A Korrupció két arca

A Korrupcióval túl sokat akart egyszerre a Krétakör, ezt több kritikus megállapította már. A darab mindent elmondana az elmúlt évtizedeinkről, kronológiai és logikai füzérbe fogná a magyar gazdaság utóbbi 20-30 évének fekélyeit, a privát és az állami szféra bűnös összefonódásait, a család-törzs-nemzetség uralmi rendjének átalakulását. Ebből a nagy merítésből Gulyás Márton egy tisztázó igényű iránydrámát faragott, amely nehéz műfaj, mert a figurák könnyen papírvékonnyá válhatnak, cselekmény helyett pedig a közönség újságcikkek kivonatait kaphatja. Az efféle politikai-gazdasági tanművek olvastatás helyett valószínűleg csupán a közönség valódi bevonásával válhatnak működőképessé; ezért is szerepelt az előzetes várakozásaim (tulajdonképpen: félelmeim) között, hogy a publikum nagyobb szerepet fog kapni a játékban. A színházi valóságban aztán a színpad két oldalára ültetve interaktív gyakorlatként szinte csak a szemköztiek reakcióinak szemügyre vétele maradt. A szembenézés viszont korántsem volt tanulság nélküli: velem átellenben például egy ismert bankvezető ült, látszott az arcán, hogy mindent ért, sőt a kilencvenes évek egy-egy viszonylag könnyen felismerhető gazdasági visszaélésére talán lenne jobb, közelebbről megélt példája is.

tamás natas sanyi.jpg
Köztéri plakát, Korrupció, Budapest, 2013 | © Krétakör

A közönség erőteljesebb bevonása, esetleg kínos helyzetbe hozása (ami éppen hogy csak megvalósul), nem elsősorban a tanulság levonásának kierőszakolása miatt lett volna fontos, hanem mert eleve hatékonyabb szembesítést tett volna lehetővé: tükörként tette volna például láthatóvá, melyek azok az arcizmaink, amelyek már meg se rándulnak. Egy barátom, aki járatos a politikában azt mondta, a magyar politikus arcról, első látásra szét tudja választani az embereket a számára legfontosabb szempont szerint: ki érti a mutyit, és ki nem érti mutyit. Meggyőződése szerint ez az információ számukra minden arcon és azonnal megjelenik. Talán ezért is gondoltam szintén előzetesen, hogy a Krétakör az arcokra (és ettől elválaszthatatlanul: a maszkokra) hegyezi majd ki a darabot. Erre utaltak a Belvárosban felbukkant és gyorsan elterjedt gerillaplakátok, és ezt sugallhatta a szereposztás is: Börcsök Enikő arcánál maszkszerűbbet nehéz elképzelni, Terhes Sándornál kellemesebb arcú és kellemetlenebb nézésű színész pedig kevés akad – régebbi Krétakör-előadásokról tudható, ha hosszan kinéz a közönségre, bárkit képes kikergetni a világból.

janos.jpg
Koós János a Krétakör Korrupció című darabjában, MAFILM Filmgyár H Stúdiója, Budapest 2013 | © Krétakör

 

A plakátok és a darab két húzóarca végül azonban nem Börcsök és Terhes, hanem Koós János, illetve a maszkos ember volt. Tulajdonképpen ellentétpárt alkotnak, egyikük az elevenség, a másik a halott merevség. A színpadot megmagyarázhatatlan jelenlétével folyamatos bizonytalanságban tartó Koós arcába bele van írva az elmúlt öt évtized minden története, a színpadot a háttérből figyelő, majd végül biztos mozdulatokkal beavatkozó szado-mazo-maszkos ember fejébe pedig beleképzelhető az elmúlt fél évszázad minden láthatatlan szereplője. Kettejük közül szinte mindvégig Koós arca tűnik fontosabbnak. Egyrészt, mert egy bohóc arca, egy olyan bohócé, aki az élet és a színészet határán egyensúlyozva végigcsinálta az egész múltunkat – bármely életkorú néző múltját. Ő volt a fradidrukker koósjani, mindenki kedvence, a professzionális komédiás Hofi oldalán, ő volt a mi Vico Torrianink, s Korda Györgyhöz hasonlóan „csak egy hang”. Korda nem lenne jó Koós helyett, mert ő rég belefagyott a maszkjába, és így saját paródiáját játssza az életben is. Koós tragikusabb: mindig ismertük minden arcát, és a maszk öregedett helyette. A plakátokon még olyan, mint mindig – mintha a Gumidominót mondaná, csak éppen poénból dühösen –, a Korrupcióban már közelről látszik, hogy arca belefáradt a maszkba; a nézői bizonytalanság pedig abból fakad, hogy minden pillanatban a túléléséért izgulunk. Koós azt nyilatkozta a Blikkben, hogy saját szerepe szerint oldani hivatott a hangulatot, de persze nem old semmit, sokkal inkább elkomorít, halálosan súlyossá tesz mindent. Miközben a többiek elmondják időben kiterjedt történeteiket, Koós arcában/maszkjában ott van már eleve minden kor.

