“Kellemesen érezzük magunkat” – Konyhapolitika és formatervezett lakáskultúra a szocializmusban

Nem a Szövetség ’39 beton programjával kezdődött és nem is a Néprajzi Múzeum MaDok-sorozatával fog véget érni az a mára egyre nagyobb számú kezdeményezés-sorozat, amely a szocializmus építőiparának, ízléskultúrájának és mindennapjainak újraértékelését tűzi naptárra. A MOME Designelmélet szakos hallgatói a Ponton Galériában kiállítás és szimpózium keretében vizsgálták felül a ’70-es évek hazai lakásviszonyainak egyik inkriminált fejezetét. A Házgyári konyhaprogram 1972-1975 e hét péntekig látogatható a Ponton Galériában.

1_15.jpg

“Nick és Dick” és a General Electric mosógépe. A konyha vita. Moszkva, 1959. július 24.
Fotó: Howard Sochurek for Time / Life Pictures

A lakáskultúra magazinok egyik állandó rovatcíme az “én házam az én váram” közmondás, amely az otthonnak egy akár jogi értelemben vett meghatározást ad, amelyben a háziak szava a törvény. A magánlakások hétköznapi élete fölötti rendelkezés azonban az egyéni választások helyett sokkal inkább jelentette az (egykori jóléti) állam, az államok közötti technopolitikai verseny, a vállalatok, a gyártástechnológia, a közegészségügyi szakértők, a szabványozási tanácsadók, a lakásszövetkezet, a lakáshivatalok, majd a piac, a fogyasztói szervezetek, a közvélemény kutatások, a nőimagazin-szerkesztők, az életmódkutatók és a designerek előjogát, mint magáét a tulajdonosét. Ma már meglepőnek számíthat, hogy a hidegháborús években a konyhák és az atomfegyverek egymás mellett kaptak helyet a nemzetközi kiállításokon, illetve hogy politikai médiaeseménnyé válhatott a konyhai felszerelésről való vita (Kitchen debate), olyan érintettek között mint Nixon és Hruscsov. Az első számú háztartási élettér, ahol a 20. század nagy játszmái zajlottak, a társadalmi átalakulásokkal letűnő szalon helyett tehát a nukleáris családmodellnek kedvező modern konyha.

A 30 másodperc alatt bekeverhető sütemény tészták tengerentúli szuperkonyhája a keleti blokk országaiban azonban egész más igényekhez kapcsolódott. A legégetőbb feladat, amelyre az állami beruházásokat kirendelték, a háború utáni tömeges lakáshiányra reagáló építkezések és újjáépítések voltak. Az 1972 és ’75 közötti Házgyári konyhaprogram, amely a magyar konyhák edényszükségletét tervezte meg, ebbe a nagyobb rendszerbe illeszkedik, amelynek hívószava a panelkorszak.

2_12.jpg

Tomáš Džadoň: Folk Architecture Monument, Kosice I Fotó:  Dominika Jackuliaková

A mai szemmel élhetetlennek tűnő (illetve a 2008-as válság utáni nagy lecsúszások után talán már újra értékelt) másfél szobás, átlag 53 nm-es (legkisebb alapterületű garzon 30 nm) lakás ugyan kevésszer kimondottan, de óriási civilizációs szintugrást jelentett a korabeli lakásviszonyokban. Nem csak a folyamatos meleg víz, fűtés és világítás biztosított eddig nem tapasztalt komfortfokozatot, a gyerekszoba pedig új térhasználatot, a panelek első ízben kínáltak nagy tömegek számára elérhetően szakítást a paraszti életmóddal. Egy 1968-as felmérés szerint a korabeli magyar lakásállomány negyede rögzített 15. századi állapotokat, a legelterjedtebb formájában kétosztatú (szoba-konyha) háztípust. A lakótelepek népe tehát első generációs városlakó volt, a politikai elit által támogatott, faluról mobilizált szakmunkás réteg. Míg a négy plusz cselédszobás nagypolgári lakásban élő családok számára negatív változást jelentett a szocialista építőiparral megjelenő új településszerkezet és lakástípus, a peremhelyzetben élő falusi lakosságnak ez egyértelmű felemelkedést hozott. A zsúfolt társbérletből vagy több generációt egy fedél alatt eltartó vidéki házból külön lakásba költöző 2 millió ember került közelebb a 14 nm/fő ideális térhasználati kvótához. Ez pedig egy olyan “népsűrűségi adat”, amely a szociológusok szerint már nem fenyeget neurózissal. (Az ’50-es, ’60-as évek angol new wave filmjei jól leképezték ezt a zsúfolt társas együttélésből fakadó konfliktusos helyzet, amelyek állandó főszereplője az ún. “angry man”. A műfaj elnevezése a családi tűzfészekre visszautaló “kitchen sink drama/realism”.)

3_8.jpg

The Sonic Cathering Band (Peter Strickland)

A lakberendezési választásokon keresztül megmutatkozó vizuális kultúra- és ízlésfelmérés meglepő módon hazánkban már a ’70-es években kezdetét vette helyszíni bejárásokkal, amelyek a mély strukturális átalakulásokkal párhuzamosan készültek állami vagy vállalati (Bubiv – Budapesti Bútoripari Vállalat) megbízásra. A mai társadalom bizalomvesztése okán talán már elképzelhetetlen az az eljárás, ahogy ezek a felmérések folytak és amelyek eredményeként 20.000 lakást kerestek fel, amelyből több mint 1550 esetben a tárgykészletről és belsőépítészeti elrendezésről jegyzőkönyv is készült. Az a szituáció, hogy két építész rajzolja a lakásalaprajzot, miközben egyetemisták leltározzák a használati és dísztárgyakat, egy fotós dokumentálja a darabokat – ebből a nagy számból mindössze egy esetben ütközött elutasításba (!). Mindez a lakosság részéről nemcsak széles jóváhagyással, hanem lelkes fogadtatással és bőbeszédűen történt. Ma ezeket a módszereket és a humán erőforrást is sikeresen váltja ki az ún. mobil vagy ön-etnográfia, amelyet már piacvezető cégek és marketing menedzserek vezényelnek le az ugyanilyen lelkesedéssel hozzájáruló okostelefon tulajdonosokkal.

4_8.jpg

Tejkaramella a Házgyári konyhaprogram rendezvény büféjének kínálatából I Forrás: Instagram

A modern kultúrához való felzárkózás és a paraszti kultúrából való „kivetkőzés” kettős folyamata érdekes ízlésbeli megoldásokhoz és elrendezésekhez vezetett. Az egyik folyamat a népi kerámiák, fafaragványok, textíliák és bútorok szimbolikus és pénzben kifejezett értékvesztése, amely az új (mű)anyagok megjelenésével következett be. A tárgycsere, majd gyors tárgyfelhalmozás azonban nem vált le egyik pillanatról a másikra arról a tapasztalati világról, amelyet az egykori szegénység és nélkülözés kollektív élményei határoztak meg. A tudattalanul áthagyományozott kulturális mintázatok tehát nemkívánatossá tették az üres falakat és egymást kizáró ideológiák relikviáinak nyújtottak gond nélküli együtt létezést. A tárgyak ragadványtörténetei nem kiradírozódtak, mint ahogy az a köztérrel gyakran megesett, hanem jelentéseik maguktól oldódtak ki a radikális egymás mellé rendeződéssel. A kép, ami ezt a csendéletet leírja, már vizuális közhelyként jól beégett, fejből sorolható: TV, tetején csipketerítővel, rajta Lenin szobor, feszület, műanyag váza művirággal, porcelán nipp és szőrmók kabalaállat. Máshol a tiszta szoba kenetteljes környezete élt tovább az új nemzedék számára szinte már megmagyarázhatatlanul, hiszen a vallásosság sokszor már nem jelentett követendő gyakorlatot. Amikor a tévé egy bizonyos helyre került minden panelban, de nem oda, ahova a tervezők az antenna és konnektorok kialakításával elképzelték, nem irracionális fogyasztói döntés volt, hanem a szentsaroknak a kor igényeire átszabott manifesztuma.

1984mac17.png

Egy fotó a családi fényképalbumból, 1984. március 17., Győr

A korszak mérnökei egy konfigurált vagy projektált felhasználóval számoltak, akinek cselekvési mezőjét úgy határozza meg az épített környezet és a technológiai rendszer, mint a filmeket a forgatókönyv. Ilyen értelemben a “user”-ek nemcsak a zseniális mérnöki találmányok elszigetelt haszonélvezői voltak, hanem a mindenkire kiterjedő sztenderdizáció révén egy közös politikai projekt beteljesítői is. A konyha automata eszközökkel való felszerelése például a szocialista nő házimunka alól való felszabadításának ígéretét hordozta a konyhai munkafolyamatok leegyszerűsödése és a házi munkaórák rövidülése, illetve a nyilvános étkezdék és büfék megnyitása révén. Ezen túl azonban egy másik elköteleződést vezetett elő, a munka világában való újabb műszakot. Míg az Amerikai konyhának a lakás többi része felé való megnyitása szimbolikusan is átütötte a falakat, addig az alapfunkciókra lecsupaszított, szűkös és zárt konyha a kádárizmusban a nemi szerepek hagyományos felosztását cementezte be még jó időre a háztartásban.

„A konyha elsősorban Éva birodalma, a korszerű konyhaberendezés elemekből áll. Éva maga tudja, mekkora konyhával rendelkezik, s maga döntheti el, melyik darabokat választja.”

12z: Free Fall Inspirations (eredetileg Páfi György Szabadesés című filmjéhez készült soundtrack, a videót az 12z készítette)

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány