A szürke ötven árnyalata

Jelen sorokat egy olyan orosz városban írom, amelynek központjában egy Lenin-szobor áll töretlen épségben: láthatóan nem viselték meg a rendszerváltás óta eltelt évtizedek viharai úgy, mint közép-európai társait, noha ezen a tájon is radikális változások történtek az utóbbi harminc évben. A posztszocialista átmenet eltérő mintázatairól a társadalomtudományok számtalan modellel szolgálnak; a gazdasági és politikai kategóriarendszerek mellett az emlékezés módja is megkülönbözteti Kelet-Európa szomszédos államait. A skála egyik végén a szocializmus a múlt nyom nélküli eltörlésre váró szégyenletes eleme, a másik végén pedig mai napig az állami identitás egyik alapja. Ha Oroszországot az utóbbi végpontnak tekintjük, Magyarország valahol a kettő között helyezkedik el: Lenin és társai viszonylag gyorsan eltűntek a közterekről és a tankönyvekből már a kilencvenes években, a szocialista örökség kevésbé kézzelfogható formái azonban továbbra is velünk élnek. Például abban, ahogy még mindig Moszkva teret mondunk Széll Kálmán helyett.

08_Kroo_Moszkva_20square2.
Kroó Anita: Moszkva tér 2., 2012. Forrás: https://works.io/anita-kroo

A frissen átadott Széll Kálmán tér mintha sosem került volna ki teljesen a közérdeklődés középpontjából az utóbbi húsz évben: a mostani felújítás csak egy újabb állomás a lezárás káosza, az átnevezés körüli botrány, illetve a mára kultuszfilmmé vált Moszkva tér után. A budapesti közterekről folyó társadalmi párbeszédben ez egyedülálló teljesítmény: ha megnézzük, milyen helyszínekről esett a legtöbb szó az elmúlt években, a közös nevező a korrupció által motivált állami beruházások, illetve az ezek keretében megvalósult félresikerült városfejlesztési projektek. Az időben visszafelé haladva a fontosabb példák: Liget-projekt, miniszterelnöki erkély a Budai Várban, bontásra váró Déli pályaudvar, Várkert Bazár, négyes metró, kormányzati negyed, Nemzeti Színház, nemzeti Gödör. Az egykori Moszkva tér, noha nem mentes a fenti jellegzetességektől, kiemelkedik ebből a sorból azáltal, hogy hosszú évek óta és aktuális korrupciós botrányok nélkül is töretlenül a közbeszéd tárgya. Nehéz lenne még egy olyan teret találni Budapesten, amelynek a felújítása kezdetén és az átadása alkalmából is szükségesnek érezték a félhivatalos kultúrpolitikai reprezentációt: 2013 elején a Design Terminálban több napos eseménysorozatot rendeztek a BKK szervezésében a tervpályázat eredményeiről és a tér történetéről, idén tavasszal pedig a Kiscelli Múzeumban nyílik átfogó kiállítás a híres Moszkva téri órával a főszerepben.

Arról, hogy pontosan milyen tényezőkből ered a tér különleges jelentőssége a budapestiek emlékezetében, csak egy alapos etnográfiai kutatás adna hiteles képet, de a fontosabb asszociációk így is nyilvánvalóak: a hatvanas évek Moszkva téri galerije1, a szabad piac első éveinek káosza a feketemunkások emberpiacával és a terítőt áruló román asszonyokkal2, Török Ferenc filmje a budai fiatalok generációs nosztalgiájával, végül az átnevezés/visszanevezés politikai üzenete korszakokon átívelően belevésték az elmúlt évtizedek történelmét az egykori budai bányatölcsérbe. A jelenkori politikai hatalom tisztában van ezzel, nem véletlen tehát a kitüntetett figyelem, amely az átnevezéssel kezdődött, és a felújításban éri el a csúcspontját.

2.Moszkva_20t_C3_A9r__20krooanita
Kroó Anita: Moszkva tér, 2012. Forrás: https://works.io/anita-kroo

A városi tér mindig is a politika, ezen belül az emlékezetpolitika csatáinak egyik legfőbb terepe volt. A köztéri emlékezet három klasszikus médiuma, a helynevek, a szobrok és az emléktáblák felett a mindenkori hatalom rendelkezik, így manipulációjuk a közbeszéd formálásának egyik fontos eszköze. Az egykori keleti blokk emlékezetének különböző árnyalatai könnyedén leolvashatók a városfalakról. Egy Lenin-szobor vagy egy Dzerzsinszkijről elnevezett kultúrház teljesen mást jelent egy orosz városban, mint Budapesten jelentene: a szovjet múlt megítélése a belső nézőpontból sokkal kevésbé tűnik negatívnak, annál is inkább, mivel az orosz történelemkönyvek inkább a birodalmi büszkeség, mint bármiféle kritikai történelemszemlélet felől közelítenek a kérdéshez. A másik lényeges tényező az alternatív örökségek hiánya: amíg a közép-európai államok a saját, organikusan kialakult kultúrájukba való erőszakos beavatkozásként tekintettek a szocialista rendszerre, a szovjet városok múlt nélküli képződmények, ahol az identitás egyedüli alapja a lenini ideológia. Nem véletlen tehát, hogy a Budapesthez hasonló városokban a rendszerváltás után automatikusan a háború előtti, „polgári” örökséghez igyekeztek visszanyúlni, amely örökség részben valós épített és eszmei értékeken alapul, részben pedig egy idealizált, hamis nosztalgia eredménye, amely a bizonytalan jelennel való szembenézés kellemetlenségeit hivatott elfedni.

A köztéri beavatkozásokon keresztül kivehető kormányzati irányvonal ez utóbbi tendencia része: a Köztársaság tér, a Moszkva tér, a Károlyi- és a Marx-szobor eltűnése, illetve az egyre szaporodó Wass Albert utca, emléktábla, illetve szoboravatások jól mutatják, mit szeretne üzenni magáról az uralkodó rezsim. Amíg a rendszerváltás szobordöntő lendülete csak az egyértelműen szocialista jelképekre irányult, a jelenlegi vezetés a totális tisztogatást célozza meg az általa baloldalinak vélt városi szimbólumrendszeren belül. A Moszkva tér is ennek a tisztogatásnak az áldozata: noha az elnevezés eredeti szándéka szerint is pontosan arra utalt, amire a jobboldal asszociált róla, mégpedig a szovjet birodalom központjára, amely Budapestnek is diktált, a tér a rendszerváltás idején megúszta az átnevezést, ellentétben például a Felszabadulás térrel, amely kizárólagos szovjet kontextusa következtében nemkívánatosnak bizonyult. A posztszocialista emlékezetpolitika efféle térbeli machinációi sajátos ritmust adnak a városban való létezésnek: az át- és visszanevezések generációkra visszamenőleg meghatározzák, ki melyik Budapesten érzi magát otthon. Ahogy anyám mindig Felszab teret mondott, úgy fogok én is Moszkva teret mondani, ahogy dédnagymamám nem felejtette a Ferenciek terét, úgy emlékszik a Széll Kálmán térre nagypapám. Szabó Simon, a film főszereplője, a pop-up kiállítás megnyitóján úgy fogalmazott, a gyerekei már nem értik, miért mond Moszkva teret Széll Kálmán helyett, de mire felnőnek, lehet hogy újra így hívják majd.

Ha az átnevezés a dekommunizáció szimbolikus formája volt, a mostani felújítás fizikailag is beteljesíti ezt a folyamatot: a Széll Kálmán tér modernizálásával nem csupán egy újabb „huszonegyedik századi közteret” hoztak létre, hanem egyúttal eltörölték a föld színéről a szocializmus, illetve a posztszocializmus egy szimbolikus terét. A betonlegyező mint dizájnelem megmaradt, ám a posztszocialista ellehetetlenülés sokszínű gazdasági és társadalmi gyakorlatai eltűntek a térről. Mielőtt bárki a szememre vetné, hogy a városi nyomor képeit siratom, felidézném Smiló Dávid gondolatait a hasonlóan sterilizált Nyugati térről: a szocializmusból hátramaradt közterek „se nem okozói, se nem éltetői annak a helyzetnek, hogy Magyarország olyan hely, ahol a hajléktalankérdés, a szegénység és azok minden vizuális és téri hozadéka létező és velünk élő probléma”. A tér újragondolt betonköntöse tehát végső soron nem jelent sokkal többet, mint egy főpolgármesteri tollvonás, amely a Moszkva teret Széll Kálmán térré változtatja: a posztszocializmus igazi átkait csak igazi politikai cselekvéssel lehetne megtörni, azonban ez láthatóan senkinek nem áll szándékában.

61
Kroó Anita: A 61-es villamos megállója 3., 2012. Forrás: https://www.works.io/anita-kroo

 

 

  1.  Lásd Markó György: A Kalef
  2.  Lásd Bodnár Judit: Fin de Millenaire Budapest: Metamorphoses of Urban Life

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány