Süvecz Emese: Hogyan látod a saját pozíciódat a magyarországi képzőművészeti színtéren?
Schmied Andi: A diskurzus szempontjából kívülállónak érzem magam. Az, hogy mást tanultam, máshova visz. Másmilyen dolgokat láttam, más dolgok kezdtek el érdekelni.
SE: Mi ez a más? Esetleg kiválasztanál a munkáid közül párat, melyek átfogó képet adnak művészeti érdeklődésed eddigi alakulásáról?
SA: A Jing Jin City projektem egy olyan észak-kínai újépítésű luxusvárosról szól, amelynek csupán tizentöt-húsz százalékát sikerült érdtékesíteni. A semmi közepén felépítettek négyezer darab luxusvillát, és melléjük építették a luxusnak az összes szimbólumát, mint például golf és lóverseny pálya. Egy eladhatatlan szellemváros jött létre, amely azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha nem az lenne. A befektetők ezért kénytelenek fenntartani azt a látszatot, hogy minden tökéletesen működik a városban. A projekt ennek a városnak a dokumentációja és fikciós továbbvitele. Tele van a város fizetett munkásokkal, akiknek rengeteg szabadidejük van, és a városi infrastruktúrával azt csinálnak, amit akarnak. A projekt dokumentációját egy könyv foglalja össze. Ennek első fejezete egy séta a város körül, ahol azok az emberek szólalnak meg, akik itt dolgoznak. Kertészek, pincérek.
SE: Ez egy fejlesztési projekt volt? Kik a befektetők?
SA: Önkormányzati projekt, nem fog attól bedőlni, hogy nincs rá több pénz. Ezzel ellentmondásban áll, hogy Kína meglehetősen szegény részén épült. Az emberek szegények, az állam viszont nem.
SE: Kinek építették a várost?
SA: Pekingtől százötven kilométerre van, újgazdag kínaiak számára épült. A projekt hibája, hogy sablonokat használt. Azok a fajta emberek azonban, akik meg tudják fizetni a luxust, arra vágynak, hogy kitűnjenek. Különös jelenségeket lehet felfedezni ebben a környezetben, például, hogy az álmennyezeten emberek alszanak, vagy fűvel töltenek fel egy házat.
SE: Ez egy művészkönyv? Mi volt a kötet-koncepció?
SA: Művészkönyv. Három fejezetből áll. Az első a használat hiányáról szól, a második fejezet azt mutatja be, hogy a használat hiányában kik és hogyan foglalták be várost. A harmadik fejezet az idő múlását mutatja.
SE: Talált szövegekkel dolgoztál? Pontosan mi olvasható a könyvben?
SA: Nagyrészben igen, illetve fikciót szőttem a talált szövegek köré. Ezen kívül van egy függelék, miniatür szórólapokkal, melyek a városfejlesztők reklámanyagainak lefordított változatai. Nagyon szeretem ezeket a szövegeket, annak az illusztrációi, hogy miként képzelik el az ott élő emberek a luxust.
SE: Úgy tűnik ezekből az anyagokból, hogy klisészerűen, provinciálisan. A könyv maga egy keménykötéses, bár nincs számozása, de talán kétszáz oldalas, színes, angol nyelvű kiadvány. Ez nagyon ritka egy pályakezdő képzőművész esetében. Ki adta ki, és honnan volt forrás a megjelenéshez?
SA: Saját kiadás, Lawrence Lek, londoni képzőművésszel közösen, amihez egy projekttámogatást használtunk fel.
SE: Nagy Britanniában kaptátok ezt a támogatást? Mert Magyarországon, vagy az Amerikai Egyesült Államokban ez kivitelezhetetlen lenne.
SA: A British Council támogatotta Lawrence-el egy közös projektünket, és ebből a költségvetésből sikerült ezt a kiadványt is megjelentetni. Viszont Magyarországon lett kinyomtatva, ami olcsóbb megoldás volt.
SE: Ezért van az, hogy nem kétnyelvű.
SA: Ezért is. A magyar nyelvnek nem lenne ehhez a munkához sok köze, mert nem ebben az intézményi kontextusban született. A támogatást is közösen kaptuk. Londonban éltem, amikor ezt csináltam.
SE: Mennyi ideig éltél Londonban?
SA: Két és fél évet.
SE: A másik projekt, amit kiválasztottál, szintén nem magyar témát dolgoz föl.
SA: A Noguchi Town című projektem egy olyan város, amelyben semminek nincs értelme. Se az épületeknek, se az emberi tevékenységnek. Először felépítettem a várost magát, ebből volt először kiállításom Japánban, majd Budapesten a Trapéz galériában, majd egy New York-i vásáron. A Trapézban a kiállítás úgy nézett ki, hogy volt egy magas, egész teret betöltő asztal. Ebbe be lehetett mászni, és ily módon a makett-város részévé válni. Másfelől videók is bemutatásra kerültek, egy olyan városképpel, melyen maguk az épületek abszurd, különös építmények.
SE: Ki volt a kurátor?
SA: Erőss Nikolett.
SE: Nikolett elismert szereplője annak a budapesti kortárs képzőművészeti közegnek, amely be van csatornázva egy nemzetközi intézményi hálóba. A projektet Isamu Noguchi modernista szobrászról nevezted el? Ha jól emlékszem, 2004-ben volt egy nagy retrospektív kiállítása New York-i Whitney Museumban. Érdekes életút.
SA: New Yorkban élt, és van ott egy múzeuma is. Rengeteg landscape projektet és játszóteret csinált. Az egyik elmélete például arról szól, hogy legyen az egész világ egy játszótér. A Trapézban bemutatott munka a Moerenuma Park adaptációja. Ezt a parkot Noguchi dizájnja alapján építették. Abban a japán városban fedeztem fel, ahol akkoriban laktam, Sapporoban.
SE: Akkor ezért Noguchi town.
SA: Sapporoban Noguchi elmélete meg is valósult, gyerek játékra alkalmatlan, két méteres, játszótéri építmények formájában. A harmadik munka, amit bemutatok neked, az egy New York-i projekt.
SE: Ezt most lehetett látni áprilisban a Trafóban a Gondolat Plasztika performatív előadás sorozat egyik eseményeként, Szibériai márvány címmel.
SA: A performatív előadáson bemutatott videó dokumentációnak készült, nem bemutatásra.
SE: Valóban, el is hangzott, hogy a performatív előadás egy nagyobb munka része. Említetted, hogy ez az egész még egy work-in-progress dolog. Maga az előadás lesz kidolgozottabb? Elhangzott, hogy lesz egy könyv is.
SA: Valóban, lesz egy könyv is. A New York-i kilátások kezdtek el konkrétan érdekelni, amelyek a megközelíthetetlen luxus lakások állandó adottságai.
SE: Minthogy New Yorkot mezei halandó alig láthatja madártávlatból, miközben ez a látvány gyönyörű. A New York-i panoráma a gazdagok privilégiuma. A performansz előadásodon olyan videókat láthattunk, amelyek azt dokumentálják, ahogy magyar milliomos feleségnek adod ki magad, aki luxus ingatlant keres New Yorkban.
SA: A kilátásokat úgy sikerült lefotóznom, hogy potenciális vásárlóként látogattam el ezekbe az ingatlanokba, és ezeket fogom a könyvben bemutatni. Minden esetben fontos szempont volt, hogy maga az épület is érdekes legyen, koncepciózusan felépített lista volt, hogy mely épületek legyenek benne. Feltétel volt, hogy százötven méternél magasabb legyen, mert alacsonyabb épületet nem tekinthető hivatalosan felhőkarcolónak. Szempont volt, hogy jelentős építész tervezze, mint Frank Gehry, Herzog & de Meuron vagy Rem Koolhas. Vagy olyan épület, amelynek politikai jelentősége van, mint például a Trump Tower. Volt olyan épület is a listában, amelynek a befektetői dekralált módon nem nézték, hogy honnan van pénze a vásárlóknak, így nyilván nagy pénzmosoda lett a lakásvásárlásokból, egy friss oknyomozó cikk szerint jelenleg tizanhat tulajdonos van börtönben a lakók közül. Egy történelmileg vagy művészettörténetileg fontos egykori lakó miatt is bekerülhetett egy épület vagy a különleges urbanisztikai vagy ingatlanpiaci adottságai miatt.
SE: A munkáidat rezidencia programok keretében készíted.
SA: Igen, ez a New York-i munka a Visegrádi Alap rezidencia programja és a Triangle támogatásával valósulhatott meg, a japán pedig a Curators Network és az S-AIR közös rezidencia programjával.
SE: Ha az önéletrajzodat megnézzük, az efféle műteremprogramok segítségével járod a világot.
SA: A rezidencia programok nekem mindig is nagyon fontosak voltak. A japán és a New York-i út volt a két legfontosabb. Volt még egy angliai is, ahova az FKSE-en keresztül juttottam el, és ideális szakmai lehetőség volt, de élmény szempontjából ez a két program volt a legmeghatározóbb.
SE: Vannak már Budapesten is ilyen terek, mint ahol most ülünk, a budapesti albérletkereső Facebook csoportok képein ez jól láthtató. Egy olyan garzonlakásból kialakított kisebb méretű műteremlakásban vagyunk, mely esztétikai kialakítása szempontjából lehetne akár bármelyik fejlett kapitalista nagyvárosban. Semmi extravagáns vagy grandiózus nincs benne, ezzel együtt tíz-tizenöt évvel ezelőtt kevés hasonló műterem vagy lakás volt még Magyarországon. Modern dizájn, sok fény, dísztárgy (nipp) szinte semmi, pár sor idegen nyelvű könyvespolc, egy nyitott gardrób pár vintage ruhával, kisebb főzősziget, tetőtéri belvárosi kilátás. Belépve ebbe a térbe, megismerve valamennyire a munkáidat, művészeti közegedet, a kozmopolita jelző a legadekvátabb, ami eszembe jut veled kapcsolatban. Meg nem mondanám, hogy ez az enterieur épp Budapest. Lehetnénk akár Londonban vagy Berlinben. Az eddigi életed, szocializációd milyen módon ágyazott meg mindennek ahol most éppen tartasz?
SA: Más lehetőségeink vannak, mint az előző generációknak. Az Erasmustól kezdve sok minden segíti az előrehaladást. A nővérem Hollandiában él húsz éve. És van bennem bizonyos fajta eszképizmus.
SE: Alapvető vízválasztónak látom mindazok alapján, amit eddig elmondtál az Európai Uniós csatlakozás után megjelenő lehetőségeket a pályakezdő generáció számára. Kisebb könnyítések ezek, de úgy tűnik, mégis jelentősek. A művészek mindig is utaztak, de kevesebb erőlködést, küzelmet látok az esetedben. Mi az, ami elvisz Budapestről?
SA: Nagy élményhajhász vagyok. Az az elméletem, hogy legalább egy lefoglalt repülőjegy mindig legyen az emailjeim között. Ami számomra nagyon inspiráló, ha nem értem, hogy mi történik körülöttem. A Japánhoz való vonzalmam innen ered, mikor ki se tudom olvasni az utcaneveket, hogy hol vagyok. Ez sokkal jobban megmozgatja a fantáziámat. Persze itthon sem értek mindent, de máshogy nem értem. Alapkódok nincsenek meg az idegen kultúrák esetében, míg itthon ezek valamelyest mindig rendelkezésre állnak.
