A történelmet a vesztesek írják

„A múlt nem kell, hogy szép legyen, elég, ha igaz” – egy régi szerelmem sokat nézegetett facebook-profilképe alá kommentelte ezt valaki évekkel ezelőtt, és a mondat örökre az emlékezetembe vésődött. A Várkert Bazár felújított termeiben járva a komment és a régi szerelmem is sokszor eszembe jutott a történelmi emlékezethez való viszony kapcsán: előbbi mint elérhetetlen ideál, utóbbi pedig mint a múltunkkal való szembenézés realisztikusabb metaforája. Hiszen az elmúlt szerelmeket kísérő sértett vádaskodás és hamis nosztalgia most jobban jellemzi a kormányzati emlékezetpolitikát, mint a tudományosan megalapozott, egyensúlyra törekvő történeti önvizsgálat igénye.

ló
© Várkert Bazár

Az évtizedekig omladozó Várkert Bazár felújítása az elmúlt évek egyik legnagyobb szabású állami urbanisztikai projektje, ahol a teret övező összetett emlékezeti rétegek nagyobb kihívást jelentenek, mint egy átlagos köztéri emlékmű esetében. Az eredetileg is reprezentatív funkciójú, Ybl Miklós tervei alapján épült együttes az 1880-as években azzal a céllal született, hogy a budai oldalnak a pestihez hasonlatos, kozmopolita arculatot kölcsönözzön, és megnyissa a Duna-partot a Várhegy felé. A monarchia nagyszabású díszleteit tükröző komplexum következő aranykora ironikus módon a puritán munkáskultúrát és a letisztult építészeti modernizmust hirdető szocialista évtizedekre esett: 1961 és 1984 között a Budai Ifjúsági Park üzemelt a Várkert területén. Az Ifipark több volt mint táncos szórakozóhely: az állampárti kultúrpolitika stratégiai bázisaként működött, ahol a kiszámíthatatlan fiatal generáció tagjai szem előtt voltak, és ellenőrzött körülmények között találkozhattak a veszélyes nyugati áramlatokkal. A Várkert Bazár tehát egyszerre a dualizmus-kori Budapest kivételes építészeti emléke és a szocializmus szeretve gyűlölt szimbóluma — így amikor bizonyossá vált, hogy a rekonstrukció nemcsak az utóbbi években megszokott mélygarázst és hatezer négyzetméternyi CBA közértet, hanem kulturális tereket is jelent, magától értetődően adódott a kérdés, hogyan kezeli majd a tér ezt a különleges örökséget.

211-000_8C46A4980256F678A011276194050B3320C14335-nol
Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

A felújított Várkert Bazár a képzőművészeti tárlatok mellett két történeti kiállítással nyílt meg tavaly nyáron: az első világháború centenáriumának apropóján összeállított Új világ született a XX. Század Intézet munkája, a Volt egyszer egy Ifipark pedig a magyar könnyűzene állami támogatására létrejött Cseh Tamás Program keretében valósult meg. Utóbbi helye és szerepe a programban nem szorul magyarázatra, de a világháborús asszociáció is hamar a helyére kerül a vonatkozó kiállítás végére érve. Ahogy az első kritikákban is megírták, az Új világ született történelemszemléletében és bemutatási stratégiáiban nem szolgál sok meglepetéssel senkinek, aki járt már a Terror Házában: történeti magyarázatok és mélyebb összefüggések helyett a látogatónak itt is az érzékekre ható, nagyvonalú vizuális élményben van része, ahol a hadtörténeti áttekintés elhomályosul a kultúrtörténeti érdekességek mellett. A háborút szinte végig az egyén szempontjából látjuk: milyen volt a lövészárokban a tetvektől szenvedni, az otthon maradott feleségeknek tábori képeslapra várni, és milyen volt gránáttól leszakított fél karral hadikórházban feküdni. A „szó szoros értelmében színes-szagos” kiállítás (az egyik forrás neves parfümőrök által kreált húgyszagot említ, ezt sajnos nem éreztem a látogatáskor) koncepciója elsőre egyáltalán nem tűnik elvetendőnek: a gimnáziumi történelemórák elidegenítő adathalmazaihoz képest minden próbálkozás, ami átélhetőbbé teszi az olykor elég távoli eseményeket, elismerést érdemel. Jelen esetben azonban az adatok feltűnő hiánya azt az érzést kelti, mintha a helyenként kifejezetten magas színvonalon megkomponált bemutatóterek a történtek lényegét próbálnák elmosni, egy olyan leegyszerűsített mesét tárva a látogatók elé, amelyben senkinek nem lehet kétsége jó és rossz szerepéről. A magukkal ragadó látványelemek mögötti háttértörténetről nagyjából ennyit tudunk meg:

  1. kezdetben mindenki pozitívan fogadta a háború kitörését, mert elképzelni sem tudták, miféle borzalmakkal jár majd az elkövetkező négy év;
  2. a háború rettenetes volt;
  3. a történelmet a győztesek írják, ezek nem mi voltunk, így az utókor ítéletében sok az igazságtalanság;
  4. Trianon.

Amint írtam, a történelem effajta felfogása nem új elem a XX. Század Intézet munkásságában; az Új világ született kiállításban inkább az az érdekes, milyen szerepet szán az első világháborúnak a huszadik századról alkotott nagy narratívában. Már a címből kiderül, a háború elsősorban mint korszakhatár jelenik meg, mégpedig Jó és Rossz egyértelmű választóvonalaként: a kiállított anyag részletei hol közvetett, hol didaktikus módon mind azt sugallják, Európa és benne Magyarország aranykorának az első világháború vetett véget. Az Európát sirató szólamok ismerősen csengenek a „konzervatív” sajtó elmúlt évi publicisztikáiból, ennek kapcsán pedig az alcímben szereplő testvérháború kifejezés is a helyére kerül: a világháború ebben az olvasatban nem más, mint Európa bukásának eredetmítosza, amelyben a testvérnépek egymás ellen fordulása hozza el a visszafordíthatatlan hanyatlást. Innen már kimondatlanul is könnyű eljutni a jelen Európához, amelyet egy sokkal veszedelmesebb, külső ellenség fenyeget. A századelő ilyen módon történő idealizálása egyáltalán nem magyar sajátosság: a posztszocialista átmenetről szóló irodalom egyik alapvetése, hogy az újonnan függetlenedett, problematikus közelmúlttal rendelkező államok számára a szocializmus előtti örökség a referenciapont, amelyhez visszatérve újraépíthetik nemzeti identitásukat. A Várkert Bazár a monarchia-kori Budapest egyik szimbolikus épületeként nem véletlenül kerül fel újra — és éppen most — a város mentális térképére; a termeiben elmesélt világháborús sorstragédia pedig kétséget nem hagyóan elmagyarázza, hol a helye mindennek a múltunkban.

pataki1
© Várkert Bazár

Az Ifiparkról szóló (február végén bezárt) kiállítás ugyan kevésbé átütő vizuális elemekkel, de hasonló szellemben építkezik: a lelkiismeretesen felrajzolt társadalomtörténet érdemi szembenézés nélkül, egyoldalú nosztalgiára alapozva mutatja be, milyen volt a szocialista rock and roll. Bár a híres fellépők, bőrdzsekik, Éva vermutok és gitárpengetők között nagyon is jelen van a szocialista rendszer abszurd és elnyomó világa, mindez inkább a múlt borzongató furcsaságaként, mint az ország történetét máig gyökeresen meghatározó tényezőként jelenik meg. Egy könnyűzenéről szóló kiállítás esetén talán nem is várható el ennél több, a helyszín mélyen átpolitizált története mellett azonban minden részletnek a kurátorok szempontjain túlmutató jelentősége van. A mérőszalag, amivel kiszűrték a túl rövid szoknyákat, kétségkívül egy letűnt világ nevetséges szimbóluma, mindez mégis hamisan cseng egy olyan állam intézményében, amely új módszerekkel, de annál aktívabban szól bele polgárai életének legprivátabb részleteibe. A hatalom által pozícióba helyezett, alkalmatlan és korrupt klubvezetőkről nem is beszélve. A Volt egyszer egy Ifipark kurátori gárdája a kollektív emlékezet szempontjából hálás témához nyúlt, és igyekeznek is kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket: a kiállítótér interaktív elemein túl a kiállítás facebook-oldalán is párbeszédet kezdenek az egykori látogatók nemzedékével, felismervén, hogy a helyszín jelentősége nagyrészt a valaha ott született közösségben rejlik. Ironikus, de nem meglepő módon az oldalon olvasható hozzászólások a nosztalgia és a könyörtelen rendszerkritika nagyságrendekkel őszintébb keverékét nyújtják, mint a hivatalos anyag.

A Várkert Bazár frissen festett falai közt elmesélt történelem olyan, mint a Szabadság téri sas: előzmények és kontextus nélkül, a semmiből sújt le az ártatlan Magyarországra. Legyen szó a Monarchia végnapjairól vagy a szocialista népköztársaságról, a múlt csak egy mutatós illusztráció az önmagát ünneplő állami kultúrpolitika gépezetében — amíg nem látjuk meg, hol vagyunk ebben a képben mi magunk, az egészséges társadalmi párbeszéd minden formája elérhetetlen illúzió marad.

Screenshot_2016-03-08-22-26-43
Képernyőfotó a Várkert Bazár Facebook oldaláról

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány