Két hete írtam arról, hogy az építészet – gyakran szándékától függetlenül – hogyan képes létrehozni épületek és emberek között kibontakozó, rendkívül intenzív érzelmi kötődéseket. Megfordítva azt a viszonyt, amit akkor építészet és az érzelmek között találni véltem, ebben a bejegyzésben azzal foglalkozom, hogy az érzelmek laboratóriumi vizsgálata hogyan találhatja meg a helyét az építészeti formaalkotás folyamatában.
fotó | © Mathhieu Kavyrchine / Le Laboratoire
Pontosan ezt a kérdést veti fel a nemrégiben nyílt “Une Architecture des Humeurs” (Az érzelmek építészete) című kiállítás a párizsi Le Laboratoire-ban. A Laboratoire egy 2007-ben David Edwards által létrehozott alkotó- és kiállítótér, amely szándékai szerint tudományos és művészeti tevékenységeket köt össze egy köztes mezőben, az “artscience” mezejében. A Laboratoire-ban bemutatott projektek lényege, hogy egy konceptuális folyamat egésze végigkövethető, analitikus és esztétikai összefüggéseiben, az ötlettől a megvalósult alkotásig vagy termékig. Az Une Architecture des Humeurs szerzői a R&Sie (n) építésziroda (François Roche és Stéphanie Lavaux), François Jouve matematikus, Mark Kendall biomedikus, és Marc Fornes építész, akik a kiállításban pontosan egy ilyen, fiziológia, matematika és építészet közötti kölcsönhatás folyamatát és eredményeit mutatják be.
Amikor belépek a kiállítás terébe, azonnal egy laboratóriumi kísérlet szimulációjának alanyává válok. Leültetnek egy székbe, és a jobb kezemet egy műanyag párna kézformájú mélyedésébe ejtem. Amint elfoglalom a helyem, a mögöttem ülő doktornő nyugtató hangon egy történet elmesélésébe kezd. A történet egyes szám második személyben mutat be egy otthon töltött délutánt: étkezés, munka, családi veszekedés, gyerekzsivaj, találkozás a szomszédokkal a lépcsőházban – a lakásban és a lakás körül kialakuló élethelyzetek szekvencia-szerű összekapcsolódása képezi a történet narratív fonalát. Miközben ezek a helyzetek egymást követik, fáradtság, düh, öröm, vágy, stressz érzelmei váltakoznak bennem. A narráció alapján elképzelt lakás érzelmi lenyomatát a kezem alatt némán dolgozó párna rögzíti: érzékeli a kezem bőrfelületén, a tenyeremen és az ujjaimon képződő kémiai anyagokat, és elraktározza azok termelődési sorrendjét.
A testemből kiváló dopamin, adrenalin, cortisol, szeratonin és enkephalin hormonok különböző arányai az egyes helyzetekkel szemben bennem érzett vonzalmat vagy félelmet (klausztrofília vagy klausztrofóbia, agorafília vagy agorafóbia, xenofília vagy xenofóbia, noktofília vagy noktofóbia), jelzik, és kívánt közelségként vagy távolságként jelennek meg az épületformálás folyamatában. A kísérletben résztvevők – hipotetikus vásárlók – kémiai adatokká lefordított hangulatai előjelének és intenzitásának kombinációjával térbeli közelségek és távolságok rendszere, egy térbeli együttes hangulati térképe rajzolódik meg, amely lehetővé teszi egy-egy tervezett lakóegyüttes érzelmi preferenciáknak megfelelő megkomponálását.
A kiállítás alapelve szerint tehát ha a gyerekzsivaj ingerültté teszi a szülőt, jobb, ha dolgozószobája távol esik a gyerekszobától; ha az utca mozgalmasságának munka közben való felidézése örömmel tölti el, jobb, ha a dolgozószoba az épület határai mentén, az utcához kapcsolódva helyezkedik el, ha a szomszédokkal való találkozás a stressz érzetét kelti a lakóban, jobb, ha lakóegysége a többi egységtől viszonylag távol helyezkedik el. Ezek az evidenciák François Jouve algoritmusában rendszert képeznek, és egy kompakt térbeli forma parametrikus tervezését teszik lehetővé.
A huszadik század jelentős részének építészete, bár kinyilvánítottan hatni akart az emberi érzelmekre, a viselkedésre, sőt a morálra, paradox módon mégsem igazán vette figyelembe az épített környezet érzelmekre gyakorolt effektív hatását a tervezési folyamatokban, és igen kevéssé tudta konstruktívan felhasználni az elemeire bontott, rendszerezett szenvedélytant. A század végi környezetpszichológiai kutatások azonban elkerülhetetlenné tették a pszichológiai dimenzió és kutatási módszerek számba vételét a tervezésben. A Laboratoire kiálíltása bizonyos értelemben egy környezetpszichológiai kísérlet megfordítása, és a produkció folyamatában való alkalmazása.
Az arc olvashatósága helyett az Une Architecture des Humeurs a tenyér (kémiai anyagainak) olvashatóságára támaszkodik. A Descartes szenvedély-tipológiáját (csodálkozás, szeretet, gyűlölet, vágy, öröm, bánat) idéző tenyérolvasás adataiból kidolgozott kapcsolat-tipológiák (a lakóegységen belül: egyesülés, metszés, belefoglalás, szétválás; a lakóegységek között: belefoglalás, metszés, vonzás, függetlenség, taszítás – ld. az ábrán) különböző együttlakás-sémákat térbeliesítenek, és azok különböző variációit fejlesztik épületekké. Az ilyen módon elgondolt építészet tehát mint “az együttélés patologikus konfliktusainak tranzakciós vektora” lép működésbe, és feladata a pszichológiai viszonyok térben való rögzítése.
fotó | © Mathhieu Kavyrchine / Le Laboratoire
A kiállításon továbbhaladva a tervezéshez kapcsolódó építési folyamat különbüző fázisait követhetjük nyomon. Az egyik terem falára vetített digitális animációban nagy pókra hasonlító “építőgép” mozog a készülő épület különböző pontjai között, és itt-ott hozzáadva az épület törzséhez hozza létre az új lakóegységeket. Szemben egy vitrinben az ementáli sajtokra hasonlító épületek modelljei, ahol az egyes lakóegységek hol a egymástól elkülönülve, hogy egymással összekapcsolódva helyezkednek el az épülettörzsön.
fotó | © Mathhieu Kavyrchine / Le Laboratoire
A leírt folyamat által létrehozott építészet esztétikai megjelenése nem releváns: az esztétika utólagos a lakóterületek gyártásához képest. A kiállítás szerzői szerint a tudományos, biológiai információkra épülő építészet segíthet megszabadulni “attól a konceptuális logikától, amely egy előre elképzelt struktúrából indul ki, és a közösségi lakóépületek determinista, előre kiszámítható tipológiája helyett egy olyan formai mátrixot hoz létre, amely teret ad az emberi szerveződés heterogeneitásának, és amely alkalmazkodik a jövőbeli vásárlók ellentmondásos érzelmeihez.”
fotó | © Mathhieu Kavyrchine / Le Laboratoire
fotó | © Mathhieu Kavyrchine / Le Laboratoire
Mindez persze nem egy kísérlet, hanem egy kísérlet szimulációja. A szükséges adatokat térbeli formákká alakító matematikai algoritmus létezik, a tenyérből és az ujjakból kiválasztott kémiai anyagok érzékelése, értelmezése és rögzítése azonban még számos nehézségbe ütközik; hasonlóképpen, a térbeli modellek alapján egész lakóegyütteseket megépítő gép technológiája sem áll még rendelkezésre. Mindeme lehetőségek azonban hamarosan a valóság mezőjébe kerülnek át, és ez a perspektíva egyszerre lelkesítő és ijesztő.
A probléma az, hogy az épületet előre adott emberi kapcsolatok és érzelmi viszonyok parametrikus intézményesüléseként elgondoló építészeti koncepció paradox módon konzervatív, hiszen az emberek és helyzetek közötti viszonyok állandóságával számol, és a térre mint semleges, passzív keretre gondol. Ha az emberek és helyzetek közötti esetleges és időszakokhoz kötött viszonyokat a térbe írjuk, ezzel megfeledkezünk arról, hogy egyrészt ezek a kapcsolatok idővel változhatnak, másrészt hogy az építészeti tér maga is segíthet alakítani az emberek és más emberek, illetve helyek közötti kapcsolatokat, sőt alkalomadtán konfliktusokat is megoldhat. Az Une Architecture des Humeurs-ben az építészet elveszti társadalmi feladatát, összekötő szerepét, és a status quo egyszerű tükörképévé válik. Mindez az elmúlt évtizedek növekvő flexibilitást és mobilitást feltételező és lehetővé tévő építészeti mozgalmainak fényében meglehetősen anakronisztikus. Hiszen mint azt nemrégiben ezen a blogon is olvashattuk, az építészet nem tárgy, hanem folyamat.
A hangulatok építészete
R&Sie (n): Une Architecture des Humeurs
Le Laboratoire, Párizs, 2010. január 22-április 26.
