2015. április 9. és 11. között rendezték meg a bécsi Kunsthalle Karsplatz-i épületében a Curatorial Ethics (Kurátori etika) című konferenciát. A tartalmi szervezők Nicolaus Schafhausen, a Kunsthalle igazgatója, illetve a Kunsthalle munkatársa, Vanessa Joan Müller voltak. Mielőtt belekezdenék a konferencia taglalásába, egy személyes benyomást szeretnék megosztani, miért volt igazán érdekes számomra részt venni ezen a konferencián. Bár eddig sem volt újdonság, hogy a magyarországi kortárs művészeti színtér nem teljesen integráns része az ún. globális vagy nemzetközi művészeti világnak, most, a konferencián ülve ezt a szakadékot óriásinak éreztem, mintha egy teljesen másik világból jöttem volna. Természetesen az sem újdonság, hogy a kortárs művészet, a politika és a társadalom egésze Magyarországon az utóbbi években rendkívüli változásokon esett keresztül, mégis meglehetősen sokkoló volt számomra, hogy számos olyan dolog, amely problémaként vetődött fel a meghívott előadók számára, az ma Magyarországon tulajdonképpen nem is létezik vagy egyszerűen irreleváns; helyette olyan dolgokkal küzdünk, amelyek nem kerültek megvitatásra a konferencián. Azt is előre kell bocsátanom, hogy benyomásaim és megjegyzéseim – német nyelvtudásom hiányában – csak a konferencia egy részéről lehetnek: több beszélgetés német nyelven zajlott, angol fordítás nélkül, az alábbiakban viszont kizárólag az angol nyelvű előadások és kerekasztal-beszélgetések némelyikéről lesz szó.
Björk Wanderlust cimű videójának háttere, kellékei, jelmeze, Björk babával. Björk. MoMA, New York. Forrás: grantland.com I Fotó: TIMOTHY A. CLARY/AFP/Getty Images
Az igazán ambiciózus felvetést („kurátori etika”) 13 nagyobb tematikán keresztül közelítették meg, mint például: a művészeti világ hogyan vált teljesen a neoliberális gazdaság, a kultúriparág részévé; a magántőke és az állami intézmények, illetve a művészet és a műtárgypiac kapcsolata; a kurátorképzések; a művészet és a nemzeti reprezentáció; a pályakezdő kurátorok helyzete; a művészetkritikusi tevékenység, a kritika lehetséges helyei és formái vagy a politikum, a társadalom és a művészet viszonyai. A konferenciához tartozó kisfüzetben leírtak szerint a beszélgetések céljának a „kurátori etika”, a határok és a határterületek elemzésén túl nem feltétlenül a kortárs művészeti rendszer problémáinak és hiányosságaink megvitatását tekintették, sokkal inkább azt a felismerést és elismerést, hogy ezek a problémák léteznek. Bár pozitívumként értékelhető, hogy nem definiálni kívánták, hogy mi számít legitimnek és mi nem a művészeti világban, ugyanakkor ebből a „probléma(f)elismerő” álláspontból talán nehezen kezdeményezhető egy kritikai diszkurzus, a konferencia pedig tartalmában és módszerében is több ponton visszatükrözte azt a rendszert, amelyet elvileg vizsgálni hivatott.
Nicolaus Schafhausen a bevezetőjében a „neoliberális projektről”, a finacializációról beszélt, amely a konferencia egészének is meghatározó tematikája volt. A jelenlegi helyzetet (utalva John Lanchasterre) olyan állapotként írta le, amelyben a társadalmi berendezkedések a leggazdagabb állampolgároknak kedveznek. Kitért továbbá a megszorításokra és a cégeknek biztosított adókedvezményekre – amely intézkedésket egy olyan „társadalmi manipulációnak” (social engineering) értékeli, ami a történelmi mértékű egyenlőtlenségek megindoklására született. A műalkotásokat és magát a művészvilágot is ezeknek a folyamatoknak a részeként írta le, amikor „az 1% kegyeit keresi”, azaz amikor a vagyonos rétegnek dolgozó szolgáltatói iparágként működik. Majd megjegyezte, hogy talán ez a „leszivárgó gazdaság” (trickle-down economics) igazi korszaka. Mindezekre a „nemzetközi” folyamatokra negatív példának említette (Kim Kardashian mellett) a New York-i MoMA-ban pár hete megnyílt, a celebkultúrát és a látogatószám-növelő politikát visszaigazoló Björk retrospektív kiállítást, ami már heves vitákat váltott ki a New York-i „veterán” kritikusokból is (Roberta Smith, Peter Schjeldahl, Jerry Saltz). Schafhausen szerint ez a Björk-kiállítás – amely több alakalommal is felmerült a konferencia során – egy fordulópontot jelöl a kortárs művészeti-kurátori szakmában, egy olyan kulturális pillanatot, amikor zavarossá vált, hogy mi is egy múzeum feladata. Schafhausen szándéka szerint a konferenciával azt szeretnék felvetni, illetve amellett szeretnének állást foglalni, hogy a kurátori szakma és a művészet intézményei ne a jelen kor legrosszabb tendenciáinak tünete legyen (értsd: Björk kiállítás), illetve hogy újra megerősítsék a kurátor szerepét mint a művészet és a művészeti intézmények gondozója, segítője, védelmezője (curare).
A bevezetők után az első beszélgetés hasonlóan a financializálás gondolatmenetét vitte tovább (Total Economization of the Art World, résztvevők: Tom McDonough, Nikolaus Hirsch, Monika Szewczyk, Deimantas Narkevičius). Visszhangozva Schafhausen előbb kifejtett gondolatait, azt is megemlítették, hogy mára nemcsak a művészet, hanem szinte minden árucikké vált, az oktatási programokat beleértve. Mindezek alól maga a konferencia sem volt kivétel, hiszen a belépőért fizetni kellett. Igaz, az első nap ingyenes volt, a második és harmadik napra 20 eurót (kedvezményesen tizenötöt), vagy naponként 15 eurót (kedvezményesen tízet) kellett fizetni, amelyre azonban nem történt reflexió a konferencia során, hiába állapította meg a beszélgetés moderátora, Tom McDonough, már-már viccelve, hogy valóban igaz a címben megadott állítás (Total Economization of the Art World). Az egyetlen nem nyugat-európai/észak-amerikai szempontot Deimantas Narkevičius képviselte ebben a kerekasztal-beszélgetésben, aki azért azt is hozzátette a „neoliberális projekt” kapcsán, hogy a kétezres évek elején, amikor a „nyugati”, nemzetközi műtárgypiacon szerzett eladásaiból teljes mértékben fent tudta tartani magát és művészeti tevékenységét, az egyrészt felszabadulást jelentett a (litván) állami támogatásoktól, másrészt egy a művészeti intézmények iránti ellenszenvet is magával vont.
Tom McDonough, Monika Szewczyk, Nikolaus Hirsch, Deimantas Narkevičius a konferencián
Az összesen 29 meghívott előadó – köztük igen neves kurátorok is, mint például Barbara Steiner, Beatrice von Bismarck, Clémentine Deliss, Defne Ayas vagy Bart de Baere – egy viszonylag szűk spektrumot fedett le. Majdnem kivétel nélkül Nyugat-Európából, Észak-Amerikából, illetve a művészeti világtérkép jelentős helyeiről érkeztek. Sajnálatos módon egy kurátori etikáról szóló konferencián csak kettő művész volt jelen. Narkevičius mellett Olaf Nicolai szerepelt még, aki egyébként Nicolas Bourriaud helyett ugrott be (Bourriaud állítólag az indulás napján szembesült azzal, hogy lejárt az útlevele, így nem tudott elutazni Bécsbe).
A műkrtitikáról szóló beszélgetésen (résztvevők: Pernille Albrethsen, Jörg Heiser) merült fel az „ismerettségi kor” (network syndrome), a kortárs művészeti világ öngerjesztő megszállottsága saját kapcsolati hálójával (és tőkéjével). Heiser, a Frieze társszerkesztője szerint a (szabadúszó) kritikusok egyáltalán nem mernek ma már kritikusak lenni, a kiállításkritikák leginkább csak vállba veregetések, hiszen fennáll a veszélye annak, hogy pár évvel később attól remélnek munkát, akiről épp „kritikát” írnak. A konferencián is lemérhető volt a hasonló networkhöz való kapcsolódás, csak, hogy néhány példát említsünk a résztvevők közül: Nicolaus Schafhausen, a bécsi Kunsthalle előtt a Witte de With igazgatója volt Rotterdamban, ahol kollégája volt Monika Szewczyk és Zoë Gray is, utódja pedig Dafne Ayas. Valamint Bart de Baere, Ayas-szal és Schafhausennel együtt a most készülő 6. Moszkvai Biennále kurátorai.
A széles témakört felölelő konferencián az etika mint nézőpont szerepe mégsem volt mindig egyértelmű. A pályakezdő kurátorok helyzetét taglaló kerekasztal-beszélgetésben (Ambitioned vs. Instrument, résztvevők: John Beeson, Fabian Schöneich, Zoë Gray) szóba hozták az önkéntes, fizetetlen munkát, amely általában a kurátori szakma elejének velejárója, illetve hogy önkéntesként is hogyan válhatnak a kurátorok eszközzé, valamint hogy egy kurátor kinek tartozik felelősséggel munkája során (a művésznek, a közönségnek, az intézménynek, a kollégáknak, saját magának stb.?). Próbáltak még több-kevesebb sikerrel konkrét helyzeteket is felsorolni, amikor egy kurátor etikátlanul jár el a művésszel szemben (pl. nem támogatja végül azt a projektet, amelyet ő maga kezdeményezett, vagy az utolsó pillanatban lemondja a kiállítást). Megnevezték az a folyamatot, eltolódást is, amelyet az elmúlt években már érzékelni lehetett a kurátori szakmában: etikátlannak tartják, ha egy kurátor a koncepcióját művészekkel és műalkotásokkal akarja illusztrálni (amelynek locus classicusa a Harald Szeemann – Daniel Buren-féle vita). Többek között Beatrice von Bismarck is ezen az állásponton volt és Zoë Gray is amellett érvelt, hogy az „überkurátori” korszakot magunk mögött hagyva, a kurátori praxis (újra) a művészeti gyakorlatokból indul ki, vagyis kéne kiindulnia. Mégis, a közönség soraiból egy művésznek kellett megjegyeznie az etikátlan kurátori/intézményi viselkedés kapcsán – amely ugye szintén nem egy új keletű probléma –, hogy gyakran magán a művészen kívül mindenki fizetésben részesül, aki a kiállítás megvalósításán dolgozik, hiszen a művésznek be kell érnie azzal, hogy az adott, neves intézményben vagy egyáltalán kiállíthat.
A beszélgetésen a frankfurti Museum für Moderne Kunst nemrég megnyitott új épülete (MMK 2) – amely egy felhőkarcolóban kapott helyet a város pénzügyi negyedében, és 100%-ban nem állami pénzből finanszírozták – kapcsán a magántőkéről is beszéltek mint veszélyzónáról. Itt viszont fel kellett szólalnom, hogy bár nyilvánvalóan problematikus a privát szféra túlkapása a művészeti világban, nem lehet így általánosítani, hiszen például Magyarországon, egy teljesen más kontextusban éppen az állami pénz elfogadása jelenti a problémát és a morális kérdésfeltevések sorozatát.
Németh Ilona: Ingatlanhirdetés, 2013 I Forrás: kivultagas.hu I Fotó: Simon Zsuzsanna
Az egyik utolsó kerekasztal-beszélgetés témája az volt, hogy mi a szerepe a politikának és a társadalomnak a művészetben (résztvevők: Defne Ayas, Bart de Baere, Fulya Erdemci, Nikolaus Hirsch, Zoë Gray). Felvetődtek olyan fontos dilemmák, hogy mi a művészet kritikai potenciálja, van-e különbség a művészet feladata és képessége között, hogy a művészet és az aktivizmus az nem teljesen ugyanaz, mivel eltérőek a szempontrendszereik és hatásaik – hiszen, ahogy Fulya Erdemci, a 13. Isztambuli Biennále (2013) kurátora érvelt, az aktivizmus művészeti környezetben való bemutatása egy „megszelídítést”, hatása elvesztését jelenti. Erdmeci, az adott helyzetben, a Gezi parki ellenállás közepette, a nyilvános tér használata helyett az intézményekbe való visszavonulás (withdraw) stratégiáját választotta, többek között azért is, hogy ne kelljen együttműködnie a helyi hatóságokkal. A visszavonulás, illetve hogy meg kell-e csinálni vagy vissza kell-e utasítani például egy biennálét, és melyiknek van nagyobb politikai hatása, több esetben és nézőpontból is felmerült. Említették a kijevi biennálét (The School of Kyiv) és a finanszírozás kérdése is felmerült mint ok egy esemény visszamondására, szintén a 13. Isztambuli Biennálénál, ahol az egyik támogató a Koç Holding volt, akik az olajkereskedelemben és katonai eszközökben is érdekeltek. Erdmeci viszont azon az állásponton volt, hogy emiatt nem lefújni vagy kivonulni kell egy biennálés struktúrából, hanem ezeket az ellentmondásokat transzparenssé kell tenni. Úgy tűnt, hogy a beszélgetés résztvevői egyetértenek abban, hogy ezeket a művészeti eseményeket, biennálékat létre kell hozni, a maguk kockázatával együtt, ugyanis nem tudni, hogy milyen eszközökké válnak a kurátorok és a művészek a művészeti események hátterében zajló folyamatokban. A beszélgetés végén a 2016-os 6. Moszkvai Biennále került terítékre (kurátorok: Bart de Baere, Defne Ayas, Nicolaus Schafhausen), ami szintén egy extrém helyzetben kerül megrendezésre. Itt erősen jelen voltak a geopolitikai szempontok és elhangzott az a kevéssé szerencsés kijelentés is, hogy „Moszkva Bécsben van”, kétségkívül azt illusztrálva, hogy a „katasztrófa sújtotta” helyeken (mint Moszkva, Kijev, Isztambul vagy akár Athén) zajló radikális folyamatok a világ más tájain, talán kisebb mértékben, de ugyanúgy megtalálhatóak.
OFF-Biennále Budapest Fórum a Higgs Mezőben, 2015. január 27. I Fotó: Vékony Dorottya
Ugyanakkor sajnálatos volt, hogy a politika és a művészet, illetve egy másik, a nemzeti reprezentációról szóló beszélgetésben is a biennálék szintjén vitatták meg ezeket a kérdéseket. Ez utóbbiban bár Lolita Jablonskienė, a vilniusi litván Nemzeti Galéria főkurátora a nemzeti gyűjtemény összeállításáról és a „nemzeti” fogalmának újradefiniálásról beszélt, utána mégis csak felmerült a Velencei Biennále mint megvitatandó téma. Azt gondolom, hogy ezeket a témákat célszerű lett volna nem csak a művészeti világ csúcseseményeire kifuttatva megtárgyalni. Igazán érdemes lett volna meghívni a konferenciára valakit a most pénteken nyíló OFF-Biennéle Budapest résztvevői közül, vagy egy magyar előadót, aki egy radikálisan más perspektívát is tudott volna nyújtani a művészeti világ „makroszintjeihez” képest. A konferencia – formátumát tekintve – mégis üdítőnek hatott, hogy nem a jól ismert és unalmassá váló PowerPoint prezentációk sorát láthatta a közönség, hanem tényleg a beszélgetésen volt a hangsúly. Egyetlen egy képet sem vetítettek, bár igaz, hogy a részvevők háta mögött a neveik ki voltak nagyban vetítve, ilyen „egyszerű” titulusmegjelölésekkel, hogy például „Documenta 14”. A beszélgetés résztvevői egy rövid statement után (ami szinte kivétel nélkül egy saját projekt, praxis vagy tapasztalat illusztrálása volt –szintén a kortárs művészeti világ sajátossága) beszélgetésbe, vitába elegyedtek a színpadon. A rengeteg témát felvonultató konferencia nézőpontja mégis szűk maradt. Úgy tűnik, hogy Budapest, legalábbis a konferencián hallottak alapján, biztosan nincs Bécsben.
A konferencia néhány kerekasztal-beszélgetésének hangfelvétele itt megtalálható »
