogy mit lehet tanulni az olasz példából. Tehát olyamiket kellene tudnom/ismernem, mint például
a. a törvénykezési háttér. Olaszországban miből élnek a művészek a projektek között (van-e olyan rendszer mint az “intermittent”-ek támogatása a projektek között Fr.o.-ban),
b. hogy milyen “management-stratégiákat” dolgoztak ki a foglalók az üzemeltetésre. Például kik azok a “támogatók” és hogyan lehet őket tartósan az intézményhez kötni?
>>> Ezekből kiindulva – ha igazi aktivista lennék – levezethetném, hogy például a kultúrmunkásokra vonatkozó milyen támogatási törvényekért kellene küzdenem Magyarországon, ahhoz hogy ott is lehessen az autonómiáért küzdeni, akár színházat is lehessen foglalni. Ezt a levezetést persze egy csomó magyarországi tényező figyelembevételével kellene megtennem. Aminek a végén persze lehet, sőt valószínű, hogy semmi sem maradna amit átvehetnék az olasz példából. És kiderülne, hogy Ma.o.-on másképp kell csinálni.
@iparterves:
Megértem a szkepszist, de szerinted ilyen egyszerű? Egy egyszerű dedukcióval (iparterves: általában nincs kereslet/pénz a kultúrára, ebben a sajátos esetben sem lesz) elintézhető az eset? Nem kellene még több részletet ismerni, hogy az ember rámutathasson ennek a konkrét projektnek a konkrét gyengéire? És hogy a részletekből tanulva, komparatíve kidolgozhasson egy (akár helyi) stratégiát?
Például honnan tudod, hogy az elfoglalt színházakban nem rendeznek lukratív technoparty-kat(ha már a klasszikus műfajok nem jövedelmeznek)?
@sokadik kedd: Lucrative business? A teknőparti az lenne?
Szerintem a helyzet ennyire egyszerű. lehet árnyaltabban is fogalmazni, sok tényezőre tekintettel lenni, de végső soron mégis ez a pucér szerkezet világít ki mindenből.
Nem fosztanék meg ezzel a szövegemmel, úgy gondolom, senkit attól, hogy a maga elhatározásából nekifogjon és kidolgozzon bármilyen sémát arra, miképpen tudna működni a közösségi alakulata.
De, de és de: a végén mindig oda lyukad ki a dolog, hogy a ténylegesen résztvevők és a támogatók együttes hozzájárulása nem elég arra, hogy akár rövid-, akár középtávon fenntartsa magát a helyet ( amelynek fix költségei is vannak ), s ilyenkor megjelenik a közösség igénye arra, hogy a közösségi szolgáltatásokat nem fogyasztók is közvetve támogassák a közösséget alkotó, s magukat értékesnek tartó emberek produktumát,vagyis jöjjön az állami támogatás.
S ha ez az igény előjön, akkor ugyanott tartunk, a körforgás beindul.
Ez nagyjából a vastörvény. Magyarországon is. Elég, ha ránéz arra, mit mondanak a művészek…
@iparterves:
Fogalmam sincs, hogy a technoparty lukratív-e jelenleg vagy sem. Egy tetszőleges példa volt. Írhattam volna sextoy-fair-t is. Az biztos lukratív.
Értem értem, sőt én is így képzelem, nekem is ezt sugallják az előítéleteim/tapasztalataim.
De ha nincs konkrét analízis akkor az olvasónak nem marad más választása, mint hogy azt gondolja amit már eleve gondolt: vagy egyetértsen magával mert már úgyis úgy gondolta, vagy ne értsen egyet magával mert már különben is másképp gondolta. Nem lehetne egy kis teret hagyni az olvasónak arra, hogy valami megismerjen és maga formáljon véleményt? Azon túl amit már eleve gondol. Oké, mondjuk ebben a cikk is tovább mehetett volna a részletesebb beszámolóval. Mert nyilván azoknak íródott akik eleve szimpatizálnak az elfoglalókkal.
Nem gondolja, hogy a részletek néhány kivételes esetben akár magát is meglephetnék?
@sokadik kedd: Az “olvasó” azt gondol, amit akar.
Választása szabad.
Én is olvasó vagyok, aki olykor arra ragadtatja magát, hogy megírja, amit gondolnia szabad.
A részletek bizonyosan meglepőek lehetnének, a tendencia azonban nem tud meglepni.
Ha most annyit mond, pesszimista vagyok, akkor azt nagyon értelmetlen lenne.
@iparterves:
Nem azt mondom, hogy pesszimista. Azt mondom, hogy nem elég kíváncsi. 🙂
Az olvasó sajnos nem azt gondolja amit akar, hanem amit LEHET. Ha többet érvelne/-nénk/-nének és odafigyelnénk a részletekre akkor ezzel széletsíthetnénk annak a palettáját amit az olvasónak gondolnia LEHET.
Csak a megváltozott részletek által tolódhatnak el a tendenciák! Más megoldás nincs. Forradalmak nincsenek.
@sokadik kedd: Kiváncsi lennék, hogy mire kellene itt még kiváncsibbnak lennem?
Az olvasót ( magamat ) nem becsülöm le, mindenki annyit tud, amennyit, ha ráterhelik a tudást, okosabb nem lesz, de talán kényelmetlenebbül érzi magát, ha alulinformált, akkor úgy gondolja, hülyének nézik.
Nehéz a megfelelő megoldást megtalálni.
Maga egyszerűen kishitű vagy túl aprólékos ( kiváncsi a részletekre? ) – s ez már a törvénykezési információszerzési gondolatmeneténél is feltűnt.
Ki a fenét érdekel az, hogy mit szószátyárkodnak a parlamentekben, ha az ember valami újat akar csinálni?
Az alapítványi vagy egyesületi forma jól ismert, nem kell újra feltalálni. A bentlevőknek kell kényelmes belső szabályokat alkotniuk, s ehhez a törvénykezésnek semmi köze.
Ha nem úgy akar működni egy társaság, ahogyan a kapitalista gazdasági rendben elvárják, akkor dobja a szabályokat, olvasson Marxot, Babeuf-ot, Saint-Simont.
Forradalmak voltak és lesznek. Magán is múlik.
@iparterves:
Nem kishitű vagyok hanem gyakorlatias!
Aki aktivista igenis figyeljen oda rá, hogy mit intéznek a parlamentekben. Mert ott születnek a döntések, melyek meghatározzák, hogy miből és hogyan él (és nem a könyvtárban). És mert érdemes lenne megváltoztatni ott egy-két dolgot. Ennek a törvénykezést megcélzó, valóban politikai megközelítésnek Olaszországban igazán szép hagyománya van.
Ami pedig a könyvtárat illeti: Az én analitikus részletekhez-tapadásom közelebb áll Marxhoz mint az ön általánosságok felől konkrétumok felé közelítése. Lapozza csak fel a Tőké-t. Tele van ilyen “aprólékosságokkal”.
Nem arra válaszol amit írtam. Pedig nem hiszem, hogy nem értette.
Megpróbálom mégegyszer: Az olvasó azt érti amit kora, társadalmi közege stb. megenged neki (amit LEHET, és nem amit AKAR). Ha folyton csak azt ismételgetjük, amit az olvasó már úgyis tud, anélkül hogy kitérnénk a finom kis eltolódásokat okozó részletekre akkor az olvasó semmi újat nem tud meg. Ugyanazt fogja gondolni amit már eleve gondolt.
Ez pedig nem vezet tendenciaváltozáshoz. Kifejezetten az útjában áll. Forradalomhoz (ami nincs, mert csak folyamatos, apró eltolódással lehet megváltoztatni egy kort/helyzetet – lásd a rengeteg reakciós, ancien régime elemet, amit a forradalmárok a forradalom után megváltoztatott névvel továbbvisznek) pedig végképp nem.
Ne csak arra figyeljen amit ön akar mondani! Hanem arra is amit a másik ír!
@iparterves:
Véletlenszerűen kiválasztott szemléltető anyag a marxi aprólékosságból:
“The potteries of Staffordshire have, during the last 22 years, been the subject of three parliamentary inquiries. The result is embodied in Mr. Scriven’s Report of 1841 to the “Children’s Employment Commissioners,” in the report of Dr. Greenhow of 1860 published by order of the medical officer of the Privy Council (Public Health, 3rd Report, 112-113), lastly, in the report of Mr. Longe of 1862 in the “First Report of the Children’s Employment Commission, of the 13th June, 1863.” For my purpose it is enough to take, from the reports of 1860 and 1863, some depositions of the exploited children themselves. From the children we may form an opinion as to the adults, especially the girls and women, and that in a branch of industry by the side of which cotton-spinning appears an agreeable and healthful occupation.
William Wood, 9 years old, was 7 years and 10 months when he began to work. He “ran moulds” (carried ready-moulded articles into the drying-room, afterwards bringing back the empty mould) from the beginning. He came to work every day in the week at 6 a.m., and left off about 9 p.m. “I work till 9 o’clock at night six days in the week. I have done so seven or eight weeks.””
http://www.marxists.org/archive/marx/works/1867-c1/ch10.htm#S2
És így tovább.