rett kirakat.jpg
Köztéri plakát, Korrupció, Budapest, 2013 | © Krétakör

 

Talán éppen a „túlbeszélésből” kifolyólag mindez tömörebben jelenik meg a plakátokon; Tóth Ridovics Máté, a Krétakörrel dolgozó fotós, operatőr, aki három éve már a Műcsarnokban is bemutatta képeit, marketinghatását tekintve erőteljes eszközt dolgozott ki. A kopott falakon, használaton kívüli kapualjakban, jól kimért helyszíneken elhelyezett hirdetések elsősorban Koós János miatt működnek. Az utcán Koós arca kézenfekvő ismerőssége miatt sokkoló. Torz grimaszát szokott reklámarc helyett kapjuk a képünkbe, meglepő módon negatív konnotációval. Egy másik képen V-betűt formál az ujjaiból, választási plakátot mímel. Egy harmadikon táskás szemeivel bűvöli a nézőjét, atavisztikus – Joseph Beuys-éra emlékeztető – kabátban, kortalan szőrmegallérral. A plakátokon jól-rosszul elhelyezett szövegek nagyrészt másodlagosak, inkább rontanak a hatáson, egyedül talán az Einstand!-ot kellett volna közülük megtartani, ez az, ami mélységében párba állítható Koós tekintetével. A színészekkel készített plakátfelvételek a Koós-képekhez mérten észrevehetetlenek, sehol sem képesek ellenpontozni vagy erősíteni azok erős hatását. Mindez a szövegek elhelyezésén is látszik, van ahol annyira az arcba tolulnak, hogy zavaróan kitakarnak, máshol egyszerűen jelentéktelenné válnak. Motívumánál fogva, Koóson túl, emlékezetes csak a maszkos ember lehet, amely nagyon más: képein megjelenik a háttér, környezete felismerhető. Szövegei nincsenek, mert nem beszél, olyan, mint egy állat. Néhol meg inkább olyan, mint egy ismeretlen szekta képviselője – mintha most lépett volna át Gerhes Gábor nemrég készült Neue Ordnung című sorozatából.

einstand.jpg
Köztéri plakát, Korrupció, Budapest, 2013 | © Krétakör


Tóth Ridovics Máté képegyüttesére a legerősebb hatást bevallottan a francia street art egyik legfontosabb képviselője, JR gyakorolta (ha kicsit visszamegyünk az időben, akkor Gottfried Helnwein képei, köztéri portrésorozatai bukkanhatnak fel előképként, még korábban pedig a köztérbe emelt arcok példájaként Andy Warhol 13 legkeresettebb bűnözője vagy mélyen a múltban Marcel Duchamp 1923-as „önköröző” plakátja), ez a Deák téren elhelyezett szemekben válik kicsit túlzottan is nyilvánvalóvá. Miközben azonban JR társadalmi összefüggésekre, problémákra rávilágító fekete-fehér képei legtöbbször a városi tér, az architektúra függvényében alakulnak, addig a Korrupció esetében a plakátok elhelyezésében inkább csak a hatás, a plakativitás erősítése játszott szerepet. A köztéri művészettől és a street arttól is távoli, kicsit túlságosan sokat mondani akaró, így széttartó, ugyanakkor mégis hatásos, mert maradandó emlékű plakátkampány jött létre, amelyben a kéznél lévő motívumok, azaz az arcok elementáris erejét épp a sokféleség és a mondanivaló hatásos közvetítésének vágya és szándéka tompította le.

Talán most akkor ezekből a hibákból és erényekből kezdhetném el magyarázni a darab hatását.

Krétakör: Korrupció, MAFILM Filmgyár H Stúdiója, Budapest, 2013

Rendező: Gulyás Márton
Dramaturg: Boronkay Soma
Zenei vezető: Dargay Marcell
Produkciós vezető: Pottyondi Linda
Háttér: Transparency International, Corvinus Egyetem Korrupciókutató-Központ, Átlátszó.hu
Főbb szerepekben: Koós János, Börcsök Enikő, Terhes Sándor

Letölthető színlap

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány