A képek (antirasszista) politikájának ideje

Legyőzhető-e a bennünk lakozó rasszista? – kérdeztük a legutóbbi bejegyzés címében, hogy aztán Slavoj Žižek gondolatmenetét követve rávilágítsunk arra, hogy a Másik elismerésének kulturális és politikai küzdelmében nem csak azok állnak rosszul, akik szerint Budapest a magyarok fővárosa, hanem a késő modernitás liberális projektjei is meglehetősen ellentmondásosak – legalábbis a gyakorlatban.


Nemes Csaba: Kultúrtáj, 2011 | © Nemes Csaba

Annyi bizonyos, hogy könnyű lenne felvenni a harcot a szélsőjobboldali gondolkodással szemben, ha az csak avítt, anakronisztikus, premodern vagy olyan békés lenne, mint Nemes Csaba képein. Nemes tavasszal a Knoll Galériában mutatta be Kulturtáj c. festménysorozatát, melyen a jobboldali radikalizmus egy részének „játszóterei”, életképei, szubkultúrájának lenyomatai voltak láthatóak. Képein Nemes az ultranacionalizmus sajátként körülhatárolt helyeit ábrázolja, melyeket nézve, nyilvánvalóvá válik, hogy azok magukban hordozzák a helynek az idő felett aratott győzelmét. Látjuk a történelmi lenyomatokat, árpádsáv, turul, érzelmi és nacionalista többlettel felruházott nemzeti színű lobogók, mintha csak az számítana, hogy ezek a körök mit használnak, nem pedig az, hogyan teszik ezt. A képeken hol nyíltan, hol láthatatlanul a fogyasztói társadalom ellenfantomjait látjuk, akik jurtáikban reggelente házi („ősi”) tejjel kelnek, majd abban a hitben folytatják napjaikat, hogy ezzel a sajátos fogyasztási ellenállásukkal birtokba vették a történelmet. Bár Nemes képei megfelelnek felvezetésüknek, üzenetük hiányos. Bármilyen távolságra is „állunk” a képektől, soha nem látjuk azokat befejezettnek. Befejezetlenségük a traumákkal való szembesülés, illetve a „Miért?” kérdésére adott válasz elodázást jelenti. Ezekből a munkákból éppúgy hiányzik a kritikai pozíció „megjelenítése” mint korábban, a Remake esetében. „Az irónia itt csupán beleértendő – akik tudják, érteni fogják alapon –, de vizuális, avagy művészi szempontból nincs belekódolva” – írta Bán Zsófia az utóbbi kapcsán, és ez éppúgy igaz (volt) a Kulturtáj festményeire is.


Nemes Csaba: Kultúrtáj, 2011 | © Nemes Csaba

Ennél jóval komplexebb ugyanis ezen szubkultúra, így a hagyományőrzés, továbbá az eklektikus militáns, ezoterikus, akár egymásnak is ellentmondó elemekből összerakott világnézet „új magyar honfoglalásba” sűrítése, majd pedig ennek képi megjelenítése nem visz közelebb bennünket a posztfasiszta állapot megértéshez.

Lehet, hogy inkább magukhoz, a radikálisokhoz kellene fordulnunk? Nem szeretnénk reklámot csinálni a radikalizmus kultúrájának, ezúttal Fankadelinek – megteszi ezt az MR2-Petőfi, mely rendszeresen játssza az előbbi számait, persze nem ezt, hanem a „többit”, éljen az erkölcsi relativizmus –, mégis érdemes kitérni az említettre. Utóbbi kifejezetten jól ismeri azt a kozmopolita kultúrát, amely a radikális jobboldal szerint az identitásprojektek küzdelmében a hegemón szerepre tör. Fankadeli mintha célként fogalmazná meg a „klasszik” krédót: ellensé-gedet akkor győzheted le, ha magad is ismered nyelvét és kultúráját. Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk, kik is a fenti dal célpontjai: azok a közösségek, akik jogosan utasítják el a felülről ránk erőltetett, zárt, kijelölt identitást, akik alkalmazkodni igyekeznek az élethelyzetek és életutak diverzifikálódásához és individualizálódásához, az életvilágok plu-ralizálódásához. Akik a megváltozott szerkezetű modernitást identitásuk kiteljesedéseként élik meg. Velük szemben áll a szorongó posztfasiszta: míg előbbi a késő modern térben él, fogyaszt, és némelyike gyakorolja (az áttoláson alapuló) antirasszista projekteket, utóbbiak a posztfasiszta pillanatban élnek, és egy jelentős részük rohamtempóban radikalizálódik. Amennyire „kemény” arcok ők, oly annyira nevetséges gondolatviláguk, antiszemitizmusok, rasszizmusok.

Természetesen mindezzel nem kívánom relativizálni jelenlétüket, kemények ők, úgy ahogy vannak, és legújabb, általuk készített dokumentumfilmjükben (15 év nemzeti rock) már nem is akarnak másnak látszani – szemben Kriza Borbála által készített látleletben (Dübörög a nemzeti rock). Hiába, hazai pályán ők is jobban mozognak, Kriza filmjében még éppúgy akartak maguknak rajongókat szerezni, ennek érdekében kozmetikázni („nem azok vagyunk, akiknek látszunk”), mint dübörögni. Ma már csak utóbbira van igényük. Ez a zárvány azonban társadalmilag nem lett sokkal szélesebb, mélyebb viszont igen. S ismét hangsúlyozom: keményebb is, azaz könyörtelenebb, ennek illusztrálására épp Nemes Csaba mutat jó „példát”.

Mi – antirasszisták – tudjuk, tudni véljük –, hogy az ultranacionalista és/vagy posztfasiszta világkép gondolkodásidegen és humornélküli. A gondolkodás- és humorhiány pedig az ön-reflexió nélkülözése. Látjuk Kiss Róka Csaba képeit, és jogosnak véljük a nemzeti szimbolika gúnyolását. Mindez nem öncélú „munka”, hanem reflexió, vizuális gúnyolódásában magunkra ismerhetünk. Aki nem így jár el, az vagy magát, vagy történelmünket nem ismeri.


Horváth Tibor: Kereszt | © Horváth Tibor


Gerhes Gábor Nimród oltára | © Gerhes Gábor

Horváth Tibor csonkított horogkeresztje előtt érthetetlenül állna posztfasiszta emberünk, ha az köztéren lenne – valószínűleg kiegészítené, amit majd valaki egy az egyben áthúzna, majd ráírná: „soha többet.” Ez utóbbi éppúgy üres „ügykezelés” lenne, mint kipótolni. Talán Gerhes Gábor Nimród oltára viszont szemléletes gondolati gyakorlata annak, hogy a múltba révedés és szimbólumkeresés (és találás) elszakíthatatlan attól a találós kérdéstől, hogy „Mi is az a posztszocializmus?”. Mozdíthatatlan ország erre is választ keres, megválaszolásával pedig kis magyar rasszizmusunkhoz is közelebb juthatunk.

Keretezve a bejegyzést, egyúttal növelve tanácstalanságot: míg Nemes Csaba Kulturtáj sorozata az ajtóig jut el, azaz nem látunk bele a posztfasizmus állapotban élők személyiségébe – akárcsak magát a korszellem és posztfasizmus viszonyát sem értjük meg –, addig az sem különösebben segít a megértésben, ha beállunk a szoba közepére (lásd az említett dokumentumfilmekből indulunk ki). Úgy tűnik, hogy éppen azon az úton van hangsúly, mely az ajtótól a szoba centrumáig vezet. Van-e azonban olyan alkotás(i) (folyamat), melynek révén lehetséges lehet ez? Ugyanis számos metafora és szimbolikus konstrukció megértésén és visszabontásán keresztül lehetséges csak eljutni a központhoz, és ma épp az a legnehezebb egy alkotó számára, hogy otthonosan mozogjon a jelentések és a jelentéshordozó formák rendszerében. Ahogy a radikálisoknak a késő modern társadalom jelentéshalmaza maga az Idegen, úgy egyelőre nekünk is csak kérdésink vannak az előbbiekkel kapcsolatban. Úgy tűnik a válaszokhoz, először magunkat és a kort kell megérteni, mi vagyunk a megértés kulcsa.

Persze, egy közös kép- és videonézegetés sem ártana az ügynek, és ez utóbbit nem annak bátorságával írom le, hogy tudom, úgysem jön létre. Nem is a két pólust értem a „közös” alatt. Ebben az ügyben ugyanis nem „mi”, a szövegírók és nem is mélymagyarok látlelete a döntő, hanem a „középen” álló hallgatag tömegé, a többségi társadalomé. Ez utóbbi ugyanis nem kíván rasszista módjára élni, bár egyelőre még antirasszista módon sem tud. A politika viszont tehetetlen, nem találja hozzá a szavakat, leleplezni pedig főleg nem képes.
A fenti képi példák viszont alkalmas kiindulópontnak bizonyulhatnak ahhoz, hogy meghirdessük végre a képek politikáját.

 

4 thoughts on “A képek (antirasszista) politikájának ideje

  1. Bár a kiírás értelmében csak hibátlan anagrammákat tudunk elfogadni címvariánsként, tekintettel arra, hogy a Kultúrtáj szellemesen valósítja meg az irónia elvárt beleértését, valamint Hely és Idő küzdelmének – az eredeti címből adódóhoz képest – szerző által kifejtett, sajátos értelmezését teszi lehetővé, a kúl jurtát a Tranzit megvételben részesíti.

  2. Kedves Balázs!

    Igen, hirdessük meg végre a képek politikáját!
    Ezzel mélységesen egyet tudok érteni.
    A hogyant a jövőre vonatkozólag viszont tényleg ki kellene találni.

    Sok érdekes megjegyzést teszel a „kurultájas” sorozatommal kapcsolatban (mellesleg a Kultúrtáj szép freudi elnézés a részedről), és tulajdonképpen a legtöbbel egyet is tudok érteni.
    Ami engem izgat, az a kérdés, amit te is felteszel:
    Milyen műalkotásokon keresztül lehet eljutni az „ajtótól a szoba centrumáig”. Milyen korábbi példákat ismerünk, és vajon azok alkalmazhatóak-e a mai helyzetben?
    Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy nem.

    Szerintem jól látod, hogy a középen álló hallgatag többség passzivitása elég dermesztő, csak az a kérdés, hogy ma a képzőművészet képes-e arra, hogy megszólítsa ezeket az embereket. (A képzőművészet – azért vegyük észre – elég sikeresen izolálta magát a 20. században, még ha az utóbbi évtizedekben némileg enyhült is ez az elszigeteltség.)
    A másik feszítő kérdés, hogy a „késő modernitás liberális projektjei” miért is olyan ellentmondásosak, miért siklanak ki, illetve, hogy hogyan lehet továbblépni ebből a berozsdásodott állapotból? Az is kérdés, hogy lehetséges-e bármilyen szakmai továbblépés a politika átalakulása nélkül.
    Mindenesetre nekem úgy tűnik, hogy a jól bevált művészeti stratégiák mintha elkoptak volna, de legalábbis nem azzal a hatásfokkal működnek mint eddig.

    A saját példámmal illusztrálva:
    Amikor több mint fél éve elkezdtem a fentebb említett sorozatot, (újra) azt gondoltam, hogy fel kell rázni a nézőt. Ez talán sikerült is.
    Azt is el kell mondanom, hogy engem általában nem zavar, ha a néző elbizonytalanodik egy mű előtt, mert akkor teszi fel a leglényegesebb kérdéseket. Amikor nyitva hagyjuk a befejezést, a befogadó is sokkal inkább aktív részesévé válik a műnek. (Hans Haacke-től Michael Hanekéig sok előképet lehetne felhozni példaképpen.)
    Tehát a helyzetet, a posztfasizmus ártatlannak mutatkozó játszmái mögött lévő valós veszélyt próbáltam ábrázolni, felmutatni, és nem pedig egy kész értelmezési javaslatot erőltetni. Bár ha figyelmesen végignézzük a képeket, azokból elég sok minden kiderül, néhányat te magad is említesz. Ezért azt az állítást, hogy a képek semmilyen mögöttes összefüggésre nem mutatnak rá, kicsit erősnek érzem a részedről. Szerintem pontosan a festmények látszólagos nyugalma teremti meg azt a feszültségét ami a nézőt kibillenti az általánosnak mondható passzivitásból.
    Másrészről gondolj bele, hogyan ábrázolná egy „igazmagyar” ezeket a jeleneteket: humor és minden önreflektivitás nélkül.

    Viszont azt is érzékelem, hogy a felmutatás és szembesítés attitűdjéből (talán pont azért, mert a nézőt úgymond a „sarokba szorítjuk”), mostanra szép lassan mindenkinek elege lett. A nyitva hagyott kérdések nemcsak hogy frusztrálják, de nem is elégítik ki az embereket. Ez természetesen nem független attól, ami körülvesz bennünket, és itt nem csak a hazai helyzetre gondolok.
    Igen, a kérdések feltevése után lassan a válaszokra vágyik mindenki.

    Üdv:

    Csaba

  3. @NemesCsaba:

    Tisztelt Nemes Csaba!

    Már a Kurultáj-Kulturtáj névváltás is jól mutatja, hol tartanak az ismereteink.

    Önnek igaza van: a a fasizmus ( mindenféle fosztó-, növelő- vagy alakváltoztató kiegészítés nélkül használandó ) elleni küzdelem ott kezdődik, hogy megismerjük és látleletet készítünk róla.

    Ön ezen dolgozik és ez fölöttébb dicsérendő és örvendetes mind művészi, mind állampolgári szempontból.

    Utóbbiban teljes támogatásomról tudom biztosítani.

    Ami kétséges, a művészi reprezentáció. A festmény mint kérdés, a mű mint egy ideológiai művelet vagy kifejeződése, még inkább: mint ideológiák konfrontálódásának ábrázolása.

    Attól tartok, hogy ez a szándéka, amely alkotásokban realizálódik, nem találhat megfelelő befogadó közegre.

    A saját közege, amelyet művészeti világként ( felvilágként vagy félvilágként ) nevezhetünk, elfogadja, bemutatja, cetlikkel látja el, elviszi a hírét a maga köreibe, még külföldre is, örül annak, hogy van politikus művészet.

    Hatást azonban “kifelé” nem tud gyakorolni. Jól látja, miért. A passzivitás, amelyből n szerint kibillentik-kibillentenék a nézőt a képei a belső ellentmondásaikkal és feszültségeikkel, nem jut el a nézőkhöz. Nincsenek nézői, mert a nézőket nem érdekli a kortárs művészet.

    A magáé sem. Így bármennyire fontos kérdések megvitatását tekinti tárgyának, műve a már említett, Ön által is tudottan megosztott politikai és esztétikai beállítottságú közönségén túl nem talál el- és befogadókra.

    Lehet, hogy Ön nagyon pesszimisztikusnak és nem-realistának tartja, amit leírtam, s vannak/lehetnek ellenkező értelmű élményei is ( mint a rajzfilmje esetében talántán ), de összességében talán Ön sem vitatja azt, hogy a festészet ma a közpolitikai szereplésre alkalmatlan.

    Kérdésfeltevéseivel nem ér el a “választott” nézőcsoportjaihoz, feleleteket pedig nem képes adni. A festészet nem erről szól.

    Üdvözlettel, további jó munkát kívánva:

    Iparterves

  4. @iparterves:

    Kedves Iparterves!

    Az ön véleménye a festészet politikai lehetőségeit illetőleg egyáltalán nem pesszimista, hanem kifejezetten realista. A festészet ebben a tekintetben egyáltalán nem korszerű. (Lehet, hogy más tekintetben sem.)
    Viccesen azt mondhatnám: nem is ezért szeretjük.
    De tényleg, miért is szeretjük?
    Erről sokan sokfélét mondtak már, és mondanak, de sajnos minden érv a műfaj mellett, inkább mentegetőzésnek tűnik.
    De miért is létezik (még mindig) a festészet?
    Szerintem a művelői a szellemi lét „parasztjai” (a matéria formálói). Kapcsolatuk az anyagi világhoz egyszerre viszolyogtató és fennséges.
    Szar és arany dialektikája? Mágikus, magnetikus vonzerő?
    Nem tudom, de a festészet máig élő gyakorlat, még ha nem is olyan (hatalmi) pozícióval rendelkező, mint a technikai képek előtti időkben.

    De kanyarodjunk vissza a művészet és politika viszonyára.
    „A nézőket nem érdekli a kortárs művészet”. „Kifelé” alig tud hatást gyakorolni. Ez mind nagyjából igaz, és nem csak a festészetre vonatkoztatható.
    Nincs ma olyan művészeti médium, amely jelentős hatással bír a politikai mozgásokra. (Ugyan meg lehet kísérelni a műfajokból és az intézményekből való kitöréssel nagyobb teret és szélesebb szerepkört nyerni, de egyelőre az a tapasztalat, hogy még az „aktivista” megmozdulások is a „múzeumban landolnak”.)
    Engem ez egyáltalán nem ejt kétségbe.
    A művészet inkább katalizátorként van jelen a társadalmi viszonyrendszerben. És ez egyáltalán nem kevés, ha belegondolunk. (Emlékezzünk csak, milyen is volt az, amikor az alkotók többsége hátat fordítottak a társadalmi problémáknak!)
    A kortárs művészet „rásegít” az egyébként is formálódó folyamatokra, öntudatlan ráérzéseivel erősítheti a a politikai vélemény artikulálódását.

    Üdvözlettel:

    Nemes Csaba

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány