Kit szolgál ma a művészet és mik a szándékai? [Kell-e], hogy állást foglaljon abban a politikai diskurzusban, ahol mindig is alul marad a filozófusokkal és szociológusokkal szemben? (D. Jarecka, “To już fanaberia Jabłońskiej” [“A Bee in Jabłońska’s Bonnet”])
Igen, állást kell, hogy foglaljon a művészet ebben a párbeszédben, mert erőteljesebbé teszi azáltal, hogy képes különböző stratégiák alkalmazására, használja az intuíciót, a képzelőerőt és az előérzetet. Nagy kár, hogy a művészet mindeközben komoly hiányosságokkal is rendelkezik, és sokszor megfeledkezik a saját jelentőségéről. A művészeti párbeszédet megalkuvás, amnézia és tudatlanság szövi át. A művészeti oktatási intézményekben úgy oktatják az elméleti tárgyakat, mintha azok pusztán a memória bővítésére szolgálnának, ahelyett hogy gondolkodásra és a világ felfedezésére szolgáló eszközöket nyújtanának. Nem kétséges, hogy a politikának érdeke fűződik ahhoz, hogy a művészetet gyengén tartsa, és arra kényszerítse, hogy az a tudatlanság és a tudás között vergődjön. Azáltal, hogy kliséket állandósít a szépséggel és a giccsel kapcsolatban. A hatalom együttes áramkörében a művészetet sosem “büntetik”, hiszen a művészet “találmányait” eleve nem fogadják el. És a racionalitás határmezsgyéjére száműzött művészet semmivel sem tesz többet, minthogy gyártja az élénk fantáziáról tanúskodó, de valóságot nélkülöző fantáziákat. (Artur Żmijewski: Applied Social Arts)
Artur Żmijewski széles körben ismert képzőművész, 1966-ban született Varsóban. Munkái (társadalom peremére szorult) emberekkel és társadalmi traumákkal foglalkoznak. Projektjei első ránézésre szigorú értelemben vett dokumentarista videó- és fotómunkáknak tűnnek, ám az anyagok szerkesztése és a képek kiválasztása által egyértelművé válik a művész analitikus beállítottsága – Żmijewski nem fél megkérdőjelezni a politikailag korrektként rögzült szabályokat. Szellemi és testi fogyatékkal élő emberekről és emberekkel készült munkáit jelentős közfigyelem kíséri. Żmijewski az a művész, aki állandóan újabb és újabb utakat keres a művészi kifejezésben, minduntalan arra törekszik, hogy megerősítse a témáira irányuló figyelmet és feszegesse a művészet konvencionálisan elfogadott határait.
Żmijewski egy háromnapos workshopot tartott Budapesten, amely során a résztvevők olyan problémákat gyűjtöttek össze, amihez mindenki tudott kapcsolódni. A csoport ezután megkereste azokat a módokat, ahogyan a problémákat meg lehet közelíteni, és különböző eszközöket keresett azok megoldására vagy megjelenítésére. A workshop aktív részvételen alapult.
Szász Lilla: Mi volt a budapesti workshop célja és legfontosabb lépései? Hányan vettek részt rajta? Hogyan határoztátok meg a problémákat?
Atrur Żmijewski: A workshop fő célja a “háromlépcsős stratégia” alkalmazása volt és a tehetetlenség érzésének a megtörése. Minden egyes helyzetben, szituációban, vagy problémában tudok cselekedni, tudok javaslatokat tenni és akár változtatni is tudok rajtuk.
Körülbelül 10 ember vett részt a workshopon. A problémákat a beszélgetések során határoztuk meg. Mindenki szabadon hozhatott fel problémákat, még akkor is, ha ezek a problémák a többi résztvevő számára jelentéktelennek, értelmetlennek vagy akár hülyeségnek tűntek.
Sz.L.: A workshop a csoportaktivitáson és a csoportmunka fontosságán alapul. Milyen eddigi tapasztalataid vannak hasonló wokshopokkal? Felsorolnál néhány példát más országokból?
A.Z.: Ezidáig csupán egy hasonló workshopot tartottam Bécsben, egy művészdiák csoportnak. A workshop struktúrája a budapestihez hasonló volt:
- Meghatároztuk a problémát
- Javaslatokat tettünk a probléma megoldására
- Megvalósítottuk a javaslatokat
A bécsi probléma nagyon egyszerű volt: a diákok nem használhatták annak a galériának az udvarát, ahol egyébként kiállítottak. Megtiltották nekik, hogy leüljenek, szendvicset egyenek és hogy használják a galéria főbejáratát. Persze, hogy a diákok úgy érezték, hogy kirekesztették, sőt, az épület másodrangú lakóivá degradálták őket. Ezért azt a javaslatot tették, hogy 3 hónapon keresztül minden hétfőn szendvicspartit szerveznek az udvar részét képező prominens teraszon. Megfogalmaztak egy kérvényt az épület fenntartójához, és a galéria vezetőjének az ajánlását kérték ehhez. Miután az épület fenntartója megkapta a kérvényt, az első reakciója az volt, hogy “nem”. De rövid időn belül meggondolta magát, és engedélyt adott a diákoknak arra, hogy minden hétfőn szendvicspartit szervezzenek – azzal a kitétellel, hogy a parti maximum egyórás lehet. Talán naivnak tűnik ez a probléma, mégis, a diákok ez által megerősítették a pozíciójukat az adott rendszeren belül.
Sz.L.: Miért tartod fontosnak a csoportmunkát? Hogyan és miért találtad ki a “háromlépcsős módszert”?
A.Z.: A csoportmunka egy eredményes tevékenységnek tűnik számomra – a csoport képes a csoport összes tagjának tudását és fantáziáját használni. Olyan csoporthelyzeteket igyekszem teremteni, ahol a csoport egyes tagjai nem kerekednek felül a többieken.
A “háromlépcsős módszer” hasonló a politikai stratégiákhoz. A politikusok meghatározzák a problémát, javaslatokat tesznek, és igyekeznek teljesíteni a javaslatokat. Természetesen ez egy olyan folyamat, ahol sokkal több a résztvevő, akik tárgyalni akarnak vagy akadályozni próbálják egymást. A politikai stratégiák gyakran brutálisak. A mi munkánk során arra törekedtem, hogy minden lehetséges javaslatot, véleményt elfogadjak. Az volt a célom, hogy csökkentsem, vagy – amennyiben lehetséges – kirekesszem az agressziót ebből a folyamatból.
Sz.L.: Több munkádban nagyobb csoportokon belül figyeled meg a legkülönbözőbb háttérrel rendelkező szereplők közötti interakciókat, azzal a céllal, hogy bemutasd a társadalmi konfliktus mechanizmusait és azt, hogy a társadalmi különbségeket milyen nagymértékben táplálják a hegemón hatalmak, azért hogy megtartsák a domináns pozíciójukat. A documenta 12 alkalmával bemutatott Them (2007, magyarul: Ők), egy a legkülönbözőbb lengyelországi csoportosulások tagjaival végzett társadalmi kísérlet (szocialista aktivisták, nacionalista fiatalok, bigott katolikusok, zsidó fiatalok), ahol arra kérted a szereplőket, hogy vizuálisan jelenítsék meg azt, amiben hisznek.
A 2009-ben készült Democracies (magyarul: Demokráciák) a világ különböző tájain felvett proteszt helyszíneket – sztrájkok, tüntetések, történelmi rekonstrukciók, különféle politikai rendszereket ünneplő parádék – mutat be. Az egyéneket bemutató videóktól a csoportok bemutatása felé mozdultál el. Mi érdekel a csoportban?
A.Z.: A csoportok működése érdekel, az, ahogyan az emberek döntéseket hoznak a csoportokon belül, ahogy elmerülnek egy ideológiában, és ahogyan követik azt. Jelen pillanatban az foglalkoztat, hogy vajon lehetséges-e “eltűntetni” az agressziót – legyen az akár szóbeli vagy szimbolikus – a csoportkommunikációból, és az emberek döntéshozatali folyamatából.
Sz.L.: Politikai vagy alapvető emberi magatartásformákkal foglalkozó művésznek tartod inkább magad? Miért és hogyan kezdett el érdekelni művészként a csoportmunka?
A.Z.: Ez egy természetes folyamat volt: azoknak a munkáimnak a folytatása, ahol kisebb csoportok hajtottak végre akciókat. Az a politika érdekel, ahol tisztán látható az emberi magatartás. Érdekel, hogy egy “közös jó cél” hogyan fog össze egy csoportot, és ugyanez a csoport miként változik át olyan érdekcsoporttá, ami jelenleg is rátelepszik az élettereinkre, intézményeinkre stb.
Sz.L.: Úgy kezdted a workshopot, hogy meghatároztunk egy térképet, vagyis a “problémák könyvét”. Mit gondolsz azokról a problémákról, amiket a csoport felvetett?
A.Z.: Tetszenek a csoport által felvetett problémák. Olyan problémákra fókuszáltak, amiket rövid idő alatt lehetett orvosolni. Helyi problémákra. Mint például: “Nem ismerem a szomszédaimat”.
Sz.L.: Ha Lengyelországban kellene felvázolnod és elkészítened a “problémák könyvét”, miről szólna? Milyen fejezetek lennének benne? Milyen megoldásaid, javaslataid lennének az egyes fejezetekhez?
A.Z.: Az egyik probléma nagyon hasonlítana a budapestihez: rendkívül rossz az emberek közötti kommunikáció, az emberek egymást vádolják, és szimbolikus agressziót alkalmaznak egymással szemben. A problémára a megoldás épp a csoportmunka lehet, amikor is a csoport tagjai szembesülnek egymás véleményével, és tisztelniük kell azt, sőt, néha követniük is. A budapesti workshop is erről szólt: a tagok javaslatokat tettek, ezeket átbeszéltük, és csak néhány javaslatot fogadott el a csoport.
