A Dávidok után most a Góliátok jönnek

8. Budapesti Építészeti Filmnapok

A magyar közvetítői taktikáknak történetileg sajátja – a Walesi bárdoktól az európai parlament felé tolmácsolt riportokig – az a kettős kódolás, ami úgy szól a felszínen valamiről, hogy a mélyben közben teljesen másra gondol. Legtöbbször önmagára. Hazabeszél. A 8. Budapesti Építészeti Filmnapokon (március 3-6.) úgy nézhettünk filmet az athéni olimpiáról, a kínai Datong megalomán kulturális-konzervációs projektjéről, a kilakoltatásokról, a berlini Alexanderplatz térrendezéséről vagy az amszterdami Rijksmuseum körül folyó szakmai egyeztetésekről, hogy közben a 2024-es budapesti olimpiai pályázaton, a Liget-projekten, a józsefvárosi szegényellenes politikán, a Széll Kálmán térré alakult Moszkva terünkön vagy a saját múzeumügyünkön járhatott az agyunk. A beleérzés nem csak lehetőségként merült fel, a mozi után zajló beszélgetések – a filmek által kínált rossz vagy jó gyakorlatokból kiindulva – közvetlenül irányították a figyelmet a hazai színtérrel való párhuzamokra. A KÉK éves programjának – „Épületben laksz? Szereted a filmeket?” – szlogenje nemcsak szuperegyszerű, de olyan szélesre is tárja a kaput, hogy rajta mindenki beférjen; hiszen a helyi építészeti és urbanisztikai problémák részvételiséget kívánó közügyek, amelyekről társadalmi párbeszédet lehet, sőt, kell folytatni. Ha a tavalyi kiadás az alulról szerveződő közösségekre vagy a maker mozgalomra tette a hangsúlyt (a tranzitblog tavalyi beszámolója itt olvasható), az idei válogatás a tőkeerős magánszereplőknek és a nagypolitikának adta át a stafétát.  A Donald Trump-film bevezetője után szabadon: a Dávidok után most a Góliátok jönnek.

elso
Jelenetek a Le vagytok Trumpolva!, A kínai polgármester és a Bizonytalan jövő című filmekből

Budapest (annak ellenére, hogy a miniszterelnök irodalmi kérdésnek minősítette) jelenleg olyan nagyszabású vízióknak és kézzelfogható átrendeződéseknek a terepe, amelyek a városfejlesztés, a városimázs és a városgazdálkodás irányait a következő évtizedekre meghatározzák. A hosszútávú fejlesztéseket menedzselő állami beruházások, valamint az uniós támogatások lehívása és elosztása top-down stratégia szerint működik, amelyek mögül mind az össztársadalmi támogatottság (ha csak a kétharmad meglétét nem tekintjük eleve annak), mind a szakmai egyeztetés elmarad. Magyarországon ugyanúgy nincs népszavazás a PWC tanulmánya szerint 700 milliárd forintot igénylő olimpiai beruházásról, mint egyeztetés az érdekképviseletek, szakmai szervezetek és a kormány között a budapesti zöldterületet beépítő múzeumnegyedről. A filmfesztivál erre kínált alkalmat, hogy szóvá tegyünk fontos dolgokat, egy izgalmas és alternatív formátumon keresztül, ami nem tiltakozás, petíciógyűjtés, tüntetés, ülősztrájk vagy szimpátiapiknik, hanem intelligens érzékenyítés arra, hogy körülnézzünk magunk körül, mások hogy csináltak végig hasonló projekteket. A BAF intenzív három napja alatt egy platformra kerültek a felelős állampolgárok (ne legyen persze illúziónk afelől, hogy ez új közönséget jelent a Toldiban), a projektgazdák (pl. az új Nemzeti Galéria épületét jegyző japán SANAA építésziroda) és a lobbisták (pl. Szalay-Berzeviczky Attila, a Budapesti Olimpiai Mozgalom elnöke) az esettanulmányokként kezelt nemzetközi filmanyag apropóján. Fontos vélemények hangoztak el, esténként a volt főpolgármester rackjéből folyt az elektronika, a pultban pedig a Highlights of Hungary-re is nevezett építészsör (a KÉK fennállásának 10. évfordulójára készült delikát palackos). Személyes kedvencként nem tudom nem megemlíteni a cseh The Rodina grafikai stúdió által tervezett szupermodernista arculatot és programajánló magazint, ami üdítő módon nem fanzine volt (a fanzinkultúra poszt-média reneszánszáról majd máskor). Nem ültem be minden filmre, a formalisták eleve nem is érdekeltek, így ebből a szempontból egy egyoldalú beszámoló következik a közpolitikák számára is látható vagy a közpolitika szereplői által irányított, filmre vitt építészeti témákról.

therodina
©Tereza Ruller

Teljhatalom

A filmfesztivál nyitófilmje (A kínai polgármester) egy politikusi portrét rajzolt meg, akinek rögeszmésen végigvitt, majd a központi irányítás által a végén mégis leállított missziója egy ipari város teljeskörű kulturális rebranding-je. A turizmus fellendítésével a város jövőjét megalapozó elképzelés durván tarolt végig a szegénynegyeden és vezetett tömeges (140000 háztartás) kitelepítésekhez, közben megmutatta a szociális lakásépítés projektjének csődjét és a felülről vezérelt döntéshozás folyamatát az organikusan kialakult, de illegálisan fennálló szükséglakásokkal szembeni érdekérvényesítésben. A film sikeresen bemutatta azt a visszásságot, amikor egy gigantikus városfejlesztési terv a választási ciklusokhoz igazodik, és a történelmi távlatokkal számoló elképzelés hiába ígér közjót és prosperitást a jövőben, ha közvetlen és azonnali kárvallottjai fölött átsiklik a rendszer.  A machiavellista, erőltetett modenizációt és mobilizációt keresztülvivő akarat pedig akkor téved a legingoványosabb terepre, ha a politikai érdekekkel találja magát szemben. A film egyetlen vidámkodásra okot adó jelenetét az egypártrendszerben lezajló „szabad választás” procedúrájába való betekintés adta.

A mozi után nem volt lehetőség kerekasztal formájában magunkra terelni a szót, így álljon itt egy passzus A Város Mindenkiért mozgalom által előrejelzett hazai helyzetről:

Az Orczy-negyed lakói 2017-től számíthatnak a városrész rehabilitációjára. Az elmúlt néhány év kerületi városrehabilitációinak tapasztalataiból kiindulva (Corvin-negyed, Magdolna-negyed) arról is kérdeztük az alpolgármestert, hogy milyen biztosítékokat lát arra, hogy a városrész megújítása nem járj majd — a korábbiakhoz hasonlóan —  a szegényebb lakosok egy részének a kiszorításával. Az alpolgármester azt válaszolta, hogy a felújítások nem fognak lakásvesztésekkel járni, mert valamennyi lakáshasználót el fognak helyezni, függetlenül attól, hogy jelenlegi lakásukban van-e még érvényes szerződésük.

A téli moratóriumnak május elejével vége. Meglátjuk. Közben persze a történelemirányító politikusi szerepről eszünkbe juthatott a 2016. évi évértékelő beszéd is, a konzervativista-historicista hozzállásról pedig a Városligetben létesülő múzeumnegyedünk. Aminél félő, hogy úgy járunk majd, mint az 1906-ban már átadása pillanatában elavultnak számító templomos Szépművészeti Múzeummal. Köztudott, hogy az élő, kreatív klaszterekkel szemben a múzeumnegyedek tervezési klisék és a külföldi példák (Frankfurt Main Museumsufer, Wien Museumsquartier, Berlin Museumsinsel) is már több évtizeddel előttünk járnak. Egy signature épület (lásd Bilbao-effekt, ahol a múzeum épülete az első műtárgy a múzeum gyűjteményében), ahogy a Bálna esetében is láthattuk, még nem jelent önmagában sikert.

Olimpia

„Ki gondolja úgy, hogy az athéni olimpia hozzájárult a görög válsághoz?” – hangzott el a vetítés (Bizonytalan jövő) végén a közönségnek szegezett feleletválasztós kérdés. A többség egyetértett, és nem is maradt sokáig a levegőben, hogy a Budapesti Olimpiai Mozgalom vezetőjével való beszélgetés végére majd abban kell megerősödnünk, hogy  ha Athén katasztrófaként is sült el (annak ellenére, hogy maga a rendezvény profitot termelt és a szakértő szerint az összeomlás bekövetkeztét elodázta kb. 5 évvel), Magyarországnak jót fog tenni a világraszóló és infrastruktúra fejlesztéssel, városrészek rehabilitásával járó sportesemény. Szalay-Berzeviczky Attila elmondásából az is kiderült, miért volt negatív irányban elfogult választás a görög példa felemlegetése a szervezők részéről, amikor annyi más városbiográfiát elő lehetett volna venni (például Barcelona, Atlanta, London), amelyek esetén az olimpia jó pontnak számított. A BOM vezetője szerint „nincs ország, ami többet foglalkozott volna az olimpiára való felkészüléssel, nálunk ugyanis 2002 óta négy megvalósíthatósági tanulmány készült”. A nemzetközi bizottságnak küldött tervanyagban a Duna tengelyén a főváros észak-dél irányú fejlesztése szerepel három epicentrummal, ezek a területek Észak-Csepel és a Vituki rész; a Puskás Ferenc Stadion és a Dagály. Véleménye szerint Athént elrontotta a politika (a jobboldali kormány által beadott, átgondolt és a nemzetközi szervezet által elfogadott tervanyagot a kormányra került baloldali Pasok ingatlanpanamára hivatkozva mindenféle utóhasznosítási vagy hosszútávú fenntarthatósági terv nélkül, önkényesen átsúlyozta.) „Ha 2017 szeptemberében megnyerjük az olimpia rendezésének jogát, a 2018. áprilisi választások ezen nem változtatnak.” – szögezte le a BOM elnök a beszélgetés végén. A Dagály Strandfüdő vizes eb-re való átadása a főváros és az állam közötti folyamatos meccsezésben reméljük csak egy rossz előpróba volt. A budapesti olimpia megvalósíthatóságához az Építészfórum alábbi cikkeit érdemes még újraolvasi.

A nemzetközi politikai és gazdasági instabilitás emelkedő hulláma egyre nagyobb mértékben viszi magával az épített környezetről való gondolkodást. Azok, akik 2008 után léptek be a munkaerőpiacra, eleve a megszorítások korszakába érkeztek meg, nem sok lehetőséggel a szakmai és egyéb demokratikus alapon szerveződő érdekképviseletre. Ez indokolja a ‘grass root’, a közösségi vagy performatív építészeti gyakorlatok népszerűségét, a spektrum másik oldalán azonban ott találjuk azokat a mai napig megrengethetetlen ágenseket, amelyeket az autoriter vagy nemzeti politikai akarat jelent. Ez pedig egy agresszív, jövőorientált, stratégiai szemlélet.

 

////////

„Le a pokolba! s mondd, én küldtelek” *

imkeller
Fent: Milliós földalatti háború, 2015. R: James Dawson. Lent: Ulrich Seidl: Im Keller (jelenet), 2014

A londoni telekárak az egekben, főleg a műemléki védettség alatt álló belső-londoni Kensington street és könyéke, így aki teheti – multinacionális vállalatok CEO-i, arab milliárdosok – a ház alapterületének növelésére föld alatti építkezésekbe kezdenek. Ott, ahol 91.500 fontot ér egy négyzetméter, a „pince” szitokszónak számít, és valóban, a 3-5m-es belmagasságú, gazdag belsőépítészeti kialakítású alagsorokat nem is lehet annak nevezni a szó hagyományos értelmében. A Milliós földalatti háború című riportfilmből kiderül, a társadalom felső 1%-ának szótárában a pince PC megfelelője az „entertainment zone”, amely sport létesítményekkel, uszodákkal és wellness részleggel, vagy éppen az egész ház magasságát használó vízeséssel van tele. Semmi olyan, amit ne láthatnánk a Four Seasons-ben, a luxusterekbe öltött exravagancia „a legtöbb gazdag embernek azért kell, mert nagyon unalmas az élete.” A film érdekes kísérlet  – főképp Ulrich Seild új filmjével, az osztrák Kleinbürgertum nyilvánosság tekintete elől elzárt „titkos életének” dokumentációjával, az Im Kellerrel összeolvasva – a lakóház pszichogeográfiájának megrajzolására. (Amelyben a vertikális tengely a láthatóságot jelzi és néplélektani, osztálykarakterológiai megállapításokat vezet le a térhasználatból: az osztrák középosztály nem bevallható, a londoni elit kibeszélendő magánéletéről).

* William Shakespeare: III. Richárd

////////

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány