A lakhatási mozgalmak örökösei

„Mert valahol lennie kell arról képnek, adatnak, feljegyzésnek, dokumentumnak, hogy milyen volt a szegénység. Hogy milyen volt a szegénység, ha nem szánalmat akart ébreszteni.” – olvashatjuk Csoszó Gabriella beszédében, amit a Tettek ideje c. vándorkiállítás Kürt utcai nappali melegedőbe szervezett megnyitóján mondott el. A kiállítást én csak néhány héttel később láttam, miután átköltözött a Zuglói Gyermekjóléti Szolgálat épületének falára. Itt Karácsony Gergely, XIV. kerületi polgármester nyitotta meg az eseményt, aki szintén pedzegette az empowerment (kissé suta fordításban: képessé tevés) kérdését. Ahogy a kiállítás beszél a szegénységről, az mindenképpen empowering, hiszen megmutatja, hogyan küzdötték végig az elmúlt évszázadot a társadalom alsóbb osztályai a lakhatás jogáért. A Közélet Iskolája projektjének társadalmi/tudományos haszna aligha vitatható, azonban számos, jóval kevésbé nyilvánvaló kérdést vet fel a forma, amit a bemutatására választottak. Egyszerűbben: értelmezhető-e művészetként egy lakástörténeti kutatás?

A kiállítás gyengeségei a szó legszorosabb értelmében szembetűnőek: a kutatás eredményeit kronologikus sorrendben bemutató plakátok vizuálisan nagyjából annyira ingerdúsak, mint az államszocialista lakótelepek, amikről — többek közt — szó van rajtuk (a párhuzam valószínűleg nem szándékos). A szövegezésük tankönyvszerű didaktikussága számomra szintén kifejezetten zavaró volt (a „Mit tanulhatunk?” kérdés konkrétan minden plakáton szerepel). Mindez viszonylag gyorsan azt az érzést kelti a laikus látogatóban, hogy kinyomtatott Wikipedia-szócikkeket olvasgat. Pedig egy „kiállításként” címkézett esemény kapcsán szükségszerűen „művészeti koncepciót” vagy „esztétikai igényt” (önmagukban problémás fogalmak) próbálunk felfedezni a látottakban – ilyet találni nekem sikerült. Egy konklúziót tehát biztosan levonhatunk: a társadalomtudósok nem művészek vagy kurátorok. Ezek után, remélem, nem vagyok indokolatlan jóindulattal vádolható, amikor azt gondolom: a kiállítást megelőző folyamatban mégis van valami, ami számomra „ösztönösen” művészi. Az erre történő reflexió hiánya pedig a kiállítás legnagyobb kihagyott ziccere.

nyito1
Tüntető körmenet a lakásuzsora ellen, 1911. Fotó: Müllner János. Forrás: kozeletiskolaja.hu

Ennek megértéséhez ismernünk kell a módszertant, az ún. „részvételi akciókutatást”, amellyel a Közélet Iskolája dolgozik. Ahogy a honlapjukon összefoglalják: „Az Arjun Appadurai antropológus által megfogalmazott kutatáshoz való jog azon a felismerésen alapul, hogy a kutatás mint tevékenység mélyen be van ágyazva az uralkodó hatalmi viszonyokba. A „tudományos tények” valójában egy társadalmi megegyezésen alapuló folyamat során jönnek létre a tudományos protokollokon, rítusokon, hierarchiákon, az egyetemi munkáltatás feltételein és a publikációra vonatkozó szabályokon keresztül. A tudástermelés feletti kizárólagos ellenőrzés elleni küzdelem egyik módja a kutatás demokratizálása. Ha elismerjük a kutatáshoz való jogot, akkor elismerjük azt is, hogy bárkiből válhat a vizsgálódás alanya és tárgya is.” Ez a kiállítás esetében az jelenti, hogy az anyagát képző, a lakásszegénységben-bizonytalanságban élő emberek lakhatási mozgalmairól szóló szövegek és képek nagyrészt olyan emberek kutatómunkájának eredményeként kerültek közelebb a „tudományos kanonizálódáshoz”, akik maguk is ebben, vagy legalábbis ehhez hasonló élethelyzetben vannak. A kutatás egyik résztvevőjével beszélgetve megtudtam, hogy ez a gyakorlatban mit jelent: pontosan ugyanazt, amit diplomás akadémikusok számára, vagyis levéltárak, múzeumi gyűjtemények látogatását, századeleji újságok „végignyálazását”, meg egy csomó olyan dolgot, aminek a gondolatától (a laptopom előtt ülve egy belvárosi kávézóban) most is kiráz a hideg. A beszélgetésünk közben az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, az volt, hogy „milyen abszurd helyzet az, amikor egy a mindennapokban a hajléktalanság szélén egyensúlyozó ember besétál az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjteménybe, és anyagokat kér ki az 56-os lakásfoglalásokról”. Egyrészt elszégyelltem magam, másrészt megértettem a kiállítás egyik vitathatatlan erényét: átstrukturálja a hatalom társadalmi eloszlását, kapcsolatot teremt alsóbb és felsőbb osztályok, múltbeli és jelenkori mozgalmak, emberek és intézmények között. Elérhetővé teszi a hatalommal rendelkező osztályok által elismert tudás létrehozásának eszközeit azok számára, akik ezen hatalommal általában nem rendelkeznek. A kutatás folyamata a kiállítás tartalmára adott reflexióvá válik az osztályhelyzetből (elvileg) adódó szerepek (kutató és kutatott) újraírása által.

2
Néhány kutató. Fotó: Vörös Anna

A helyszínek, amiket a szerzők a kiállítás állomásaihoz választottak, szintén ezt a gesztust erősítik: „hagyományos” kiállítóterek nincsenek, helyettük olyan helyekre viszik a plakátokat, ahol valóban bárki megtekintheti őket (ez elméletileg igaz lehetne a kultúrkerületek romkocsmáiban kirakott kortárs művekre is, mégis erős a gyanúm, hogy ezek viszonylag ritkán jutnak el a Kazinczy utca célközönségén kívül bárkihez is). Ehelyett az öt állomásból három („Fűtött utca” a Dankó utcában, Kürt utcai nappali melegedő, Zuglói GyeJó) kifejezetten olyan emberek elé helyezi a lakhatásért folytatott küzdelem kissé száraz történetét, akik egyrészt a problémában érintettek lehetnek, másrészt (természetesen épp osztály- vagy egyszerűen anyagi helyzetük miatt) nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak eljutni múzeumokba, galériákba vagy a Krimóba. Ez a döntés nyilván ugyanazt a célt szolgálja, mint a kutatás módszertana: hozzáférhetővé teszi a tudást azok számára, akiktől ez a jog jellemzően meg van tagadva.

A fontos (kultúr-)politikai gesztus ellenére mégis zavaró számomra az érzés, hogy a szerzők a kiállítást csak arra használják, hogy megtanítsanak (a szó legiskolásabb értelmében) nekem valamit. Nem kívánnak elvont gondolkozásra vagy (ön)reflexióra ösztönözni: a Tettek ideje „megértése” nem igényel olyan értelemben vett absztrakt vagy introspektív gondolkodást, ábrázolási módok és áttételek megértését, ami ideális esetben szükséges ahhoz, hogy „befogadjunk” egy kiálltást. Konkrét történelmi tényeket tárnak elénk, korabeli fotókkal és újságcikkekkel illusztrálva, de látszólag érzéketlenek mindarra, ami a kutatásuk eredményeit többé teszi egy társadalomismeret könyv fejezeténél (és egészen ellentmondásos módon valószínűleg mégis ők értik ezt leginkább). A kutatás módszertana (pontosabban: a kutatók társadalmi háttere) csak egy-egy kétsoros bemutatkozás formájában kap helyet a számos feltárt mozgalmi sztori előtt, már-már „fun fact” jelleggel, a bemutatott tartalomra teljesen reflektálatlanul. Pedig abban biztosak lehetünk, hogy ennek kiemelt jelentőségét a kiállítás kontextusában sem tagadnák a készítők – hiszen éppen ettől részvételi az akció.

Félreértés ne essék: amit a Közélet Iskolája a kutatás által létrehozott, elképesztően fontos. Előásták valamit, ami innentől kezdve minden underclass mozgalmárnak „történelmi identitást”, vagyis büszkén hordható múltat, felemlegethető elődöket ad. Bár bizonyára nem fog minden jelenkori vagy jövőbeli lakásszegény osztályöntudatába beépülni, hogy voltak roma lakásfoglalók vagy önszerveződő munkásszállók, vitathatatlan, hogy a Tettek ideje annak legtisztább formájában valósítja meg az empowermentet: hatalmat ad azoknak, akiknek nincs, és ehhez azokat hívja segítségül, akiknek szintén nem volt, de kiküzdötték maguknak. A hiányérzetem épp az ez iránt érzett tiszteletből fakad. Az egész folyamat, ami a századfordulós lakásbérsztrájkokkal keződik, és — jelen pillanatban — a Tettek ideje kiállítással végződik (egészen addig, amíg akcióba nem lendül megint valamelyik kilakoltatóhuszár polgármesterünk), sokkal több „szinten” fontos, mint amennyit a kiállítás plakátjai meg tudnak/akarnak világítani. Ez viszont szerencsére könnyen orvosolható: csak el kell mennünk a kiállítás következő állomásának megnyitójára (május 18, Bálint Ház) beszélgetni a lakhatási mozgalmak krónikásaival, és egyben jelenlegi örököseivel.

3
Ilyenkor „működik” igazán a kiállítás: egy kutató tárlatvezetést tart. Fotó: Csécsei Ilona

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány