A művészeten keresztül a tranzit.hu kiállítás- és eseménysorozata, amely olyan csoportokat és egyéneket mutat be, akiknek kutatásalapú tevékenysége a társművészetekben vagy azon kívüli területeken folyik (például építészet, dizájn, ökológia stb.), ám ezek eredményei a kortárs művészetben is megvalósulnak, illetve közvetítésre kerülnek. Maga a sorozat egy, az avantgárdig visszavezethető hagyomány, a művészet tereiből való kivonulás ellentétét igyekszik megragadni: a művészetbe való bevonulás jelenségét. Az egyéni kiállítások a meghívott művészek tevékenységét és kutatási területét mutatják be, így minden kiállítás más témát vet fel. A sorozat azt vizsgálja, hogy egy kutatás hogyan fordítható át a kortárs művészet nyelvezetére, miként jelenik meg a művészet a közvetítés, a tanulás és a transzdiszciplinaritás különleges terepeként, valamint hogy a kortárs művészeti világ hogyan használható fel taktikusan, többek között finanszírozási és utazási lehetőségek kiaknázására. A METASITU november 4-én nyíló kiállítása, az Ökumenopolisz – Az egész világ egy város az első ebben a sorozatban.
A METASITU-t jövőbeli városi stratégiák kifejlesztésre alapította 2014-ben Eduardo Cassina építész és városszociológus, aki az Egyesült Királyságban, Dél-Afrikában, Hollandiában és Kínában tanult, valamint Liva Dudareva, aki tájépítészként tanult Lettországban, Svédországban és Skóciában. A METASITU létrejötte óta az ökumenopolisz – azaz az elképzelés, hogy az egész világ egy folyamatos város – a csoport alapvető elméleti kerete és projektjeik mozgatórugója: olyan stratégiák, amelyek kritika alá vonják a „városi állapot” hagyományos értelmezését és definícióját. Eleinte teljesen nomád kollektívaként működtek, azonban 2015 óta bázisuk Athénban van. Az állandó alakváltozás és a transzdiszciplinaritás taktikus alkalmazása a METASITU meghatározó vonása: az adott kontextustól függően ugyanúgy használják egy városkutató, egy művész, egy kurátor, vagy egy oktató gyakorlatait, anélkül hogy hivatásszerűen űznék bármelyiket is. Az alábbi interjúban korábbi munkásságukról, jelenlegi működési stratégiájukról, illetve a kortárs művészethez való viszonyukról kérdeztem őket.
Szakács Eszter: 2014-ben találkoztatok Moszkvában, a Strelka Intézetben, az urbanisztikai kutatói program keretében. Azóta METASITU-ként dolgoztok együtt. Milyen projektekben vetettek részt korábban, milyen szakmai kérdések, illetve gondoltak vezéreltek titeket a kollektíva megalapítása előtt?
Eduardo Cassina: Építészetet tanultam, amely során egy igazán szép utat jártam be, azonban azt éreztem, hogy a tudásomban olyan hiányosságok vagy diszkrepanciák vannak, amelyekkel a képzés, amit kaptam nem foglalkozik. Arra jöttem rá, hogy különböző embereknek tervezek tereket, anélkül, hogy valójában ismerném őket, vagy tudnám azt, hogy a társdalom hogyan működik. Az örökség fogalma kezdett el foglalkoztatni, ami végül a múzeum témájához vezetett el. Először Velencében, a Peggy Guggenheim Gyűjteményben voltam gyakornok, majd a New York-i Solomon R. Guggenheim Múzeumban kezdtem el dolgozni a kiállítástervezés osztályon. Ezt követően további tanulmányokat folytattam Hollandiában és Kínában, ahol a kulturális örökség felépülését próbáltam megérteni. Annak ellenére, hogy ezt élveztem, feltűnt, hogy, az örökségről szóló narratívákban rengeteg, a műtárgykereskedelemmel összefüggő elem is van, melyeket azonban nem tematizálnak. Így elkezdtem márkaépítést tanulni a Goldsmith Egyetemen, ahol aztán később kutatóként dolgoztam. Azt azonban meglehetősen problematikusnak éreztem: hogy a kutatásaim – annak okán, hogy formátumuk keveseket vonz – nagyon szűk kör számára volnának elérhetőek. Ekkor mentem el Moszkvába, a Strelka Intézetbe, hogy olyan utakat keressek, amelyek kivezetnek az akadémiai világból.
Liva Dudareva: Én főként tájépítészetet tanultam, és ekként is dolgoztam, de elsősorban a projektek kutatási, ötletfejlesztési részében vettem részt. Igazán szerencsés voltam, mert pár olyan remek projektben vehettem részt, amelyek fordulópontokat jelenthetnek a tájépítészeti diszkurzusban. Egyre inkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy miként lehetne más módokon gondolkodni a városi környezetről. Nem minidig rajongok a dizájn-megoldások iránt, ugyanakkor az akadémiai világ merev keretei sem vonzanak. Ezért mentem a Strelka Intézetbe, hogy új működési módokat, illetve saját magam részére kisajátítható rendszereket találjak.
EC: Szerintem elég sokat mondó, ahogy a Strelkában találkoztunk. Egy elég száraz feladatot kaptunk, azt, hogy készítsünk leltárt egy adott területen található téri elemekből. Egy diagramot vártak tőlünk, amelyet PDF fájlként lehet majd terjeszteni. Ehelyett mi egy performanszot csináltunk. Nagyon jó volt a fogadtatása, a Strelkán belül és azon kívül is. A moszkvai Garage Kortárs Művészeti Múzeum felkért minket, hogy egy hasonló performanszt csináljunk Hans Ulrich Obrist do it projektjének keretében. A második alkalommal, amikor Livával együtt dolgoztunk a Sterlkában, egy konkrét tényeket felmutató, részletes kutatást kellett csinálnunk. Rendelkeztünk ezekkel a konkrét adatokkal, de képregényként mutattuk be őket, performatív módon. Azzal kísérleteztünk tehát, hogy miként lehet ugyanazt az információt más formátumokban közvetíteni. Ezt történt a Megállóváros című videóval is, amely az első alkalom volt arra, hogy valaki videót készítsen a Strelkában.
SzE: Tehát az, hogy elmozdultatok az építész és a tájépítészet területéről, végül is azzal volt összefüggésben, hogy hogyan kommunikáljátok a kutatási eredményeiteket?
LD: Részben, de a terület korlátai miatt is történt ez. Az én esetemben ezek egy for-profit cég korlátai voltak. Annak ellenére, hogy egy nagyon jó cégnél dolgoztam, amely innovatív és úttörő volt a saját területén, a formátumokban és a kutatásokban meg voltak a maga korlátai. Én úgy látom, hogy a METASITU azért kezdett el a művészet iránt érdeklődni, mert ez jól tudta keretezni a kutatásainkat. Elhagytuk az építészet terepét, de nem azért, hogy a művészeti mezőt teljesen a magunkévá tegyük, hanem azért, hogy a kiindulási területen kívül folytassuk tovább a munkánkat.
EC: Minden pénz bizonyos megfontolásokkal és skatulyákkal érkezik. Művészeti tevékenységet folytató egyénként az a feladatod, hogy elég fluiddá válj ezeknek a skatulyáknak a betöltésére. Szóval, ha egy workshopon veszel részt Ukrajnában, akkor te válsz ott a „legukránabbá”, ha egy művészeknek szóló rezidenciaprogramra mész, akkor művész leszel, és ha egy kutatási programra pályázol, akkor meg tudós. A különböző kalapok váltogatása produktív.
SzE: Tudatos volt részetekről ez az elmozdulás, vagy egyszer csak a kortárs művészeti közegben találtátok magatokat, ahol meghívásokat kaptatok a munkáitok bemutatására, illetve kiállítások rendezésére?
LD: Tudatos is volt meg nem is. Néha eléggé távolinak érezzünk magunkat a kortárs művészeti világtól, leginkább azért, mert sokat dolgozunk ezen kívül is. Nem feltétlenül kortárs művészek próbálunk lenni, inkább csak ennek a területnek a lehetőségeit térképezzük fel. Eddig a legérdekesebb eszmecseréim a művészeti területén dolgozó emberekkel voltak.
SzE: A függetlenséget tekintve, az egyik legnehezebb dolog a fenntarthatóság, vagyis hogy folyamatosan életben tartsátok a csoportot. Hogyan finanszírozzátok a projektjeiteket?
EC: A pénzügyi forrásaink nagy részét pályázati támogatások képzik. Néha külön munkát vállalunk, mint például cikkírás, előadások tartása vagy tanácsadás. A METASITU első éve alatt, amikor 18 hónapig egyfolytában utaztunk, sokkal kevésbé tudtunk a fenntarthatóságon gondolkodni, mivel állandóan megoldásokat kellett találnunk: ha ez a rezidencia véget ér, akkor valamit más kell csinálnunk, hogy legyen pénzünk. Most Athénban vagyunk, amire bázisként tekintünk. A jövőben szeretnénk a kutatásaink során felmerült ötleteinekt megvalósítani. Sokat beszélünk arról, hogy talán ingatlanfejlesztők szeretnénk lenni, ez a munkánk természetes új iránya lenne, miden erkölcsi következményeivel együtt. Egyelőre még nem fejlesztettünk ki egy olyan üzleti modellt, amivel meg lennénk elégedve: olyant, amely megkérdőjelezné a hagyományos ingtatlenfejlesztés elképzeléseit.
LD: A módszerünk egyre inkább olyan, mint egy műterem- illetve stúdiómunka, amelybe később mások is becsatlakozhatnak.
SzE: Milyen nehézségeitek vannak? Melyek a METASITU elméleti és gyakorlati kihívásai?
EC: Én sokszor az identitáspolitikát tartom nehéznek. Sok szó esik a nemzetállam gondolatáról, ami megkérdőjelezhető, de gyakran nehéz ez ellen a nézet ellen harcolni. Sokan nem értik, hogy mit szeretnék mondani ezzel, vagy értik, de azt gondolják, hogy szélsőségesen szabadelvű vagyok, ami lehet, hogy igaz. Szerintem vannak határai annak, hogy milyen más dolgokat tudunk elképzelni, főleg ami az újfajta kormányzási vagy világértelmezési modelleket érinti. Például amikor a német bűntudatról beszélünk: egy bizonyos helyen, egy bizony vezetéknévvel születünk, és elég problematikusnak látom, hogy egy nemzeti bűntudat-formát örökítünk tovább. Senki sem beszél mondjuk „iPhone bűntudatról” vagy „húsevési bűntudatról”. Ezek olyan dolgok, amelyekben közvetlenül érintettek vagyunk. Tudatosan hozzuk meg ezeket a döntéseket, ismerve ezek következményeit. Attól függetlenül, hogy hol születsz, nem sok közöd van ahhoz, hogy anno a nácik mit tettek. Meglepő számomra, hogy a mai fogyasztói világban nem beszélünk a bűntudatról vagy az indentitásról, és a felelősséget csak egy nemzetállamhoz vagy törzshöz való tartozás metafizikai szintjére helyezzük át.
LD: Őszintén szólva, nincsenek nehézségeink. Bizonytalanságban, instabil területeken mozgunk. Amit szerintem sokan nehézségnek vagy kihívásnak gondolnak, az nekünk biztonságérzetet ad. Éppen a stabilitás volna a nehézség számunkra. A bizonytalanságot elég jól tudjuk iránytani, és szeretjük ezt a tudatállapotot, mert mindig új megoldások kidolgozására késztet.
SzE: Ez miben különbözik a neoliberalizmusban önként vállalt létbizonytalanságtól?
EC: Abban, hogy úgy döntöttünk, nem leszünk áldozatok. A prekaritást adottságnak vesszük; akkor is, ha a kormánynak dolgozol. Csak el kell ezt ismernünk, és tovább kell lépnünk.
LD: Visszatérve az első kérdéshez, hogy miben gondolunk most már mást, a stabilitás gondolatát emelném ki. Nálam az erről való gondolkodás volt az egyik fordulópont. Izgalmas projekteken dolgoztam egy irodában, ez olyas valami, amire törekedni szokás. Viszont nem létezik stabilitás, ez csak egy illúzió. Valószínűleg azért is gondolom ezt, mert mi már valamilyen módon egy poszt-krízis generáció tagjai vagyunk, akkor diplomáztunk, amikor beütött a pénzügyi válság. Tisztán emlékszem arra, amikor – legalábbis a tájépítészeti munkapiacon – számtalan lehetőség és rengeteg pént volt, és ez egyszer csak teljesen összeomlott. A stabilitást mint elképzelést meg kell kérdőjeleznünk.
EC: Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy egy nagyon kiváltságos helyzetből tudjuk magunkévá tenni a prekaritást, mert például egy bizonyos útlevéllel rendelkezünk, illetve egészségi állapotunk, képzetességünk és lehetőségeink ezt megengedik. Ha más emberek függenének tőlünk, mint például szülők vagy gyerekek, vagy jelzálog hitelünk lenne, egészen más lenne ez a történet.
SzE: A METASITU-ra úgy tekintetek, mint egy életfázisra?
EC: Nem, úgy tekintünk rá, mint egy életünk végéig folytatandó projektre. A videómunkák létrehozását lehet talán fázisnak tekinteni. Mindig is a változékony terepeket és a városi tereket újraértelmező stratégiákat fogjuk keresni, ez a mi missziónk.
A kiállítást december 16-ig meghosszabbítva, bejelentkezés alapján lehet megtekinteni: office@tranzitinfo.hu vagy +36305702034
november 5., 18-20 h: Séta Ökumenopoliszban / Performatív túra a globális városban / Budapest, Ökumenopolisz
Jelentkezni az applications@tranzitinfo.hu címen lehet. Találkozópont: Majakovszkij 102, a tranzit. hu nyitott irodája, 1068 Budapest, Király u. 102., 1/1. Bővebb információ >>