Sz.L.: Milyen kritériumok alapján fogadta el a csoport a javaslatokat?
A.Z.: Például a probléma megoldásához szükséges időtartam alapján. Kevés időnk volt a javaslatok megvalósítására. Nem várhattunk a következő hétig. A javaslat megvalósítása egyszerű kellett, hogy legyen, és minden forrással rendelkeznünk kellett a javaslat megvalósításához. Legyen érdekes a javaslat, olyan, amibe az emberek szívesen tesznek időt és energiát. És persze fontos tényező volt, hogy mennyire tetszett a csoportnak.
Sz.L.: A workshop során említettél egy példát a Ponyvaregényből a problémamegoldásra. Megosztanád velünk?
A.Z.: Van egy karakter a filmben, akinek az a feladata, hogy “megoldja a problémákat”. Amikor a gengszterek véletlenül kinyírnak egy embert, és valahogy el kell tussolni a problémát, akkor megjelenik ez a problémamegoldó fickó. Nagyon egyszerű a javaslata: töröljük fel a vért, zuhanyozzunk le, és vegyünk fel új ruhát.
Biztos nagyon brutális ez a példa, de fikcióból táplálkozik. Az tetszik benne, hogy mennyire egyszerűen és mindennapi módon kezelik ezt a problémát – pedig én mint néző valami nagyon brutális, fura vagy egzotikus megoldásra számítok.
Sz.L.: Azt kérted, hogy a második problémacsomag személyes probléma legyen. Milyen problémák foglalkoztatnak téged mostanában?
A.Z.: Személyes problémák alatt lokális problémákat értettem. Amire mostanában megoldást keresek, az az agresszió alkalmazása a kapcsolatokon belül, a magánéletben és az intézményekben egyaránt.
Sz.L.: Mit jelent számodra a probléma? Hogyan kapcsolódott és hogyan kapcsolódik a művészeti munkásságodhoz? Van-e olyan projekt, amin mostanában dolgozol? Hogyan kezdődött és hogyan fejlődik?
A.Z.: Amikor meghatározok egy problémát, el is kezdem a folyamatot. Tehát a probléma meghatározása művészeti szempontból nagyon eredményes dolog. Ezután általában olyan helyzetet igyekszem teremteni, ami egy szimbolikus választ vagy reakciót ad a meghatározott problémára. Tehát művészként be tudom mutatni a problémamegoldás folyamatát.
Van egy projekt, ami az intézményekkel való együttműködés folytatása. Volt egy művészekből és aktivistákból álló csoport, akik a Varsói Kortárs Művészeti Központ (Ujazdowski Castle) csapatával dolgoztak együtt azzal a céllal, hogy az intézményen belüli helyzeten változtassanak. Az érdekelt bennünket, hogy hogyan bánik az intézmény a munkavállalókkal, hogyan érzik magukat az ott dolgozó emberek, és hogyan tudunk mi, művészek változtatni ezen a helyzeten, továbbá hogy – ennek eredményeképpen – mitől válik egy kulturális intézmény érdekesebbé a művészek és a látogatók számára.
Szeretném ezt a projektet továbbfejleszteni egy másik csoporttal és egy másik intézményen belül.
Sz.L.: Milyennek értékeled a csoportmunkát Budapesten?
A.Z.: Nem tudom megítélni.
Sz.L.: Elégedett vagy az eredménnyel?
A.Z.: Elégedett vagyok azzal, hogy a workshop résztvevői mind a három lépcsőt teljesítették: meghatároztak problémákat, megoldási javaslatokat tettek, és végül teljesítették a javaslatokat. Úgy láttam, hogy kicsit féltek a köztéri akcióktól, emberek megszólításától az utcán, de végül megtették. Azt szerettem volna elérni, hogy aktívak legyenek és cselekedjenek azokban a helyzetekben, ahol az emberek egyébként tehetetlennek érzik magukat. Azt szerettem volna, hogy leomoljanak a pszichológiai korlátok.
Sz.L.: A csoport által létrehozott munkákat művészeti alkotásoknak tartod?
A.Z.: Nem igazán. A csoportot leginkább szemi-politikai módszereket használó társadalmi problémák kötötték le. A kortárs művészet főleg tárgyak készítésére fókuszál.
Sz.L.: Mit javasolsz a csoportnak a jövőre nézve?
A.Z.: Amennyiben lehetséges, folytassák a háromlépcsős stratégiát.
Sz.L.: Mik a következő lépések a háromlépcsős stratégiában?
A.Z.: A stratégia maga egy tréning. Hogyan használjuk a csoport fantáziáját és hogyan aktivizáljunk akkor, amikor az nagyon nehéznek tűnik? Hogyan nyissunk meg egy folyamatot, és hogyan tegyük meg az első lépést? A következő lépés ennek a stratégiának az alkalmazása a művészeten kívül is.
Az alábbi interjú a workshopot követően e-mailben készült, angol nyelven.
Olvasd el a tranzitblogon a workshop résztvevőinek beszámolóját!
