A BKV legjobb műve

Budapesten talán a Kossuth téren a legnagyobb a köztéri műalkotások sűrűsége; ha hozzávesszük a Vértanúk terét meg a Duna felé húzódó kisebb nyúlványait, akkor számszerűleg legfeljebb a Deák tér és csatolt részei érhetnek a nyomába. A Kossuth téren sok a szobor, ráadásul mindnek kétszeres súlya van, legalábbis minden rossz szobor kétszer olyan rossznak látszik. A sok látványosan semmitmondó portré és emlékmű között persze láthatatlanná válni is könnyebb: így tűnik el Amerigo Tot magos domborműve a Földművelésügyi Minisztérium árkádjai alatt, és így haladunk el Somogyi József Anya gyermekkel című kompozíciója mellett, ha éppen gyanútlanul bukkanunk ki a metróból, a mozgólépcsőn. Épp a legrejtettebb helyen, mélyen a tér alatt, a metró szintjén áll azonban egy szobor, amely teljességgel megkerülhetetlen; ha nem lenne morbid, azt mondanám, kiszúrja az ember szemét. Oláh Mátyás László Teiresziász című művéről van szó, a széken ülő kutyás ember bronzszobráról, amely épp annyira enigmatikus, sőt bizarr jelenség a metró peronján, mint a ma már boldog emlékezetű Aba Botond megjelenése a Kontroll bevezetőjében.

Oláh Mátyás László Teiresziász

Nemcsak a márványtalapzaton álló nehéz bronz együttes tömege furcsa, hanem az is, hogyan kerülhetett egy ilyen szobor erre a helyre? Az egyik ok, hogy bár a mobiltelefon kijelzője már a metróállomásra begördülve jelzi, hogy a Kossuth téren vagyunk, a föld alatti terület csupán hazánk legreprezentatívabb közterének perifériájához tartozik. A másik magyarázat valamilyen jószándékú tévedés. A harmadik magyarázat áll legközelebb a BKV realitásához: „A szobrász ugyanis egy labradort keresett modellnek, s a tenyésztő, akit ajánlottak, véletlenül a BKV egyik vezető beosztású munkatársa volt“. Magyarországon kortárs művészek érdekes és köztéralakító szobrainak bronzba öntése és felállítása más háttérrel szinte elképzelhetetlen – kell hozzá a periféria, egy tévedés vagy egy BKV-vezető kutyája. Itt ül bronzban egy copfos, félmeztelen férfi (előtte lép a labrador), miközben még az átmeneti jelleggel köztérre kerülő munkák elhelyezése is hihetetlen, sőt gyakran megoldhatatlan probléma elé állíthatja az erre vállakozókat, példa erre Sugár János szélmalomharca a Sztriptíz feliratért vagy Bakos Gábor erőfeszítése a Pont:itt:most rendezvények megvalósításáért.

Oláh Mátyás László szobra pedig stabilan áll – állíttatta 2005-ben a BKV, a Pro Cultura Urbis Közalapítvány segítségével –, a kutya orrát reggelente munkába igyekvő hivatalnokok simogatják, lassan fényesre dörzsölve, mint egy szent lábát a templomban, és legfeljebb az ülő férfi kezéből tűnt el a bot – most már talán soha nem is teszik vissza. Az eltűnés valahogy visszatérő eleme Oláh művészetének: a fiatal szobrász épp az egyik Pont:itt:most idején tűnt fel, amikor a Leütöm aput című szobrát, egy gázmaszkos, pocakos férfi életnagyságú portréját valaki ellopta a Deák téri evangélikus templom elől. Volt a figurában valami érthetetlen és trottyos indulat, ahogy kezét ütésre emelte, a klasszikus szobrászat valamennyi tematikus előírására fittyet hányva, lehet hogy ez dühített fel valakit.

A Teiresziászban a legmeglepőbb épp az, ahogy megfordítja az egyszerűsítés és a lényeglátás szobrászi parancsolatát, hiszen ebben az esetben nem a bonyolult modellből jegecesedett ki a forma, hanem a közlekedési vállalat végletekig lecsupaszított vakvezető kutyás piktogramjából készült a részletes szobor. A piktogram-jelleg a kész művön már nem is érződik. Egy egyszerű széken ülő félmeztelen vak férfi mutat irányt egy kutyának. Vagy nincs is köze a kutyához, egyszerűen felemeli a kezét. Lehet, hogy nem is vak. A szobor egy merő probléma, amit nem is igazán lehet kibogozni. A Teiresziász Kelet- és Nyugat-Európa más városaihoz hasonlóan lassan Budapest belvárosában is megjelenő kedélyes szobrok – mintapéldájuk a kutyás lány a Vigadó előtt – ironikus ellenpontja.

A Pipa utcában, a Makett Laborban néhány napig volt csupán látható az Oláh Mátyás László műveiből-makettjeiből összeállított kiállítás, közepén egy élet- (azaz ló-) nagyságú hintaló mellett Teiresziásszal. A sokféle gipszből egyértelműen kiderült, hogy Oláh felfordított logikával készülő műveiből nagyon is következetesen építi a saját világát. Vannak pontok, ahol ez a szemlélet érintkezik Kovách Gergő, vagy Péli és Galbovy irányával – ilyen például a Kumite című szobor, ahol egy erősen Horthy Miklósra emlékzetető figura és egy kopaszodó funkcionárius küzdenek egymással, a távol-keleti harcművészet jellegzetes pózába merevedve. De nem a direkt irónia a fősodor, hanem a klasszikus köztéri szobrászat elveinek – a monumentalitás, a közérthetőség, a méltóság – megkérdőjelezése, és abszurdba forgatása. Ez az abszurditás pedig akkor bontakozik ki igazán, ha bronzba öntve, márványon állva valódi köztérbe kerül, BKV-vezetők ide vagy oda.