Roppant érdekes és tanulságos időről-időre végigülni a New York központú művészeti szervezet, a CAA (College Art Association) éves konferenciáit, melyet 1911 óta minden páratlan évben New Yorkban, minden párosban pedig valamely másik amerikai nagy városban (többnyire Chicagóban vagy Los Angelesben) rendeznek meg. Egyszer mindenképp érdemes rajta részt venni, amire már második éve fiatal, de nem kezdő, Közép- és Kelet Európa-i művészettörténészeknek is módjuk van az intézmény által erre a célra létesített utazási ösztöndíj révén. Nem is annyira az egyes előadások miatt érdekes a konferencia, hiszen nagyon nagy a szórás (“something for everyone”), s mégcsak nem is annak gigászi volta miatt, holott a lépték is impresszív.
Leginkább összességében érdekes a dolog, amennyiben az egyes témákon (illetve azok hiányán), a szekciók közötti arányokon, a rendelkezésre bocsájtott termek méretén keresztül jól kitapintható, hogy éppen mi a “cutting edge”, mi izgatja a zömében észak-amerikai közönséget, amelynek soraiban csak mutatóban tűnnek fel szakemberek más régiókból. Jóllehet az intézmény egyre inkább nemzetközinek tekinti magát, alapvetően továbbra is amerikai és kisebb részben brit dominancia jellemzi, nemcsak a résztvevőket, de a témákat, azok megközelítési módját és a szemléletet illetően is. Ami a kritikai teóriákat illeti, párhuzamosan avval, ahogy azok beépülnek és részei lettek az egyetemi tananyagnak, úgy nyújtanak természetes és elvárt keretet az előadásokhoz (milyen fájdalmasan hiányzik ez dinamika nálunk!), ám a kritikai teóriák igazi mozgatói, az a nagyon is politikai háttér, amely a “subaltern”, a “marginalizált”, az “elnyomott” (legyen az nemi, faji, etnikai, bármi) számára keres hangot és nyelvet, nos az mintha távol maradt volna erről a konferenciáról. Ahogy a mi régiónk is hiányzott a szekciók közül, annak ellenére, hogy van a CAA-nek létezik egy német és közép-európai művészettel és építészettel foglalkozó történészeket tömörítő alcsoportja. Az általuk ajánlott két szekció azonban ezúttal tradicionális és kevéssé releváns témákat ajánlott. Az “új művészettörténet” fellegvára, a The Clark kutatóintézet által szervezett régióbeli vándorszeminárium (East-Central Europe Seminar Series; Tallinn, Brno, Bucharest), amely a régióbeli művészettörtírással foglalkozott, ugyan nagy hullámokat vert az egykori Keleti blokk országaiban, de az Egyesült Államok partjait már sajnos nem érte el. A poszt-szocialista Kelet-Európa újfent lekerült a napirendről, az erősödő nacionalizmus pedig még nem igazán érte el az amerikai ingerküszöböt. Európa, hát még annak keleti fele, nagyon messze van, és ez idő szerint az Egyesült Államok leginkább saját magára, befele figyel; ez a konferencián is nyilvánvaló volt.
Ha látsz valamit, mondj valamit plakát
A keleti part, s főleg New York alapvetően demokrata, így a hangütés is kritikus volt a “homeland security”-t legitimációra használó arrogáns nagyhatalmi politikával, az “erőszak normalizációjával” és az evvel együtt járó hazai retorikával, az egész társadalmat átható survaillance rendszerrel és paranoiával szemben. (“If you see something, say something” – látható és hallható a felhívás a vonatállomásokon, metró megállókban, ahonnan eltűntek a csomagmegőrzők is a turisták nagy bánatára.
Megfigyelő kamera a Randall szigetre vezető gyalogos hídon ι fotó: András Edit
Egy ideje (a MoME A művészettörténet útjai konferencia Műértelmezés szekciója kapcsán kibontakozott vita óta) kifejezetten foglalkoztat az a kettősség, vagy mondhatjuk, visszafordított arrogancia, amelyet a kisebb régiók a nagy hatalommal szemben alkalmaznak. Miközben a korlátozott láthatóságtól szenvedő kisebb régiók művészete, művészettörténete, attitűdtől, szemlélettől és öntudattól függően vagy bele akar simulni az univerzálisnak tételezett trendekbe és tiltakozik a szubkultúrába való sorolás ellen (némi leegyszerűsítéssel ez a modernista alapállás), vagy éppen a marginális helyzet előnyeit hangsúlyozva ragaszkodik a lokalitásához, partikularitásához (ez inkább a kortárs, kritikai attitűd), de mindenképpen tisztában van evvel a dinamikával, addig például az Egyesült Államok vonatkozásában annak minden jelenségét azonnal univerzálisnak tekintik, teljes mértékben elvitatva jelenségeinek esetleg lokális hátterét és jelentését. Mintha csak revansot akarna venni a saját láthatatlanságáért azáltal, hogy a nagyhatalmi lokalitást még csak nem is mérlegeli, helyből elutasítja, s annak univerzalizmusa, viselt dolgainak “közkincs volta” evidenciának minősül, mondván, hogy az internet révén már minden hozzáférhető. Persze az fel sem merül, hogy az érvelés fordítva vajon miért nem használható. Az egy másik evidencia.
A következő bejegyzésekben a számomra legérdekesebb és hitem szerint közérdeklődésre számot tartó szekciókról, előadásokról, koncepciókról kívánok beszámolni, köztük arról is, hogy fenti felvetés, dilemma hogyan látszik New Yorkból, az óceán túlpartjáról nézve. Addig is egy kis kedvcsináló:
András Edit
