104, az új művészeti hely Párizsban


104 még üresen kong. Fotó: Polyák Levente
Szerda este másodszor jártam a 104-ben, Párizs új művészeti helyszínén. Belépve a rue d’Aubervilliers-re nyíló kapun, körülbelül ugyanazt találtam, mint egy héttel korábban: hatalmas, kivilágított termek, elveszve a terekben néhány tébláboló szervező és végtelenül udvarias biztonsági őr. Az első terem közepén félbehagyott – idővel alakuló – makett, a másodikban szétszórt növényládák különböző palántákkal, egy alacsonyabb szinten pedig fúrás-faragás: a hétvégi művészeti vásár készülő installációja. Este van, a műhelyek ajtaja zárva, a belül zajló munkából kívülről nem látni semmit. A közönség  – bezsúfolódva az egyetlen esti programra – úgy eltűnik a köztes terekből, mintha még senki sem használná igazán az épületet. Késve érkezünk, a naptárban pontatlanul szerepeltek a programok, és mivel még sem a kávézó, sem az étterem vagy a könyvesbolt nem üzemelnek, nincs is igazán értelme maradnunk.

Ilyenek a 104 hétköznapjai: a hely alapelve, hogy a közönség nem kész termékekkel szembesül, hanem részt vesz – legalábbis megfigyelőként – a folyamatokban, legyenek azok művészeti vagy építészeti folyamatok. Nincs azzal semmi probléma, ha a látogató egy félig kész térbe érkezik: a benne zajló munkálatok ugyanúgy részei a hely – látható –  kulturális kínálatának, mint a stúdiókban zajló művészi munka. „Azért hoztuk létre a 104-et, hogy a közönség rátaláljon a mai művészetre, és hogy intim kapcsolatot tudjon létrehozni a művészet érzékenységével és intelligenciájával. Úgy képzeltük el, hogy a művészek itt a valósággal és a közönséggel állandó kapcsolatban dolgoznak majd, és ez a kapcsolat megváltoztatja munkájukat, műveiket. Hogy a jövőt, amelynek a művészek az úttörői, a várossal összhangban gondoljuk el, artikuláljuk és építsük meg“ – ez a 104 igazgatóinak hitvallása.
 


A kert elemei. Fotó: Polyák Levente
Mindez nagyon jól hangzik, és első látásra ténylegesen befogadóvá teszi a helyet, ahol megbocsájtjuk egymás felkészületlenségét, szervezetlenségét. Mégis, a hétköznapok csöndes közvetlensége és a művészetről szóló francia beszéd szokásos retorikája aligha tudják elkendőzni a tényt, hogy ez a kulturális intézmény is elsősorban a reprezentációról és közvetetten a negyed átalakításáról szól. Az egykori temetkezési épületből átalakított, majdnem 40 ezer négyzetméter alapterületű intézmény, amely stúdióknak, irodáknak, üzleteknek, parkolóknak, kiállítótermeknek és két nagy előadónak ad helyet, mintegy 60 állandó alkalmazottat foglalkoztat, amelyek 10%-át továbbképzi és állandó munkához segíti.

Bár miközben a koncepció a komplexum egy komoly hányadát – a rue de Curial-ra nyíló bejárathoz eső részeket – a helyi amatőr művészeknek és művészeteknek szenteli, a 104 rezidensei között olyan művészeket találunk, mint Anri Sala, Tricky vagy Lou Reed, akiket aligha lehet a helyi szcénával való mindennapos kapcsolatban kiformálódó művésznek nevezni. A intézmény már ma is olyan közönséget vonz majd az utcába, amely azelőtt soha nem tette be a lábát a kerületbe, nem is beszélve a rendszeressé váló promóciós rendezvények és fogadások közönségéről. A 104 telt házzal nyitott október 11-én, Tricky koncertjére és az épületbe a befogadó kapacitás (5 ezer fő) elérése után (18 órakor) már nem engedtek be senkit.

A párizsi „Északkelet“ rohamosan változik, és e folyamat betetőzése a 104 megérkezése. Az elmúlt években számos új galéria költözött a La Chappelle, Pajol, Belleville korábban kiesőnek és veszélyesnek gondolt környékére, köztük olyan komoly presztízzsel rendelkező galériák, mint Jocelyn Wolff, a Cosmic Galerie, Castillo Corrales, vagy a Frac regionális gyűjteményének Plateau galériája.

Jól ismerem a környéket. Három éve a napról napra átalakuló Belleville-ben laktam, és gyakran látogattam át az akkor még nem létező 104 környékére, ahol az Atelier d’Architecture Autogérée nevű szervezet ideiglenesen elfoglalta a rue Pajol-ban üresen álló pályaudvart és Eco-box néven közösségi kertet és aktivista központot hozott benne létre. A Gare du Nord és a Gare de l’Est városból kivezető síncsoportjai közötti „elveszett“ területen megbúvó negyed sokáig őrizte alacsony, stigmatizált társadalmi státuszát, biztonság-problémáit, „populáris“ jellegét, és kulturális sokféleségét, távol a nagy utak forgalmától és a kulturális ipar figyelmétől. A Halle Pajol ma, mint Európa legnagyobb napenergia-központja várja újjáéledését, sportkomplexumoknak és diákszállónak fog helyet adni.


A kert kezdeménye. Fotó: Polyák Levente
A rue d’Aubervilliers-t és környékét még ma is a szociális lakóépületek előtt csoportosuló fiatalok képe jellemzi. A 104-ből hazaindulva tegnap elidőztünk egy darabig a szomszéd parkolóban egymást kick-boxozni tanító férfiak látványával. A 104-gyel szemben magányosan álló két régi épület egyikéből már kiköltöztették a házfoglalókat, a másik még ideiglenesen otthont ad aktivista szervezeteknek és egy alternatív rádiónak. Az utca belső végének házai üresen állnak és a bontást várják, az épen maradt, de lerobbant házak kevéssé komfortos lakásaiban lakók – nem csoda – mérsékelten érzik magukénak a kortárs művészet és kultúra új épületét, legyen az bármilyen befogadó is.

A 104 más kulturális stratégiát jelez, mint a hasonlóan érzékeny párizsi külvárosok. Az északi banlieue-kben az utóbbi években alternatív, de önkormányzati vagy regionális finanszírozású kulturális központok egész sora nőtt ki a földből: a Saint Ouen-i Mains d’Oeuvres, az aubervilliers-i Laboratoires d’Aubervilliers vagy a Saint Denis-i Synesthésie mind a társadalmi integráció feladatát tekintik elsődlegesnek a reprezentációval és a lakosságcsere előidézésével szemben. A helyi populáris kultúrákkal és annak művelőivel kapcsolatot kialakítva ezek a helyek lehetőséget nyújtanak albumok stúdióban való felvételére, a különböző médiumok ismeretének elsajátítására, vagy más tevékenységek megismerésére.


Magukra hagyott játékok. Fotó: Polyák Levente
A 104 lérehozása egy másik kulturális logikába illeszkedik. A párizsi 19. kerület olyan kiaknázatlan lehetőségeket rejt, amelyeket minden valamire való ingatlanfejlesztő élete nagy lehetőségének ismer fel. A kultúra csatasorba állítása egy városrész átalakítására korátntsem új jelenség, Párizsban azonban különösen elvakító perspektíva. A városháza, miközben történelmének egyik legsúlyosabb lakásválságával küzd, egymás után avatja fel az újabb és újabb kulturális helyszíneket a város korábban ismeretlen területein, megnyitva ezeket a művészek, látogatók és befektetők új csoportjai előtt. Párizs – a fesztiválok és a szerelem városa –  azzal, hogy a 21. századi élménygazdaság egyik legkitűnőbb vállalkozását hozza létre, sikeresen tereli el a figyelmet a szociális problémákról; de nem biztos, hogy fel is tudja oldani azokat a feszültségeket, amelyek a 2005-ös év külvárosi zavargásaihoz vezettek. 

 

One thought on “104, az új művészeti hely Párizsban

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány