Körkérdést intéztünk hazai művészeti szakemberekhez – elsősorban olyanokhoz, akik a képzőművészet területén, vagy azzal érintkező területen dolgoznak. A kérdés látszólag egyszerű: Ön szerint van-e ma, Magyarországon kulturális politika? Ha igen, mivel jellemezhető? Ha nincs, ön szerint miért nincs? A válaszadókat arra kértük, kétezer karakterben fogalmazzák meg véleményüket. A válaszokat szerkesztés, rövidítés nélkül, a beérkezés sorrendjében közöljük. Íme az első három válasz, Mélyi Józseftől, András Edittől és Schilling Árpádtól.
Mélyi József, kritikus
A kérdésben benne van a válasz, illetve még annál több is. Hiszen az első mondatban a „kulturális politika” kifejezés szerepel, amelyet Hiller István próbált meg a kultúrpolitika fogalma helyett bevezetni, második minisztersége elején, ugyanerre a kérdésre válaszolva. De ugyanezt a kifejezést használta már Aczél György is a hatvanas évek végén, igaz ő mindig felváltva a kultúrpolitikával (Kulturális politikánk néhány kérdése – az 1969-es Országos agitációs és propaganda tanácskozáson tartott konzultációs előadás). Tehát múltja van a fogalomnak. A válasz a másik két kérdésben rejlik, mert hogy jelenleg ezen a területen csak a bizonytalanságról van szó – el tudjuk-e képzelni, hogy Aczél idején valaki így tette volna fel a kérdést – ha igen, így, ha nem, úgy? (Mondjuk az is igaz, hogy akkor a kérdés sem jelenhetett volna meg.) Bizonytalanság uralkodik, mert nincsenek programok és alapelvek, egyre kevésbé léteznek írott és íratlan szabályok, hiszen minden megoldható lenne erőből, érezhetjük, hogy csak a hatalom jóindulatán múlik, ha valami a kultúra területén a helyén marad. A jelenlegi kultúrpolitikára (mert ha nincs, akkor is van) szerintem ugyanaz jellemző, mint bármely területen a mai magyar hatalomgyakorlásra: a rendszerváltás óta magunkkal hurcolt problémák felismeréséből kiindulva, lehetetlen pénzügyi feltételek között vergődve, a józan észnek és a gondos előrelátásnak gyakran ellentmondó intézményi döntések meghozatala. Ehhez járul még hozzá a kulturális terület szándékos és cinikus feldarabolása, eljelentéktelenítése, s ami ezt kíséri: a kiszámíthatatlan – a korábbi hagyományokon és szabályokon túllépő – különérdekek akadálytalanul juthatnak érvényre. Mindez korábban is bele volt kódolva a kultúrpolitikába, de a mai példák élesebbek és számosabbak (rendszerszerűbbek); ilyen, ahogy Kerényi Imre festmény- vagy asztal-ötlete áthatolt a rendszeren, vagy ahogy a magyar művek eljutottak Kínába.
András Edit, művészettörténész
Aligha cáfolható, hogy ugyanúgy, ahogy a politikában, a kultúrában és a tudományban is zajlik egy erőteljes központosítási folyamat (ld. Az akadémiai intézethálózat összevonása, az MNG és a Szépművészeti Múzeum összevonásának terve) párhuzamosan a kádercserével, amely a központi elképzelések iránti lojalitást, vagy az avval való egybeesést előnyben részesíti a szaktudással, felkészültséggel szemben, aminél fogva a művészeti élet irányítása szakemberek kezéből fokozatosan politikailag „megbízható” menedzserek kezébe kerül. Ez akkor különösen veszélyes, amikor a hatalom mindentudónak képzeltetik és ezek az emberek szakmailag is irányítani akarják intézményüket, avagy mindenfajta ámokfutáshoz asszisztálnak.
A nemzeti reprezentáció szűk látókörű és gyakran egészen tévesen értelmezett erőltetése következtében olyan anomáliák jellemzik a színteret, minthogy a Ferenczy kiállítást vaksötétben kell végignézni az MNG-ben, mert nincs pénz világításra, miközben például a féltucat, és alig-alig eltérő profilú kortárs művészeti lap mellé állami finanszirozásból beinditanak egy újat (Flash Art), állítólag a nemzetközi szcénába való bekapcsolódás érdekében, magyar (!) nyelven. A kis magyar szembenállásnak, a világgal való szembemenésnek a szakmákkal való szembemenés is része.
A művészeti élet szereplői, művészek, művészettörténészek, kurátorok stb. fokozatosan kiszorulnak a köztérről, a nyilvánosságból, s egyre kevésbé van beleszólásuk a köztér átalakításába (ld. átnevezések, szobor elmozdítások, állítások), és az intézmények, vagy az ország kiállításpolitikájába (Ld. Kerényi féle kiállítás a MNG-ban, kortárs művészeti kiállítás Kínában). Közben alternatív intézményeket bezárnak (Liget galéria) működtetési nehézségekre hivatkozva, kritikus hangok, projektek pedig nem nyernek támogatást.
Pénz arra van, ami a kultúráról való központi elképzelésekkel egybevág, ami azt opponálná, vagy csak felhívná a figyelmet arra, hogy a heroikus, konzervatív, hősök-királyok-szentek köré épülő „szín-magyar” történelemmel és történelemszemlélettel szemben mindig is létezett egy kritikus, a népképviseletet szem előtt tartó, a demokráciára voksoló, toleráns, multikulturális vonulat is, az legalábbis margóra szorul (Széljegyzetek kiállításorozat a MNG-ban), publicitást alig kap, nem hogy költségvetést. Ez a kultúra egészére is érvényes: sokkal többre, mint megtűrt széljegyzetekre a központi elképzelések margóján nincs mód. Ha mindezt kultúrpolitikának hívják, akkor az nagyon is létezik, mi több: roppant ambíciózus, módszeres és következetes a kirekesztésben és az új arculat formálásában.
Schilling Árpád, rendező
Az első és mindezidáig egyetlen komolyan vehető kulturális stratégia Bozóki András (és munkatársai) nevéhez fűződik, aki 2005 és 2006 között vezette az utolsó önálló kulturális minisztériumot. A stratégia átfogó képet adott Magyarország rendszerváltás utáni kulturális állapotáról, a tapasztalható problémákról, és a cselekvés lehetséges irányairól. Ez a koncepció feltárta a kulturális terület örökölt feszültségeit, s egyben azokat a szinergiákat, amelyek segítségével megtervezhető és megvalósítható egy átfogó, egységes és mégis tagolt, sokszínű társadalmi kultúra. A megfogalmazott javaslatok ésszerűek és korszerűek voltak (ma is azok), figyelembe vették a gazdasági korlátokat és a társadalom összetettségét, látták és láttatták a kulturális ellátottság egyenetlenségét, valamint az esélyegyenlőség (a kulturális szolgáltatásokhoz való hozzáférés és a kulturális önkifejezés joga) valamint a tisztességes verseny (intézményvezetői, projekt alapú, megrendelői pályázatok) hiányát. A stratégia három lépésben fogalmazta meg a cselekvési tervet, amely életszerű időkeretben képzelte el az ország kulturális fejlesztését. Ezek a következők voltak: Kutatás–Egyeztetés, Verseny–Vizsgálat, Javaslatok–Modell. Az egyes lépésekre szánt időkereteket 1–3 év között határozták meg.
A stratégia sebezhetősége szakszerűségében rejlett. Nem ígért gyors sikert, nem kerülte meg az egyeztetéssel járó nehézségeket, konkrét helyzetelemzésből következő konkrét feladatokat fogalmazott meg, ezáltal kerülte a demagógiát, az ideológiai közhelyeket. Ez egy valódi kulturális politika volt, amely szókapcsolat első tagja megjelölte a feladat célját, az utótagja pedig a feladat megvalósításához szükséges keretet. Ha egy élhető országról ábrándozunk, akkor ezt a kulturális stratégiát kell kiindulópontnak tekintenünk, kiegészítve mindazzal, amit az elmúlt hat évben tanultunk és tapasztaltunk.
Mára a kulturális politika is épp oly korrupt, mint az összes többi politikai szakág. A rendszer egészségtelen és kontraszelektív. Az állam rossz gazdája saját tulajdonának, rendszeresen megfeledkezik kötelességéről, összetéveszti az egyéni érdeket a közösségivel, ugyanakkor bátor víziókat csak ritkán fogalmaz meg, és akkor is átgondolatlanul. A politikai elit képtelen a rendszeralkotásra. Kénytelen-kelletlen, de be kell látnunk: választott politikusaink alkalmatlanok a feladatra.
Schilling árpád: kösz.