A világ összes nagyvárosában megfigyelhető trend, hogy az ázsiai, hazánkban főleg kínai konyhát felszolgáló büfék a társadalmi és gasztronómiai ranglétra legaljáról a magasba ugrottak. A két részből álló cikk célja, hogy vizuális szempontok alapján tárja fel ezt a státusz-transzformációt és a jelenség társadalmi vonatkozásait.
Budapesten nem lehet öt percnél hosszasabban sétálni anélkül, hogy az ember el ne haladjon egy KÍNAI GYORSÉTTEREM, KÍNAI BÜFÉ cégér mellett. Saját név és logó helyett ezt hívószót használja az összes hely, jelezvén, hogy bármelyikbe lépünk be, szinte egészen pontosan ugyanazt kapjuk. Fontos megjegyezni, hogy bár ez a fokú egységesség egyértelműen központi irányítást sejtet, a magyarázat valószínűleg sokkal inkább a kínai migránsokra oly jellemző sűrű kapcsolati hálóban és egyfajta kollektivista értékrendben rejlik.
Egy fél órás séta-gyűjtés eredménye (VII. és VIII. kerület) I Fotó: Ruszty László
A kínai bevándorlók első nagy hulláma a ’90-es évek elején érkezett Magyarországra egyrészt a vízumkényszer eltörlésének, másrészt pedig a kínai politika magánvállalkozásokkal kapcsolatos szemléletváltásának (és nem utolsó sorban a túltermelési válságnak) köszönhetően. A rendszerváltás utáni Magyarország afféle paradicsom lehetett az ekkor érkező kínai kisvállalkozók számára. Számos piaci rést találtak, hiszen az államszocialista gazdálkodás örökségeként nagyrészt hiányzott az a kiskereskedelmi infrastruktúra, aminek kiépítése így tulajdonképpen csak rájuk várt. Ennek a piacnak az egyik fontos szegmensét – a ruhanemű mellett – már a kezdetektől fogva a büfék képezték (Nyíri Pál: Kínai migránsok Magyarországon). A hagyományos vagy eredeti kínai konyha fenntartása drágának bizonyult, emellett fizetőképes kereslet sem jelentkezett rá, így az ételek tekintetében nagyon hamar alkalmazkodni kezdtek a magyar alapanyagokhoz és ízlésvilághoz. Így jöttek létre azok a fogások – mint a bundázott, omlós csirkefalatok vagy az ananászos csirke –, amikről az anyaföldi kínaiak még soha nem hallottak.
A fogások, amelyek nélkül nincsen kínai büfé Budapesten I Fotó: Ruszty László
Természetesen már régóta léteznek többé-kevésbe hamisítatlan kínai konyhát felszolgáló éttermek, számuk törpe kisebbség az itt taglalt gyorsbüfékéhez képest. A magyarosított kínálat ugyanis igen hamar nagy népszerűségnek kezdett örvendeni egyrészt az újfajta ízvilág, másrészt az alacsony árak miatt. A jól bevált étlapot pedig sorra átvette az összes büfé. Ez a fajta alkalmazkodás egyáltalán nem egyedülálló jelenség: Párizstól New York-ig minden számottevő kínai kolóniával bíró nagyvárosban kialakult a „saját” kínai konyha. (Itt olvashatunk például a csak Angliában létező kínai ételekről, amelyek közül a leghíresebb a Chop Suey.)
Előétel: hideg csirkeláb I Fotó: Ruszty László
Az egységes kínálat mellett a másik szembetűnő sajátossága ezeknek az éttermeknek – amit már a cégérek is sejtetnek – a teljes mértékben egységes vizuális imázs. Szánt szándékkal kell keresnünk azokat a renitenseket, akik elszakadnak ettől az arculattól. A piros lampion, az arany sárkányok, az ajtóban udvariasan várakozó oroszlánok, a vendéglátó egység anyagi kereteihez mérten a fröccsöntött műanyag, hagyományos kínai porta és az elektromos vízesés elengedhetetlen elemei a kínai gyorsbüféknek. Ezek a tárgyak minden különösebb háttérjelentést nélkülöznek: többségük a boldogsággal (piros szín) és a gazdagsággal, sikerrel (arany sárkány) hozhatók összefüggésbe. Olyan etno-szimbólumokat ismerhetünk fel bennük, amelyek egyértelműen azt a célt szolgálják, hogy egy távoli kultúrába repítsék a vendéget: ráadásul egy igen költséghatékony utazásról van itt szó.
Egy szimbólumokban gazdag enteriőrkép a Kínai negyed étteremből I Fotó: Ruszty László
Egy olyan miszticizáló-orientalizáló eljárást van szerencsénk megfigyelni, amelyet maguk az „őslakók” generálnak annak érdekében, hogy egy, a miénktől nagyon különböző kultúra megismerésének élményével is gazdagodjon a betérő. Ez az újdonság érzet hivatott felerősíteni a kulináris tapasztalat szokatlanságát. Én is emlékszem, hogy óvodás koromban ünnepi alkalomnak számított, ha a Kolossy téren ehettem egy jó csípős savanyú levest, mert egy semmi máshoz nem fogható kaland volt. A kínai büfék nemzetközi fronton elért sikerének minden nagyvárosban ez volt a titka: a szokatlan megközelítés. Az emberek tömegeit egyáltalán nem az érdekelte, hogy valóban autentikus szecsuáni ízharmóniák csiklandozzák-e ízlelőbimbóikat, hanem hogy végre mással is megtöltheti a bendőjét, mint a halálra unt gyorsételekkel.
Kedves, kétszintes büfé a Rákóczi térnél I Fotó: Ruszty László
Egy másik meghatározó elem, ami egyetlen gyorsbüféből sem hiányozhat, az ételek nagyméretű fényképe, esetleg műanyagból fröccsöntött, háromdimenziós megjelenítése. Ezek a tárgyak nyilvánvalóan a nyelvi akadályok áthidalásának céljából vannak kihelyezve. A büfékben dolgozó kínaiak többsége elsajátítja ugyan a szakmájához feltétlenül szükséges szókincset, a magyar vásárlók többségének számára nehezen érthető, amit mondanak. Tény és való, hogy a kínaiak, „transznacionális közvetítő kisebbség” lévén, igyekeznek a lehető a legkevesebb kizárólag helyi értékkel bíró kulturális tőkét felhalmozni, amire a legkézenfekvőbb példa a magyar nyelvtudás minősége. A kínai migránsok a legritkább esetben érkeznek és érkeztek azzal a céllal Magyarországra, hogy itt végleg letelepedjenek. Folyamatosan nyitva tartják mind a továbblépés, mind a hazatérés lehetőségét. A meghatározó cél nem a magyar társadalom értékrendje szerinti magas státusz elérése, hanem a nemzetközi és otthoni kínai normák sajátos kombinációjának való megfelelés.
Egy 1937-es fotó a Los Angeles-i Chinatownról, ami tükrözi, hogy az angliai eredetű Chop Suey itt is a kínai konyha szárnyashajója I Forrás: latimes.com
A harmadik fontos kelléke ennek a vizualitásnak a gyakran az egész kirakatot beborító, szinte kalligrafikus hatást keltő, gigantikus méretű ár-matrica. Általában a „Menü csak 450 Ft!” felirat mögül sejlenek elő a Távol-Kelet már emlegetett misztikus szimbólumai. És be kell látnunk, ez valóban nagyon fontos. A kínai büfék áraival gyakorlatilag egyetlen piaci szereplő sem tud versenyezni ebben a sajátos japán licitben. Ez tagadhatatlan társadalmi jelentőséggel bír. Sokan vannak ugyanis Budapesten, akiknek ez a 450 forintos menü a legfontosabb, elérhető meleg étel forrást jelenti. Ráadásul a legtöbb büfé esténként, zárás után a megmaradt ételeket kiosztja azoknak a jól értesült rászorulóknak, akik e célból az utcán várakoznak.
Az illatos omlós csirke szintén a magyarországi kínaiak találmánya I Fotó: Ruszty László
A nehezen megfizethető étteremben étkezés- és a még drágább utazás-élmény társítása és elérhetővé tétele nagy valószínűséggel a kínai büfék népszerűségének másik fő oka. Meg kell jegyeznünk, hogy a társadalom leszakadó rétegeinek fogyasztócikk igény kiszolgálásában a kínai kereskedők az élet többi területén is kiemelkedően fontos szerepet játszanak. Nem tudni, hogy ez tudatos szerepvállalás eredménye-e, mindenesetre ez egyrészt nem valószínű, másrészt pedig a gyakorlat szempontjából tulajdonképp érdektelen is. A kínai piac olyan lehetőséget biztosít olcsó (és mégis divatos) ruhanemű vásárlásra, ami más módon megfizethetetlen lenne a szegényebb rétegek számára (Lásd erről Szabó Linda cikkét – csak Cafe Babel előfizetők számára elérhető).
Rendőrök a Józsefvárosi piac bejáratánál I Forrás: hvg.hu
A Négy tigris piac társadalmi szerepét igen kevesen ismerték fel még – talán ennek köszönhető – sajnálatos bezárása előtt is. Az ott megvásárolható anyagi javak sokaságában a közvélemény mindig is a gagyit, illetve a magyar ipar ellenségét látta. 2007-ben készült egy izgalmas művészeti projekt Somlai-Fischer Szabolcs és Szemerey Samu vezetésével, Re:Orient címmel, ami a tömegtermelés olcsó és romlékony cikkeihez való hozzáállásban próbált szemléletváltást előidézni. Egy ilyen szemléletváltás azonban sajnálatos módon nem következik be olyan könnyen. Ezt fogja alátámasztani a cikk folytatása is, amelyben az utóbbi évben megfigyelhető trendet követjük végig a ázsiai hipszter éttermek kapcsán.
Klasszikus cégér a Vas utcából I Fotó: Ruszty László