@sokadik kedd: Köszi a részletet, ha kell szerény könyvtáramból előveszem a szükséges marxi munkákat. S a nagy általánosságokat olvasom ki belőle: világ proletárjai egyesüljetek stb. Ilyen kevéssé analitikus elme vagyok, hajlamos a leegyszerűsítésre, a propaganda bekajolására.
Nem vagyunk egyformák.
A részletezettséget – ami fontos feltétele annak, hogy valami nagyobb összefüggést kimutasson – összetéveszti az aprólékoskodással. nem mindegy, hogy az ember elveszik-e a részletekben vagy a részletek ismeretében alkot valami nagyobbat.
A forradalommal kapcsolatos nézeteivel nem tudok azonosulni. De ha úgyis jár könyvtárba és ott angolul olvas, olvasson az angol és ha franciául is tud: a francia forradalomról.
Aztán az 1848-as forradalmakról is – akár magyarul is.
Az 1919-es forradalmakról szintén van irodalom, hozzáférhető.
Ezek a forradalmak arra is példát mutatnak egy aktivista számára, hogy a parlamenti működés felfüggesztése része a megújulásnak.
Ha megengedi, nem mennék bele a jog természetét elemző vitákba ( mi az, ami jár nekünk születésünkkel, mi az, amit az állam “garantál” vagy elvehet/ne/ ), mert fölöslegesnek tartom és képzettségem sem jogosítana ilyen vitákban való részvételre, s tudásom is kevés hozzá.
Azt azonban nyugodtan állíthatom, hogy nem a parlamentben döntik el ki miből élhet. Egy aktivistának annyit kell tudnia, honnan szerezhet pénzt, s akitől valamit vár, annak megéri-e, hogy adjon ( lásd: adótörvények ).
Egyebeken az önszerveződésben az a szép, hogy nem a külső jogszabályok által meghatározott burokban készül, hanem a résztvevők akaratából.
Kóda: szövegét elolvastam majd újra elolvastam, s korábbi válaszomon – amely magának nem felelt meg, s ezt mérhetetlenül sajnálom – változtatni nem kívánok.
Talán úgy kellene magának is olvasnia, hogy elolvassa a megértés szándékával a másik szövegét. Figyelemmel.
@iparterves:
Olvasom, figyelemmel, sőt elmerülök a részletekben! 🙂
A francia és az 1918-as forradalmakról már “tájékozódtam”. Fennebb ezen olvasmányokból vontam le a konzekvenciákat.
Franciául nem tudok, de most csak ezt találtam:
fr.wikipedia.org/wiki/Intermittent_du_spectacle
Ha érdekli rákereshet ezeknek a kultúrmunkásoknak a mozgalmára, ami kifejezetten a törvények megváltoztatására vonatkozott, hátha talál róla valamit angolul. Nem értem miért zárkózik el a törvények megváltoztatására irányuló aktivizmustól.
A változás/tatás egy lehetséges módszerét írtam le. A konkrétból az általános felé. Ezt – kicsit rosszindulatúan – nevezhetjük “filológiainak” is. Ön joggal kritizálhatja, hogy így elveszünk a részletekben. Én pedig joggal kritizálhatom, hogy a konkrétumok nélkül elveszítjük a talajt a lábunk alól. A legjobb a kettő között ingázni. A két dolgot egymással folyamatosan összemérni. (Bár azt gondolom, hogy a konkrétumok kellene kontrollinstanciaként szolgáljanak. Még nem hallottam a részletekben elvesző őrjöngő diktátorokról. De hallgattam már lelkesítő általánosságokat szajkozó diktátorokat.)
“Ilyen kevéssé analitikus elme vagyok, hajlamos a leegyszerűsítésre, a propaganda bekajolására.”
Ezt ön írta, nem én! Nagyon ügyelek rá, hogy ne írjak ilyen tónusban! Úgyhogy ne próbáljon a mondanivalómnak ezzel a fordításával diszkreditálni! 🙂
@sokadik kedd: Megint összeakadtam egy olyan emberrel, aki – miközben a angolt tudását hangoztatja fennen – az alulértékelés nemes angol hagyományáról tudomást sem szerzett még.
Nehéz így! Szinte lehetetlen.
No, mindegy.
(Nehogy ilyen stílusban írjon, ártalmas lehet az egészségének. )
Nézzük a kultúrmunkások nyitású szövegét. Ebben felvilágosít arról, hogy vannak, akik jogszabályok megváltoztatását elérve változtattak a fennálló helyzeten. Köszönöm.
Higgye el, eddig még nem értesültem ilyesmiről. Nem hallottam sem a 8 órás munkaidő bevezetésének harcáról, sem a szüfrazsettekről, az általános és egyenlő választójogról – semmi ilyenről. ( Lásd: alulértékelés – mielőtt boldogan visszalő, hogy “maga mondta”! )
A 1919-es forradalmaik is eljutott már? vagy azokat kihagyja? meg az 1917-es is?
S ha már itt tartunk: az 1905-öst illetően mi a helyzet?
Olvasta – a könyvtárban vagy másutt, angol vagy más nyelven – Joseph Conrad nyugati szemmel című regényét? A szervezkedés módszertana jól követhető benne.
Fontolva haladása dicséretes is lehetne, de a mai világban elégtelen. Konkrétan elégtelen.
De – összekötő elemként: van, amikor az alkotmányos változtatás forradalmi is.
Amikor a parlament söpri el a korhadt rendszert.
Hozzáteszem: maga nem ilyenben gondolkozik, de a tisztesség kedvéért ezt a lehetőséget is el kell vetni.
nem “el kell”, hanem “fel kell” – micsoda különbség!
( Elnézést a hibáért )
@iparterves:
Félreértett: Azt írtam, hogy ön szidta magát és nem én szidtam önt! Úgyhogy ne tegyen úgy mintha kígyót békát a fejéhez vágtam volna! És valóban ártana az egészségemnek, ha “alulértékelném” a beszélgetőpartnert.
Már a kontúrját sem látom annak amiről eredetileg szó volt. És nincs is energiám kisilabizálni, hogy hol és kinek a hibájából siklott ki a vita. Valahol az olvasó szerepénél történhetett.
Valószínűleg egyszerűen csak más érdekel minket. Másban utazunk.
@sokadik kedd: Én ugyan nem szídtam mag.
Understatement – ezt gyakoroltam ( s fogom is ).
Vitát nem láttam, valamifajta eszmecserét, az pedig nem tud kisiklani, legfeljebb elágazni.
Az nem derült ki, hogy maga miben utazik.
Közösségépítő?
Kulturális menedzser? Jogalkalmazási szakember?
Adószakértő?
Paratext-elemző?
Lobbista? Az igen izgalmas lenne!
@iparterves:
Dehogynem derült ki: Kis lépésekben utazom (szép kis képzavar) és reálpolitikában.
Egy erre vetődött kommentelő vagyok. A többi nem fontos – hogy egy kis understatementtel a kedvében járjak.
@sokadik kedd: Ez a módszere, ezzel már az első kommentje után tisztában voltam.
De mi a nyomulásának a területe?
Kultúra, politika? Kultúrpolitika?
@iparterves:
Kedves, hogy érdeklődik.
Sajnos ki kell ábrándítanom: Kizárólag privátban nyomulok, személyes elégedetlenségem okán. Legjobb esetben is csak akadémiainak nevezhető az érdeklődésem.
Tegnap találkoztam egy 1999-es adattal, ami azt sugallta, hogy Magyarországig akkor még nem ért el a prekarizálódási hullám. Nem tudom, hogy az utóbbi 12 évben elért-e és milyen formában. Azt tudom, hogy sok az “egyéni vállalkozó” (index.hu/gazdasag/magyar/2009/04/07/fogynak_az_egyeni_vallalkozok/ vagy itt http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_evkozi/e_qvd005c.html). De nem tudom, hogy ezek az egyéni vállakozók mennyire áldozatai az „outsourcing“-logikának. Gondolom eléggé.
Már egy fél óraja keresek valami EU-s összehasonlító statisztikát, hogy megtudjam, hogy egyáltalán aktuálisak-e Magyarországon azok a kérdések, amiket felvetettem. De nem találok. Ùgyhogy most annyiban kell maradnunk, hogy lehet, hogy ami engem érdekel/ahogyan feltettem a kérdéseket az Magyarországon nem is aktuális/adekvát! Vagy teljesen másképpen, mint ami az én képem a dologról.
Lehet ezért térnek el a meglátásaink a forradalomról.
@sokadik kedd: Amit leír, abból az következik, hogy nem itthon él. S talán most jött haza.
A legjobbkor?
Kétlem.
“Külföldiségét” korán bizonyította: “Mivel mindenki egyetért abban, hogy a kultúra autonóm kellene legyen…”
Nálunk nem ért ezzel egyet “mindenki”. Az Új Állam abszolúte nem.
Elnézést, semmi tartalmi de ez a szó jutott eszembe a kommentárját olvasva: “énkülföldikségem”, “őkülföldisége”. A “külföldiség” nem rossz dolog, de túl van értékelve. Nem szabad túl komolyan venni :-))).