„Ne kelljen bűntudatot éreznünk, ha művészeti kérdésekkel akarunk foglalkozni”

A 2015-ös Gallery by Night 2015 júliusában került megrendezésre az FKSE tereiben. A koncepció szerint a művészetnek ideje kitörnie a demprimáltságból és a jövő felé fordulnia. A koncepcióról és az FKSE jövőjéről beszélgetettem az FKSE tagjaival.

001_a_gbn_plakatja_forras_studio_c3_u.png

A Gallery By Night plakátja I Forrás: studio.c3.hu

Habár 1991-es létrejötte óta minden Gallery by Night egyedi – hiszen ahogy a vezetőség tagjai is állítják, az esemény „aktuálisan mindig reflektál a tagság és a vezetőség intellektuális állapotára, érdeklődésére, helyzetére” *– mégis, a kurátorok személye, a téma és az időpont miatt ez a mostani sok szempontból más volt, mint a korábbiak. A plakátok kassáki konstruktivizmusra rímelő esztétikája és a szocialista tervgazdaságot idéző címválasztás miatt a látogató teljes joggal egy, a művészet baloldali hagyományait újragondoló kiállítás-sorozatot várhatott az eseménytől. Ám ami helyben fogadta őt, az kevésbé egy ideológiailag és esztétikailag irányított, zárt programsorozat volt, hanem sokkal inkább eltérő nézőpontok, esztétikai értékpreferenciák megjelenítése. Az eseményt a korábbiaktól eltérően nem egy, a Stúdiótól független kurátor, hanem a vezetőség tagjai „karácsonyi húzással”, párba rendeződve szervezték. A közös téma, ami az öt napot keretbe foglalta, a jelen-orientált társadalomkritikus művészet kritikája és a tervezés, valamint az utópia akarása felé való elmozdulás volt. Erhardt Miklós exindexen megjelent szövegét alapul véve a kurátorok arra törekedtek, hogy meghaladják a társadalmi jelenségekre azonnal reagáló művészetet, és egy hosszú távon gondolkodó, tervező, az analízist alaposan elvégző kulturális termelés felé mozduljanak el. A kiállítás koncepciója – követve Erhardt leírását –, azt a felismerést tükrözi, hogy a társadalmilag tudatos művészet mint olyan – amit Erhardt „arisztokratikus populizmusnak” nevez – a marxizmust és a baloldali hagyományokat csupán szimbolikus tőkeként használja fel. Miközben formailag a felső osztályok ízléspreferenciáinak megfelelő, ezen a közönségen túllépni nem tudó kulturális termelést végez. Tehát egy nemlétező osztálykoalíciót hazudva, a művészet menedzseri személettel kovácsol tőkét abból, hogy olyanok nevében beszél, akik nem is tudnak a létezéséről.

Ezt a kurátori pozíciót maga mögött hagyva a Gallery by Night, és tágabban értelmezve, az FKSE mint a fiatal művészek érdekvédelmi szervezete egy teljesen más missziót vállalt magára. Ahogy Pacsika Márton fogalmaz: „Néha szinte már-már bűntudattal foglalkozunk művészeti kérdésekkel, mintha alacsonyabb rendű lenne más társadalmi kérdésekkel szemben. Ezzel elfogadjuk, hogy a művészet haszontalan hülyeség. Pedig ugyanolyan fontos társadalmi kérdés, mint mások.” Az idei Gallery by Night feladata a vezetőség elmondása szerint a passzivitás megtörése, azoknak a művészeknek a bevonása volt, akik nem vesznek részt a mindennapokban a Stúdió életében. Ez az intézmény azon kevesek egyike, amiben, történeti beágyazottsága miatt, a művészeti szcénán kívüli értelmiségnek még bizodalma van, és teret tud biztosítani kortárs művészetnek! – ami Istvánkó Bea szerint már önmagában nagy szó. Így az FKSE egy művészeti érdekvédelmi csoport megerősítésének és egy cselekvő aktív közösség kiépítésének a feladatát vállalta magára. Egy olyan közösségét, ami ha esztétikai és politikai kérdésekben nem is ért feltétlenül egyet, mégis bizonyos alapvető morális közösséget képez.

A Gallery by Night ennek megfelelően minél több kurátori pozíció és esztétikai kifejezőeszköz felvonultatását tűzte ki célul. Olyan kiállításokat próbált megvalósítani a vezetőség, amelyeket elmondásuk szerint hiányként érzékeltek, és amik a létező közönségüket és tagságukat potenciálisan megmozgatják. Tehát elhagyva azt a hazugságot, hogy mindenkinek szólnak, a létező bázist kívánták megerősíteni és bevonni.

Hory Gergő és Kozma Eszter a Polaris csillagvizsgálóban tett látogatással próbálták kinyitni a látogatói perspektívát és szimbolikusan eltávolítani a nézőt a mindennapi egzisztenciális nyomástól, lehetőleg még a társadalom-művészet koordináta rendszerétől is távolabbi dimenziókba. Istvánkó Bea és Pálinkás Bence ezzel ellentétben visszahúzta a sorozatot a realitás talajára, és a játék eszközén, valamint érzékenyítő gyakorlatokon keresztül ábrázolták a művész-pályázatok és rezidencia programok rengetegében való útkeresését, bemutatva azt, hogy a kulturális termelő milyen kompromisszumokra kényszerül, ha egyszerre gondol a megélhetésére és próbálja megőrizni pozícióját a mezőn belül.

002_muvesz_eletpalya-modell_forras_palinkas_bence.JPG

Művész életpálya-modell I Forrás: Pálinkás Bence

 

Flohr Zsuzsi és Rudas Klára a kulturális szcéna szereplőitől kértek válaszokat az utópia, vágy és remény témakörében, majd azokat az érintettekkel együtt görög kórusként adták elő. Ez a forma lehetőséget adott arra, hogy az előadók egymás szövegeinek felolvasásán keresztül a közönséggel együtt éljék át azt, hogy milyen hasonló gondolatok nyomasztják őket nap mint nap. Ez volt talán a legmelankolikusabb darabja a hétnek. Az utópiáról való gondolkodás, mint minden szituált gondolkodás, ugyanúgy be van ágyazva a realitásba. Így az Utópia, mint gyakorlat, a jelen perspektívájából értelmezve az utópiát, inkább szólt a morális dilemmákról és mindennapi küzdelmekről, amik megnehezítik a tervezést és a jövőről való pozitív gondolkodást. Erlich Gábor és Istvánkó Bea szerint a képzőművészeti mező a kulturális termelés más területeihez képest most előnyben van, hiszen a konzervatív hegemónia hatalomátvétele leplezetlenül ment végbe. A hatalomátvétel koraisága miatt a mező korábban eszmélhetett rá a helyzet elemzésének szükségszerűségére és a hosszú távú tervezés elkerülhetetlenségére. Tehát mint terápiás esemény – hasonlóan az Aurórában korábban megvalósult KissPál Szabolcs, Máskor, Máshol, Remélem című rádiójátékához – sikeres volt, hiszen a mező mint közösség rádöbbenhetett a morális és mindennapi egzisztenciális félelmeinek, dilemmáinak általánosságára, és hozzájárulhatott – habár csak érzelmi szinten – a közös helyzet megértéséhez.

003_utopia_mint_mint_gyakorlat_forras_orban_gyorgy.jpg

Utópia mint gyakorlat I Forrás: Orbán György

 

Erlich Gábor és Tábori András kiállítása a sorozat többi elemével ellentétben egy klasszikus, szalonszerű tárlat volt, ami kiállítóként vonta be a tagságot és mutatta meg az FKSE tagságának sokszínűségét, valamint azt, hogy a tagok hasonló kérdésekre – a művészet jövőképe – valójában milyen eltérő válaszokat adnak.

004_jovomuveszeti_szalon_forras_orban_gyorgy.jpg

Jövőművészeti Szalon I Forrás: Orbán György

A záró eseményt Pacsika Márton és Karas David rendezte, a kiállítás pedig az FKSE műtermeiben kapott helyet. A Bibliográfia című tárlat azt tűzte ki célul, hogy a teljesség igénye nélkül, felsorolásszerűen mutassa meg a mezőn belüli művészetről és annak társadalom-formáló erejéről folytatott gondolkodást, és az azokra adható lehetséges művészeti reflexiókat. A művészek adott elméleti szövegekre fogalmazták meg saját válaszaikat, emellett a kiállításon két Vajda Lajos munka reprodukciója is helyet kapott. Hegyi Lóránd és Tillmann József beszélgetésére Kristóf Gábor reagált. A ma már nevetségesnek tűnő, kozmopolita értelmiségi hurráoptimizmushoz, ami a globalizációt kiegyenlítő folyamatnak látja, a kulturális kisajátítást pedig „újabb formakincsekből merítésnek” gondolja, nagyon is illett az environment vörös puhasága, valamint az összefusizott kordon szigorúsága. Ehhez képest Erős Nikolett, 11. Isztambuli Biennáléról szóló írásának bevezetője kevésbé volt eltávolítható, hiszen az eredetileg sokkal hidegebb elemzést felolvasója a kelleténél nagyobb hévvel adta elő, így a szöveget egy, a művészet autonómiájának feladását és annak eszközeit egy alsóbb társadalmi osztály szolgálatába állítását programként megfogalmazó kiáltvánnyá változtatta. Ennek következtében Schmied Andi válaszként beküldött, a volt athéni munkásnegyed leépülését és dzsentrifikációját bemutató munkája, inkább az előbb említett „arisztokratikus populizmus” illusztrációjává vált.

005_vajda_lajos_gandhi_es_tolsztoj_kotvolgyi-szabo_aron_mutermeben_forras_orban_gyorgy.jpg

Vajda Lajos Gandhi és Tolsztoj Kútvölgyi-Szabó Áron műtermében I Forrás: Orbán György

 

Lukács György szövegére válaszként Karas David válogatott a Stúdió raktárában tárolt diákból. A Régi Kultúra, Új Kultúra című írásban Lukács arról értekezik, hogy a termelés társadalmi tulajdonba vétele után a kultúra felszabadul a piac nyomása alól. Ezzel Lukács azt sugallja, hogy a kulturális termelésben való részvétel minden ember igénye és joga. Lukács elfelejti, hogy nem a gazdaság tartja fogva a kulturális termelést, hanem a termelési viszonyok minden korban meghatározzák az ideológia termelésének tartalmát és komplex mediációs csatornákon keresztül a formáját is. Ugyanakkor a szöveg tanulsága az, hogy minden ember képessége a kreativitás, ám annak kifejezésére alkalmas eszközök nem egyenlően oszlanak el, sőt, bizonyos kreatív önkifejezéseket minőségileg másnak – művészetnek – érzékelünk. Karas David a szövegnek ezt az aspektusát kiemelve Lois Viktor ’80-as években a szentendrei művésztelepen land art-szerű művekről készült fotográfiáit keverte össze kirándulók korabeli képeivel, úgy hogy a diasort megnézve a képeket egységesen tekintjük vagy amatőr bolondozásnak vagy ’80-as évekbeli neo-avantgard műveknek, így a művészet-nemművészet határai szándékoltan elmosódnak. Lődi Virág termében Karl Korsch szövege szólt a Marxizmus válságáról, aki Szabó Lajossal folytatott baráti levelezése miatt került a terembe. Ezt az áttételes kapcsolatot egy Vajda Lajos által készített Szabó Lajos portré volt hivatott jelezni. Karl Korsch szövege is erősen kötődik a filozófus által az írás pillanatában elfoglalt pozíciójához, hiszen a praxis és elmélet szétválásának számonkérése éppen a Marxizmus államszervező tudománnyá válása és annak a nyugati akadémiai életben való legitimmé válása miatt lehetett ilyen mértékben fontos téma. A kapcsolatok a terem három eleme között erőltetettnek tűntek. A szövegre tartalmilag reagál a munka, ugyanakkor a Vajda-kép jelenlétét csak a Korsch és Szabó közötti személyes viszony legitimálja.

006_karas_david_dia_film_gyujtese_forras_orban_gyorgy.jpg

Karas David diafilm gyűjtése I Forrás: Orbán György

 

Lődi Virág három vörös posztamensre helyezett lecsiszolt marokkókat. A marokkó szétszedésének folyamata egyszerre beszél egy komplex társadalmi struktúra megértéséről, lebontásáról és annak egy adott közösséghez való viszonyáról, legyen az mozgalom, mező vagy egy aktivista csoport. A játékon keresztül megértve a rendszert, egyszerre szedjük szét és építünk új struktúrákat, ami mindeközben összes mozdulatunkra reagál valamilyen módon. Ezeket a reakciókat újragondolva folyamatosan új stratégiák alkalmazására kényszerülünk. Így a mű egyszerre rímel az öt nap koncepciójára és Karl Korsch szövegére. Habár a kiállítás nem szintetizálta sem esztétikai, sem tartalmi szinten az előbb felsorolt tartalmakat, és a kontextus hiánya miatt a csatolt szövegek inkább univerzális igazságoknak tűntek, mint egy adott kor kulturális termelését domináló logikáknak, mint bibliográfia, tehát egy teljesség igénye nélküli felsorolás és egyben kurátori gondolatok forrása, megvilágító erejű volt.

007_lodi_virag_marokkoja_forras_orban_gyorgy.jpg

Lődi Virág Marokkója I Forrás: Orbán György

 

Az idei Gallery by Night arra a belátásra épült, hogy ha a kulturális termelés mezeje alsóbb társadalmi rétegek nevében beszél, azt csupán szimbolikus tőke felhalmozása érdekében teszi, amivel a szereplők saját pozíciójukat legitimálják a mezőn belüli küzdelmekben. Tehát a kiállítás üzenete, hogy a mezőn belüli egymás felé fordulás és egy erős analitikus alap felépítése most fontosabb, és mint független intézménynek, az FKSE-nek ebben a munkában van feladata. Ugyanakkor azt is érdemes látni, hogy a mező működésének logikáján belül az FKSE-nek kiemelt szerepe van. A rendszerváltás óta a vezetőség folyamatosan küzd a tagság passzivitásával és egyéb interjúkból kiderül, hogy ötven tag részvételénél többre sohasem számíthattak. Ez azért lehet, mert az FKSE tagság ideje alatt dől el, hogy kiből lesz művész és ki lesz a művészet értő fogyasztója. Az FKSE nem csupán ugródeszka a kulturális termelés első osztályába, hanem maga a kapu is, ahol a szakmaiság mint kapuőr elválasztja azokat, akik kulturális, társadalmi tőkéjük hiányából kifolyólag nem érdemesek a belépésre. A mező szereplőinek fontos látnia, hogy a kultúra nem egy a sok társadalmi kérdés közül, hanem integráns része a társadalmi struktúrának, így annak mozgásai közvetve vagy közvetlenül folyamatosan hatnak rájuk, és a diskurzusokra, amik azt dominálják. Ugyanakkor, üdvözlendő, hogy a vezetőség egyértelmű elmozdulást mutat a programadó, a társadalmi változást előremozdító művészet hamis illúziója felől. A Gallery by Night üzenete az, hogy a tervezés és a visszanézés elengedhetetlen, ha a mezőn belüli dinamikákat akarják megváltoztatni egy távolabbi változás reményében, ám ehhez a belső mozgások mellett az ezeket kitermelő nagyobb strukturális mozgásokat is épp úgy figyelembe kell venni.

 

Az idézetek az FKSE vezetőség tagjaival – Erlich Gáborral, Istvánkó Beával, Karas Daviddal, Pacsika Mártonnal – készített interjúból származnak.

2 thoughts on “„Ne kelljen bűntudatot éreznünk, ha művészeti kérdésekkel akarunk foglalkozni”

  1. Az jó erős volt, hogy “kozmopolita értelmiség”.

    Nagyot szólt.

    Kurt Lewin meg – kozpmipolita értelmiségként is – szívélyes üdvözletét küldi a túlvilágról, örvendve, hogy a “mező” nem halt ki a népi-nemzeti-nemutópista-nem mára koncentráló-senkinek szólni nem akaró nép/képzőművészetet leíró nem-kozmopolita, szituált szöveget termelőből sem.

  2. “Lukács elfelejti…”- ebben teljesen biztos vagy, édes egy ecsém.
    Jól elolvasgattad a Lukács-összeset?

    Lukács egy, időben jól meghatározott szövegét – politikai tartalmának tisztázása után – összevetetted egyéb írásaival is? Az Esztétikával és az Ontológiával?

    Szerinted, nem-kozmopolita barátom, a kozmopolita Lukács annyira éretlne, tájékozatlan és gügye volt, hogy nem tuta: “nem a gazdaság tartja fogva a kulturális termelést, hanem a termelési viszonyok minden korban meghatározzák az ideológia termelésének tartalmát és komplex mediációs csatornákon keresztül a formáját is.”

    Szerinted nem értesült idejében a termelési viszonyok mibenlétéről?
    Nem tudott az alap és felépítmény bonyolult viszonyáról?

    Tudod, mit, ne is válaszolj. ( Amúgy sem szoktak itt….)

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány