Az Inconnu és a mai aktivizmus jegyében az egók összecsapásába forduló Magyarország a tiéd lehet! című közelmúltban megtartott beszélgetés fontos, alulreprezentált tartalmakat érint. A tranzitblogon Benedek Kata – Sárai Vanda szerzőpáros által jegyzett cikk és Német Szilvi Artportalra írt összefoglaló kritikája egyaránt finoman közelítve próbálják leírni a történteket, félreértéseik természetes “velejárói” a szituációnak, amelyben fogantak. Sok tekintetben egyetértek a kritikákban megfogalmazottakkal, azonban egyik írás sem tekint az előállt helyzetre egy tágasabb perspektívából. Írásommal erre szeretném a figyelmet felhívni.
Ha az eseményre, mint “event”-re gondolunk – az egyéni kiállítás helyett és/vagy annak keretében rendezett Szükségállapot-sorozat egészét kísérleti műként értelmezve –, talán könnyebben feltűnhet ez a panoráma. A teljes program-sorozat tanulságait nem itt foglalom össze, annyit azonban szeretnék megjegyezni, hogy az kezdettől fogva, deklaráltan önkényes szempontrendszer szerint alakult.
A magyar társadalomban lappangó elfojtásra utalt a beszélgetésben Orbán György, amikor a déli országok “omerta” hallgatási törvényéhez hasonlította azt, amely valóban mindannyiunkra hat. “Tudja meg ő is, milyen a magyarok istene. De ne tőlem..” Ebben élünk.
A megfélemlítettség és kiszolgáltatottság idővel elhalgattat.
A beszélgetés során a jelenlét fokozásával (megfelelően irányított közös figyelemmel) előállhatott volna az a szituáció, hogy ez a szigorú fogadalom (talán átok) alól feloldozást kapjon, aki részt vesz benne. Ez a Gulyás Márton által is nehezményezett “pódiumbeszélgetés mint oldschool forma” válaszaként is megáll. Nem a rendezvény technikai, formai megoldásán múlt az, hogy a résztvevők nem találtak utat egymáshoz. A moderátor rögtön a rövid bemutatás után, az Inconnu mai kontextusban is érdekes aspektusaira irányíthatta volna a figyelmet, azaz a rendszerváltáskor lejátszódó folyamat hatásaira a csoport életében. Amely rendszerváltás igen sok szereplője, a ma aktív csoportok életére is hatással van (és lesz is). A “tanács”, amelyet sokak szerint ezen alkalomból az idősebb forradalmár-generáció adhatott volna, (a visszhangokból ítélve, mintha feladata lett volna) nem konkrét, technikai, hanem sokkal inkább minta-jellegű tanítás lehetne. Hiszen együtt élünk ebben az országban. Vagy inkább külön-külön együtt. Végül az esemény “rossz közérzetére” a választ kívül kereső valóban “ismeretlen címzetté” degradálhatja a többi résztvevőt. Pedig nem ismeretlen, csak meg kéne tudni szólítani.
A színpadon, az Inconnu képviselőinek “történeties” irányú interjúvolása helyett, a mai aktívok és a nézők kérdéseit-válaszait mihamarabb bevonva létrejöhetett volna az információ átadás-átvétel. A barátságtól, a társadalmi öngyógyító folyamatokig, az ellenállástól az átalakulásig mindazzal kapcsolatban, ami közös lehet. Sajnos ezen az estén ez nem valósult meg. De nem a “bázisdemokratikus fórum”, vagy bármilyen progresszív forma hiánya miatt. Itt szó sem volt aktuális “feladatról” – amit Gulyás, ezek szerint lételemeként elvár minden közösségi megmozdulástól. A sok és valóban égető feladat elvégzése mellett, a történelmi tudat megerősítése, a magunkra való reflektálás képességének gyakorlása sem volna érdemtelen elfoglaltság olykor. Ez minden generáció és műfaj képviselőire egyaránt vonatkozik. Tanuljunk meg viselkedni, mert forradalmárnak sem leszünk jók. De vajon nem pont politikusi vénája ellenkezett-e Gulyásnak a magukat is lesajnáló (később fényező) nyugger politikai akcióművészek attitűdjével szemben? Nem ez az, amit pont el szeretne kerülni a saját életében? Miért nem kiváncsi hát, vagy miért türelmetlen ahhoz, amit egyébként érzékeny orral már beskatulyázott?
A “ráolvasás”, amelyet mindkét kritikus írás a beszélgetés koncepcionális hibájaként emel ki, eredendően félreérti a szándékot. A múltbeli művészeti, politikai akcionizmus valamiféle tárgyi összehasonlítása, megfeleltetése annak mai formáival ideológiai szempontból irreleváns, pont ez vezet a “mi és ti” polarizáló szembeállításához is. A megjelenteket egymással szemben határozza meg. A társadalmi, kulturális kontinuitás vagy evolúció kommunikáció-függő. Mindenki felismerhette volna a szükségállapotot: a szituációt amelyben mind egyek vagyunk, de nem tette (pontosan a kommunikáció-képtelenség a szükségállapot egyik oka). Ebben egyként érzékeljük a nyomást politikai énünk által, azzal az érzékszervünkkel, amely ugyanaz az érzékeny szenzor volt a nyolcvanas években és marad remélhetőleg a jövőben is.
A résztvevőktől nem vártunk “kézzelfogható” eredményeket, csak egyszerűen leültettük őket, hogy gondolkodjanak hangosan, improvizáljanak. A valós problémák közös felfejtése helyett, szinte mindenki magára öltötte a dolog melletti elbeszélés biztonságában meghúzódó sértett szerepet. Inkább magáról beszélt, vagy egy képzelt ellenpólust szapult, mint kollaborált. (Papp Gazsi kivételével, aki, amennyiben szóhoz jutott, igyekezett egyensúlyban tartani és nem tovább erodálni a párbeszédet). Felmerült a szárszói párhuzam is a generációk közti “áthatolhatatlan fal”-ra, amelynek felhúzásával állítólag a fiatalabb korosztály az idősebbet vádolja. Ez a malőr szintén elkerülhető lett volna a beszélgetés tematizálásának mindenki felé egyszerre nyitott súlyozásával. Pacsika Rudolf lineárisan kívánta megközelíteni a témát, kronológiailag próbált felépíteni egy alapjaiban időtlen kérdésre válaszokat kereső diskurzust. Túl sokáig tartott volna, míg a mába érünk, ehhez az útvonalhoz nem volt senkinek türelme. De nem baj, ennél alapvetőbb hiba, hogy nem hozunk embereket a megszólítatlanság méltatlan helyzetébe.
A személyes tapasztalataikat tolmácsoló hajdani aktivisták, vagy a szereplők bármelyike is megtehette volna, hogy érzékenyen kitapintja a történeteikből következő lehetséges áthallásokat – pl. későbbi politikai, világnézeti véleménykülönbségeik szempontjait bevezetve a beszélgetés folyamatába. A közönségből érkezett is erre vonatkozó kérdés. A többek által is felpanaszolt beszélgetésre való felkérés félreértése (“engem nem ezért hívtak ide”) szintén érdekes tünet. A felhívást természetesen ugyanazzal a szöveggel kapta meg minden résztvevő és a közönség is. A meghívó szöveg tartalmazza az Inconnu és a mai helyzet – mint alapvető emberi létélmények – között építhető híd fundamentális pilléreit: (az Inconnut) többen tartják a maguk történetének, azonban mára, más és más szemszögből való emlékezéseik – egyrészt a barátságok mentén, másrészt eltérő világnézetek, politikai preferenciák felé tett elmozdulásaik révén – értékes személyes információt hordozhatnak a ma aktivistái számára.
Mik is lehetnének ezek az értékes információk? Hát nincsenek különbségek a mai ügyek görgetői között is, csakúgy, mint annak idején? Nem ismerhetné-e fel élesebb szemmel a hatalmi gépezet manipulációját küzdőtársai között a mai “székházfoglaló” régebbi megmozdulások személyes történetének hallatán? Hát tényleg valóság, hogy a mában már nincs semminek súlya? Valóban érvényes lenne Bokros előszeretettel hangoztatott “büntetőszázad”-hasonlata? (ma már bármit megtehetsz – nem érdekel senkit vs. régen bezzeg mentél a futkosóra).
És tényleg, miért nem horkant föl senki, amikor a rendszerváltozást nagyvonalúan az “Oroszok fennhatósága alól az Amerikaiak alá”-kerülés csúsztatásával adta elő?
Az igazat nehezebb kimondani, mint “csak” a valódit. Tudni kell művészként is, politikusként is viselkedni. Forradalmárként nem.
A csoport rendszerváltozás-kori alapélménye – amelyre Klaniczay Júlia is rámutatott – a politikusokat lelkesen segítő aktivista művészek kihasználása, majd félresöprése, amely más dolgok mellett meghatározta a csoport tagjainak későbbi irányváltásait, szinte biztosan olyan velejárója a politikai akcionizmusnak, amely ugyanúgy működik ma is, mint akkoriban. Erre célzott Orbán György is, amikor Gulyás Márton az estet szinte hiszterizáló távozása után megjegyezte, hogy ez csak azért sajnálatos, mert a “lehetőség vész el, hogy ami velünk történt, ne történhessen meg az utánunk következőkkel.”
Végül egy hiányzó karaktert szeretnék a helyére illeszteni, akiről (és amely viselkedésről) sajnálatos módon nem került szó az esten – bár minden út hozzá vezethetett volna: ez Krassó György személye, aki egymagában képviselte az Inconnu szellemiségét, és már akkor kutatta és propagálta ennek az áldatlan mai állapotnak (Szükségállapot) a mozgatóit, a történelmi okokat és majdani következményeiket. Mindezt görög értelemben vett politikusként, forradalmárként, akár művészként – akciókkal, mozgalommal, humorral és a leginkább bátorságával képviselte és próbálta a társadalom értésére adni. A személyes jelenlét olyan formáját valósította meg, amely iránymutató lehet a mindenkori akcionisták, az igazság-keresői és fáradhatatlan követelői számára. Már ha szeretnének mondani egymásnak valamit, csak nem tudják hogyan.
Korodi János
