Mit kínálnak az olcsó kínai büfékkel szemben a belváros – vizuális szempontból mindenképp – fényűző ázsiai éttermei? A bevezetőben megismert szempontok mentén keressük a státusztranszformáció társadalmi vonatkozásait: a minőségi kínai éttermek megjelenését összefüggésbe hozhatjuk egy általánosabb szinten is jelen levő változással a kínai termékek és Ázsia megítélésében.
Nguyen Thuy Phuong a MENÜ-ben I Fotó: Glódi Balázs
A kínai termelés az elektronikától a ruházatig az elmúlt években tudatosan törekedett arra, hogy kilépjen a (valóban) bóvli kategóriából, és továbbra is megfizethető áron, de immár minőségi portékát állítson elő. A köztudatban persze mélyebben él a „Made in China” címkével kapcsolatos előítélet, ami – a többi, mélyen gyökerező sztereotípiánkhoz hasonlóan – a tények ellenére sem változik meg egyik napról a másikra. Az első magyarországi példa erre a Wink cipő, ami a ’90-es években minőségének és dizájnjának köszönhetően egyértelműen ciki viseletnek számított. Az ezredforduló után azonban tudatos és nagyszabású előrelépés történt mindkét fronton, mindez az árak jelentősebb változása nélkül. A köztudat viszont – mint általában, most is saját kárára – nehezen érzékel és tudatosít ilyen pozitív fordulatokat. Most nézzük meg, mit jelent mindez az éttermek világában, folytassuk a gyakorlatot és induljunk ki a vizuális elemekből!
A SÁO januárban nyílik a Gozsdu udvar Holló utcai sarkán. Az étterem logója a maga finom, letisztult formájában egyszerre utal vietnámi és kínai gyökerekre I Arculat: Laki Eszter I Belsőépítészet: pos1t1on
Az első szembetűnő különbség, hogy ezek az éttermek saját arculattal rendelkeznek (például van nevük és logójuk), amit nem ritkán olyan felkapott és fiatal magyar grafikusok terveznek, mint Laki Eszter vagy Filkey Áron. Itt az ízvilág helyett a design alkalmazkodik a magyar ízlésvilághoz. A vizualitás letisztul, vagy talán inkább azt kellene mondani, megtisztítja magát a gyorséttermek népszerű vizuális elemeitől. Ennek megfelelően találkozunk ugyan hasonló „néprajzos” motívumokkal, de mindenképpen sokkal kisebb dózisban és szinte kizárólag újraértelmezett formában.
A japán származású, de Ázsia-szerte közkedvelt vendéghozó macska, a Maneki-neko, megbolondítva egy kis suromival I Forrás: ramenka.hu
Fontos kiemelni, hogy ezek az éttermek – minden bizonnyal a negatív konnotációk elkerülése végett – kevéssé hangsúlyozzák specifikusan kínai jellegüket, ehelyett inkább egy sajátos pán-ázsiai, Délkelet-Ázsia identitást vesznek fel. Vizuális szempontból izgalmas példa erre a Kazinczy utcai Ramenka, ami olyan erős pán-ázsiai identitást képvisel arculatában és belső terének kialakításában, hogy az ember egyértelműen inkább egy japán étteremben érzi magát, semmint kínaiban. A név egy Kínában is létező leves japán megnevezése. Egy rokon példa a Széchenyi utcai Momotaro, ami egy japán-kínai fúziós konyhát vivő, alapvetően kínai étterem, és nevében megint csak egy Kínában is létező figura japán változata mellett teszi le a voksot. Ez nyilvánvalóan a – jogtalanul – lenéző közvéleménynek mutat görbe tükröt: japán miliőben a kínai ételek is megbízhatóbbnak tűnnek.
Vajon miért viseli a japán főváros nevét az V. kerületi Tokió étterem, amelynek Ars Poeticája így szól: „Tehetséges fiatal belsőépítészek tervei alapján megújított külsővel és belsővel kínáljuk Luczy Krisztián konyhafőnökünk és autentikus thai szakácsok keze alól a város legizgalmasabb ízeit”?
Ugyanígy hiányoznak a vizuális kelléktárból az ármatricák és az ételfotók is. Előbbinek az oka, hogy önmagukban az árak itt nem olyan vonzóak, nincs mit dicsekedni velük. A minőséget, az eredeti alapanyagokat és a célközönség ízléséhez igazított környezetet ugyanúgy meg kell fizetni, mint a többi menő étteremben. Az ételfotók is ezzel összefüggésben kerülnek le a palettáról: a nyelv egyáltalán nem jelent problémát, ezekben az éttermekben a tulajdonostól a pincérekig mindenki folyékonyan beszél magyarul. Másrészt pedig bizonyos gasztronómiai magasságokban (pontosan abban a régióban, amit ezek a konyhák megcéloznak) nincs helye ételfotónak. Valamilyen íratlan közmegegyezés szerint az leértékeli az étel és az étterem minőségét.
A Ramenka enteriőrje I Forrás: ramenka.hu
A grafikai arculata mellett a belső tér kialakítása is közkedvelt magyar belsőépítészek munkája, mint például a Numbernow iroda (Ramenka belsőépítészet). Az enteriőrök hangulatukban inkább absztrakt szinten ragadják meg a kínaiságot (vagy ázsiaiságot), első sorban futurisztikus képregények kínai negyedei juthatnak róluk eszünkbe. A népszerű magyar designerek megkeresése egyértelműen magas fokú helyismeretről és jól fejlett kapcsolati tőkéről tesz tanúbizonyságot.
A legpompásabb példa e hosszasan taglalt státuszváltásra egy konkrét üzlethelyiségben lezajló transzformáció. Mióta életre kelt a Gozsdu udvar, a Holló utcai sarkon régóta üzemelő hagyományos kínai büfé egyre inkább idegen testként kezdett hatni a megváltozott környezetben. Ezt a lehetőséget ismerte fel egy Kelet-Ázsiai fiatalokból szerveződött csoport, Wang Song Tao és a divat-, illetve textiltervezőként népszerű Anh Tuan és Nguyen Thuy Phuong, akik januárban fogják megnyitni ugyanebben a helyiségben magas gasztronómiai színvonalat képviselő kínai-vietnámi éttermüket, a SÁO-t. Az ő nevükhöz fűződik még ezen kívül a város különböző éttermeiben felbukkanó Egy csepp Indokína elnevezésű, kínai-vietnámi vacsorák sora is. Ez a néhány évvel ezelőtti kezdeményezés elsőként mert nyitni az autenticitás felé ebben az erősen – és egyáltalán nem pozitívan – determinált közegben. Állandó éttermük helyszínválasztásával szintén erről a bátorságról tesznek tanúbizonyságot.
Nguyen Thuy Phuong a MENÜ-ben I Fotó: Glódi Balázs
Mindebből úgy látszik, hogy az utazás, a távolság szerepét sokkal inkább az értelmezhetőség veszi át. A misztikus, orientalizáló mechanizmusok helyett itt egy ellentétes irányú folyamat működik: a Kelet távolítása helyett annak otthonossá tétele. A megváltozott stratégia mögött pedig megváltozott keresletet és kínálatot kell keresnünk. A vizuális imázs azt sugallja, hogy a célközönség egy módosabb, jobban szituált, fiatal réteg, aki már járt is Kínában-Ázsiában, de minimum konkrétabb (gasztronómiai) ismeretekkel rendelkezik az igazi kínai-ázsiai konyháról.
Ehhez először is szükség volt a kereslet megszületésére: mint a cikk elején említettem, a ’90-es években nemigen volt olyan vásárló réteg, amely kimondottan az igazi kínai ízeket kereste volna, vagy ha mégis, ritkán rendelkezett az ehhez szükséges fizető erővel. A kínai bevándorlók – akik akkor sem esznek magyarított kínai ételt, ha netalántán gyorsbüfét üzemeltetnek – a Négy tigris piac rejtett zugbüféiben keresték és keresik többnyire ma is a hazai ízeket. A kevésbé eldugott zugbüfék, mint a vietnámi Dang Muoi, hamar népszerűek lettek az érdeklődő magyar fiatalok köreiben is, így ez az étterem, piaci székhelyének megőrzésével három másik üzletet is nyitott a belvárosban (a Dang Muoi a városba költözött). Az autentikus keleti ízek iránt tehát létezik kereslet.
A gasztronómiai érdeklődés felélénkülése szintén nem önmagában létező jelenség, hanem egy, a 2000-es évek óta az egész nyugati világot jellemző trendbe ágyazódik. Magyarország a szokásos egy-két éves késéssel követi a fejlettebb Nyugat országait, hiszen az ázsiai gasztroforradalom Amerikában 2012-re, Angliában pedig 2013-ra datálható.
A BAOBAO-t Takács Lajos, a magyar gasztronómiai élet egyik főszereplője nyitotta a Sas utcában. Bezárásáig délkelet-ázsiai streetfood-ot kínált az étterem, amelynek az arculatát szintén Laki Eszter tervezte I További képek
Az Ázsia fanatizmus egyrészt tetten érhető a különböző országokból származó szubkultúrák hódításán (mint a manga- vagy a koreai pop őrület), másrészt pedig a kivándorlási kedven is. Az Ázsia iránti vágyakozás hátterében a másság vonzása áll, tulajdonképp a globalizáció egységesítő hatása iránti ellenérzés kifejeződése. Az emberek szeretnék megtapasztalni, milyen az, ami tényleg teljesen más. Ez olyasfajta komfortzónán kívül kerülés, mint egy bungee jumping, többnyire annak életveszélyes vonatkozásai nélkül. Az autentikus keleti ízek iránti növekvő érdeklődés kapcsán érdekes példa a nemrégiben megjelent MENÜ című művészeti szakácskönyv, amelybe több, Budapesten élő ázsiai fiatalt is felkértek.
Wang Song Tao receptje a MENÜ-ben I További képek a MENÜ-ről
Abban, hogy ez a felmerülő kereslet kiszolgálásra is került, az itt felnőtt második generáció játssza a kulcsszerepet. Ők rendelkeznek ugyanis azzal a kétoldalú kapcsolati hálóval és rálátással kortársaik igényeire, amelynek köszönhetően észlelik és képesek kielégíteni ezt a piaci lehetőséget. Ezek a helyek, bár koncepciójukban mutatnak közös vonásokat, egyéni megjelenésükben sokkal színesebbek, mint olcsó társaik. Individualizáló jellegük szintén annak a jele, hogy már az itt felnőtt generáció fejéből pattantak ki. A kínai kultúrát uraló szemlélet, miszerint a közösség minden tekintetben fontosabb az egyénnél, valóban meghatározza a Kínában felnőttek gondolkodásmódját. Nem véletlen tehát, hogy az általuk üzemeltetett vendéglátó egységek nem kívánnak kilógni a sorból. A második, Magyarországon szocializálódott generáció viszont már csak hírből ismeri ezt a filozófiát, hiszen számukra az individuum elsőbbrendűsége a magától értetődő (ami természetesen számos értékkonfliktushoz vezet a két generáció között).
A második generációs fiatalokat érzékelhetjük úgy, mint két világ között ingadozó, gyökértelen közösséget, de sokkal életszerűbb meglátni azt a híd funkciót, amit betöltenek. Életútjuk, tapasztalataik, képességeik és adottságaik kivételesen alkalmassá teszi őket, hogy különböző kultúrák között mindkét fél számára érthető módon közvetítsenek. Ezt az interkulturális mediácót érhetjük tetten éttermi koncepcióikban is, akárcsak az élet sok más területén.
